Fűzőtlenséget!

Verőfényes napsütés szórta szét arany sugarait szerte a tájon. Az égen a madarak, mint táncos balerinák, piruetteket lejtve játszadoztak a lenge szél halovány karjai között. A föld fáradhatatlanul lehelte a délibáb homályos páráit, s a macskaköves út kövei úgy izzadtak a nyári melegben, mintha mindegyiket egy régi, rozsdás kályha fűtené. Az út mentén egy csodaszép kert terült el, melyet egy arany fal választott el a külvilágtól. A kertben megszámlálhatatlan gyönyörű növény díszelgett, melyek gyűrűként ölelték körül a középen hatalmasodó robusztus fát. A kertet körbezáró végtelen arany fal lenyűgöző szépségét csak egy elgondolkodtató régivas, rozsdás kapu törte meg, mely néhány arasznyira nyitva állva csalogatta a hozzá érkezőket.

Ő is ott állt a bejárat előtt. Ruhája, mint önön valója már-már eszmévé szakadt, s látszott rajta, hogy az élet keményen sújtotta. A nyakán Piros hólyagok éktelenkedtek, azonban az arca, s kezei egészen el voltak Fehéredve. Csupasz lábait gyengéden simogatták a puha, Zöld füvek, s a kerti táj látványa csábította befelé.
Ő azonban berzenkedett belépni. Nem volt biztos benne, hogy valóban ott a helye. S azt sem tudta, hogy mit fog majd mondani a kertésznek, ha az megkérdi, hogy jutott ide. Ezen morfondírozott, s közbe-közbe arra gondolt, hogy feleslegesen tűnődik, hisz ő már úgyis tud mindent, s amúgy is olyan végtelenül egyszerű…

A hetedik utca sarkán elégedetlenkedve léptem ki a helyi gyógyszertár ajtaján. Ismét feljebb kúsztak a gyógyszerárak. Fejemet a földre szegeztem, s azon gondolkoztam, hogy az miért is kaphatta a sárgolyó titulust? Úgy gondoltam, hogy közel jártam a megoldáshoz, mikor a rajta fészkelő emberfélék piszkos, tisztátalan dolgaira gondoltam. Azonban egyszer csak megzavarta valami elmélyült filozofálgatásomat. Észrevettem, hogy a cipőfűzőim egymással beszélgetnek. Mindkettő a másikat szidta. Néha-néha hosszú, unalmas monológokban, másszor rögtön a tárgyra térve hallatszott ugyanaz. Eleinte nem értettem, hogy miről is megy a diskurálás, majd mikor rájöttem egy megborzongató érzés futott keresztül rajtam. Rólam veszekedtek...

A jobboldali siettetni szerette volna lépteimet, míg a bal a megfontolt előrehaladást szorgalmazta. Majd az irányt nem tudták eldönteni. A jobbik jobbra, a másik balra akart menni. Sokat vitáztak, csakúgy, mint az előbbinél, majd ezt a kérdést is nyitva hagyták. A jobbik folyton azt hangoztatta, hogy legyenek tekintettel az egyénre is, azaz rám, míg a másik ezt alátámasztva rögtön saját magát állította példaként a humanizmus megtestesítőjének. Ekkor én, az imént még tétován vizsgálódó alak, vettem a bátorságot és hozzájuk szóltam. Rengeteg kérdésem volt. Sziporkázott a fantáziám miattuk, egészen mesésnek tartottam az egészet, s öröm futotta be minden porcikámat, ha arra gondoltam, hogy ilyen nagyszerű fűzőket irányíthatok.

Ekkor azonban hirtelen közbevetette az egyik, hogy tulajdonképpen nem én irányítom őket, hanem ők vezérlik minden egyes lépésemet. Egészen elképedtem. Majd nagyképűen ecsetelte, hogy övék a hatalom felettem. Arra megyek, amerre a jobb és baloldal által meghatározott út van. Mindent ők diktálnak, a tempót, az egyhangúságot, a táncot vagy épp a semmittevést. Ekkor belegondoltam, hogyha ez valóban így van, mikor hiányzik az egyetértés, előfordul, hogy elbuktatnak, nemegyszer sérüléseket okozva nekem. Ezt már nem tűrhettem tovább, s rájöttem, hogy feltétlenül helyre kell igazítom őket. Elmondtam nekik, hogy csakis, és kizárólag én irányítom a testemet. S mindent én döntök el vele kapcsolatban, még azt is, hogy merre megyek. Erre aztán csak nevettek, és ismét elmondták, hogy milyen büszkék rá, hogy egy ilyen hatalmas szervezetet uralhatnak, mint én. Ekkor úgy határoztam, hogy példát statuálok, s elindultam a belegyezésük nélkül. Egy eső áztatta, latyakos úton haladtam, s vártam a reakciójukat. Lepillantottam, s megrökönyödésemre azt vettem észre, hogy érdekes kis cipőfűzőim nincsenek a helyükön. Rövid ideig tanakodtam, aztán véletlenül újból megpillantottam őket.

Kúsztak felfelé rajtam. Egyre feljebb és feljebb kaptattak, mígnem elérték a nyakamat. Elgondolni sem tudtam, hogy mit akarhatnak, majd hirtelen a rideg valóság jeges érintését éreztem, s páni félelem lett úrrá rajtam. Egyre szorosabban és szorosabban csavarodtak a nyakamra, minden erejüket latba vetették. Fojtogattak. Éreztem, hogy a vér nem jut el az agyamba. A gondolkodás nehezemre esett. Egyre vörösödő szemeim kidülledtek, s a máskor oly erős, megingathatatlannak hitt testem, könnyedén, egy darab faként hullt a sárba. A halált hozó fűzők azonban ott sem engedtek a szorításból, s utolsó pillanataimban gondolataimat két árulóm nyomasztó léte foglalta le. Arra gondoltam, hogy ez a két csaló mennyi gonosz dolgot művelhetett tudtom nélkül, s én mindvégig tűrtem feleslegességüket. Azonban ők elfelejtették, hogy szolgálniuk kellet volna egy végtelen test akaratának, de magukat inkább érdekből minden fölé emelték.

Ezek jártak a fejemben az utolsó pillanatban is. Majd hirtelen nem éreztem tovább a szorítást, s egy szebb és jobb élet reményében nyújtóztam ki a halál Fekete karjaiban…