20 év múlva...

Jól megnéztem magamnak az épületet, ami feltűnően kimagaslott a többi közül, a betontenger közepén. Mellettem egy tizenéves-forma fiú hangosan csevegett videofonján az egyik barátjával, méghozzá igen harsányan, s így minduntalan a gondolataimba vágott.
– Igen, rettentő szuper volt! – nevetett, szinte bömbölve. – Nagyon jók ezek az agyszimulációk manapság, a tenger, ahová elküldtek, frankó volt, csak néha érezted, hogy nincs is alattad víz…
Ezek szerint nemrég jött ki onnan, a nagy, magas kockaházból, amelynek üvegajtaja fölött vérvörös, műanyag betűkkel a „VIRTUÁLIS VALÓSÁG – VV” felirat díszelgett. Megnéztem a szkafanderembe épített órát. Huszonhat óra hetvenkét perc.
– …igen, szerintem ez a nő is be akar menni… – hallottam meg újra a vidám hangot. Gyors oldalpillantást vetettem a fiúra, aki ekkor elindult az ellenkező irányba.

Megint megnéztem az órámat. 26 óra 73 perc. Úgy döntöttem, inkább feltöltöm az oxigénpalackomat, hiszen még pár óra, és nem húzza tovább, nekem meg folyton ki kell mászkálnom a lakásomból, ami mellesleg tömve van levegővel. Bár már majdnem 9 éve élek így, még mindig nem szoktam meg, hogy űrruha nélkül nem mehetek ki az utcára.
Felnéztem a halványrózsaszín égre. Az egyik hold, a Phobos már felkelt, ami azt jelentette, hogy még pár óra, és a Deimos is megjelenik. Olyanok, mint két űrkrumpli… Miközben ez jutott eszembe, elvigyorodtam. Sok évvel ezelőtt egy barátom nevezte őket így, mikor még egy földi planetáriumban néztük a Marsról készült dokumentumvetítést. Akkor még egyikünk sem gondolta, hogy pár év múlva már a vörös, zord bolygó lesz az otthonunk. Ráadásul őt nemrég a Callisto-ra küldték próbafelderítésre. Mondhatom, sok felfedeznivaló akad ott.

Miközben ezek jártak a fejemben, hívtam magamnak egy „lebegőt”, ami tulajdonképpen egy balesetelhárító energiafüggöny, mely a talaj fölé emelve biztonságban átvisz az út túloldalára.
Miután elsétáltam a háztömb túlsó oldalára, beléptem az oxigénellátóba. Amíg töltötték az oxigéndobozomat, sisakommal a kezemben eltűnődtem, hogyan is sikerült az embernek ekkora feladatot végrehajtani, mint a Marsra való áttelepedés. Rengeteg munkával járt, bár szükséges volt, hisz’ az emberiség teljesen tönkretette a Földet. Eleinte a Holdra akarták átköltöztetni az embereket, de aztán rájöttek, hogy ott nincs elég hely 11 és fél milliárd embernek. Aztán jött szóba legközelebbi szomszédunk: a Mars.
Csengetést hallottam; egy kerekeken guruló droid-inas már adta is a hátizsákszerű oxigénpalackot, majd nyújtotta a kezét. Előhalásztam a zsebemből két marscentet, s a fémmarokba nyomtam. A fejemre biggyesztettem a sisakom, és indultam haza.

Továbbfűztem a gondolataimat. A földi embereknek így is csak 80%-a tért át erre a bolygóra, 2.3 milliárdan a Földön maradtak. Egyszerűen nem bíztak a technikában. Pedig igazán biztonságos űrrepülőket terveztek, csak egy-kettő tűnt el útközben a végtelen űrben.
Még ezt az állandó vörösséget is el lehetett viselni, bár a Föld kék ege, zöld rétjei nagyon hiányoztak. De ha visszamennék, valószínűleg ott sem találnék már efféléket.
A lakásom ajtajánál a retinaazonosító fölé hajoltam. Tilosat jelzett. Nem bosszankodtam, biztos a csillogó üveg miatt nem ismer fel. Közelebb hajoltam, mivel a csaknem légüres térben nem kívántam levenni a sisakomat. Az ajtó hirtelen kitárult; a két szárny sziszegve, fémes csattanással süllyedt a falba. Beléptem az előtérbe, ahol ismét egy légmentesen záródó kapu állta el az utamat.

Megvártam, amíg a kis helyiség megtelik levegővel, és kinyílik a másik ajtó, aztán levettem a sisakom, a fogasra akasztottam, majd ugyanezt tettem az űrruhámmal is. Odabent csak a robotinasom fogadott.
– Hozhatok valamit? – kérdezte szolgálatkészen, mikor lehuppantam a fotelba.
– Igen, kérek egy kis humbugot egy csipetnyi surranóval és hozzá egy üveg hablatyot. – feleltem, és elnevettem magam a saját ostoba viccemen.
– Ilyen ételek nem léteznek. A „humbug” szó eredeti jelentése… – nyekeregte a robot, de én nem figyeltem rá. A droidoknak aztán semmi humorérzékük.
– Két főtt tojást kérek, narancslével és paradicsomsalátával. – hadartam majdnem olyan hangon, mint az „inasom”, aki ennek hallatán elviharzott.
Nem törődtem a konyhából kihallatszó zajokkal, inkább ismét elgondolkoztam a régi, földi életemen. Visszavágytam oda, hisz’ ott születtem, ott éltem 25 évig. Az igazi Földre viszont természetesen nem mehettem vissza. De mi lenne, ha ennek érdekében segítségül hívnám a Virtuális Valóságot?
A hatalmas, digitális falióra hirtelen 27:99-ről 00:00-ra váltott, ami azt jelentette, hogy a Deimos is feljött az égre. Vagyis elkezdődött egy újabb nap. Közben tovább gondolkoztam a dolgon, szinte győzködtem magam.
Végül döntöttem: holnap visszamegyek a nagy kockaházhoz, de ezúttal nem csak előtte fogok ácsorogni, hanem be is megyek. Remélem, megéri majd azt a sok pénzt, amit rááldozok.

Mindez tegnap történt. Most ismét itt állok a „VIRTUÁLIS VALÓSÁG – VV” felirat alatt. Zsebemben most csupán egy bankkártya lapul. Szívem hevesen ver, mikor belépek az előtérbe, ahol csupán a szokásos zajok és feliratok fogadnak. A helyiségbe oxigént eresztenek, majd egy automata kijelzi, hogy a levegő mostmár belégzésre alkalmas.
Továbbmegyek, s egy hatalmas, fehér csarnokba jutok. Fehér a csempe, a falak, a rengeteg lépcső, amelyek valószínűleg az emeletre vezetnek, és sok-sok fehér köpenyes ember mászkál előttem ide-oda.
Szájtátva és tanácstalanul állok, amikor az egyikük észrevesz. Egy csinos, barna hajú nő az, aki éppen felém tart, és nyújtja a kezét.
– Üdvözöljük a képzelet házában. – mondja, közben megragadja a kezem, és mosolyog. – Erre parancsoljon, ott fölveszik az adatait, és biztosítást is köthet.
– Hát, én igazából… – kezdem, de a hölgy már a pult elé állított, így kénytelen vagyok válaszolgatni az üveg mögött ülő szép, szőke nőnek.
– Mondja, kérem a nevét! – szólal meg mosolyogva, és a papír fölé hajol. Bemondom hogy hívnak, de közben a termet figyelem. Feltűnik, hogy az újonnan érkezettek mellett hirtelen, szinte a semmiből bukkannak elő a fehér köpenyesek, és mindegyikük kedvesen, túl kedvesen mosolyog. S ekkor rájövök, hogy ők is csupán vetített képek, amelyeket különleges gépek segítségével tesznek olyanná, mintha élnének.
– Hol lakik? – kérdezi még mindig mosolyogva a szőke. S ezután ugyanezzel az arckifejezéssel feltesz még vagy harminc kérdést.

Aztán eljön a várva várt pillanat; a barna hajú hölgy ismét megfogja a kezem, és az egyik hófehér lépcső felé vezet. Megnyom egy gombot, mire a fokok mozogni kezdenek, így hamar megérkezünk a tetejére. Itt átad egy másik fehér köpenyes embernek, ezúttal egy férfinak.
– Erre tessék. – mondja, és egy nyitott ajtóra mutat. Belépek, ő követ. Odabent már tartózkodnak mások is, egy idős, láthatólag roppant ideges nő és egy újabb, vetített fiatal hölgy. A szoba közepén két fehér, kényelmesnek tűnő forgószék foglal helyet.
– Milyen élményt kívánnak? – fordul hozzánk az asszisztens.
– Szeretnék újra lovagolni, mint fiatalkoromban. – mondja az öreg hölgy. A másik nő erre valamit beír az előtte álló gépbe. A férfi rámnéz.
– És ön? – érdeklődik, de ő nem mosolyog. Egyszerre rádöbbenek, hogy egy igazi ember áll velem szemben.
– Visszavágyom a Földre. A régi Földre. – felelem kissé félénken. A férfi elkomolyodik.
– Emlékszem magára. Megunta a Marsot? Nos, akkor felébresztjük. – és nyúl a műszerfalhoz.
– Miről beszél? – kérdezem értetlenül.
– Nem emlékezhet rá, hiszen új memóriatárat is kért. – a fiatal nő közben besegíti az öreg hölgyet a székbe. Én még mindig ködös tekintettel nézek a férfira, aki vállat von.
– Foglaljon helyet. – a csuklómon érzem az asszisztens sima kezét, és hagyom, hogy engem is beleültessen a fotelszerű ülőalkalmatosságba. A fejemre, és az idős nő fejére furcsa kis készüléket raknak. Behunyom a szemem…

Aztán hirtelen kinyitom. Ugyanabban a székben ülök, ugyanabban a szobában, ugyanaz az ember áll mellettem és ugyanaz a nő éppen leveszi a halántékomra csiptetett szerkezetet.
– Nos, hogy tetszett a marsi élet? – kérdezi mosolyogva. Egyszerre minden emlékem visszatér: nemrég fizettem be egy képzeletbeli életre a Marson.
– Nem volt rossz. – felelem, és kinézek az ablakon a szép, tiszta, kék égre és a zöld parkra. – Fogalmam sincs, miért költözött el oda annyi ember. De most, azt hiszem, hazamegyek.
– Jöjjön máskor is! – mondja búcsúzóul a férfi, miközben belebújok az űrruhámba. – És boldog új évet!
Egy hölgy kivezet az épületből, s figyelmeztet, hogy a sisakomat ne felejtsem el a fejemre tenni. Miközben hazafelé indulok, megnézem a szkafanderbe épített órát. 2027. január 1. 00:01. Egyszer csak eszembe jut valami. Megállok a selyemből készült füvön, elgondolkozok, majd csak úgy magamnak, hangosan megjegyzem:
– Azt hiszem, még beugrok az oxigénfeltöltő állomásra is...