Az angyalok sosem sírnak... ...6...

VI.

Richka halk gépelésre ébredt fel a legédesebb álmából. Sohasem gondolta volna, hogy alig pár órával azután hogy összefutott egy jóképű riporterrel már felajánlva magát, túl mindenen, fekszik mellette álomkórosan a legnagyobb nyugalomban.
Most mégis furcsa nyugodtság szökött a lelkébe, és úgy terítette szét testét a forró takaró alatt akár csak valami folyékony masszát. Richk még hosszú percekig lehunyva tartotta a szemeit, és megpróbálta felidézni emlékeit. Annyira felgyorsultak számára az események hogy kellett pár perc mire rendesen rendet rakott a fejében.

Miután végzett, álmos szemeiről felemelte fekete sűrű leplét, és körülnézett. Az apró monitor fehérkékes fénye kísértetiesen lengte körbe a hajnalodó szoba édeskés csöndjét, a képernyő előtt pedig az újságíró arcát fedezte fel, amint tökéletesen elmélyülve munkájában dolgozik. A szőkeség éhesen megnyalta vékony ívelt ajkait, miközben eszébe jutottak az elmúlt pár óra eseményei. Egyszerre harcoltak együtt, mégis egymás ellen, és magának hazudna ha nem nevezné az eltelt eseményeket rendkívül kellemesnek. Pár pislantás után hátáról a hasára fordult, majd beleütközött a hozzá hasonló forró testbe.
- Roya? – Hangjával bár elég csöndes volt, sikerült elérnie azt hogy a gépelés abbamaradjon, és egy hosszú kar csússzon oldalára.
- Felébresztettelek? – Köszöntötte a férfias hang, mire a fiú feleszmélt. Nem álmodik, tényleg itt fekszik egy ágyban, maga mellett egy férfival.
- Nem… - Morogta kissé morcosan mintha tényleg maga Roya ébresztette volna fel. – Mit csinálsz? –Érdeklődött egy ásítás közepette.
- Interjút írok. – Jött a rövid tömör válasz, mire Richk meglepve nézett fel a barna fejre.
- De hisz mi… nem is beszélgettünk…úgy… - Próbált alkotni egy értelmes mondatot, de nem sikerült. Helyette csak magyarázat után kutatva fürkészte társának komoly szemeit, amelyek erőltetetten révedtek vissza a monitorra, melyen ezernyi apró betű kavargott.
- Az nem azt jelenti hogy nekem nem kell írnom. Ha nem írom meg páros lábbal rúgnak ki… Bár így is ki fognak, szóval édes mindegy mit csinálok… - Rántotta meg könnyelműen vállait Roya két billentyűütés között, mire a szőkeség kicsit elhúzta a száját.

- Hogyhogy így is úgyis kirúgnak? – Érdeklődött tovább miközben lassacskán feltápászkodott a pihe puha ágyról A takaró megfeszült háta fölött és kellemesen hűs selymével próbálta visszacsalogatni az ébredező fiút. Richka viszont nem engedett, percek alatt kibújt a takaró alól, és kissé komor ábrázattal ült le törökülésben a monitortól nem messze. Barnásan villanó szemeit kissé hunyorogva a képernyőre meresztette majd olvasni próbált. Pár percnyi csönd után unott arccal nézett körül. - Rólam írsz? – Kérdezte meg miközben saját magán nevetett, és a hülye kérdésén. Hiszen már az első mondat róla szól.
- Vannak olyan dolgok, amiket az ember nem akadályozhat meg…- Válaszolta kissé ködösen Roya miközben igyekezett nem a mellette üldögélő fiúra figyelni. - És vannak olyanok amiket nem is akar… - Kaján mosoly húzódott a szájára, és egy pillanatra mégis odarévedt a szőkeség bársonyfényű vállaira.
- Mint például? – Bökte ki a kérdést a gitáros mire tárásának kissé megrándultak arcizmai.
- Például te magad. – Válaszolta kicsit vontatottan miközben gondolatban már régen letett arról hogy a cikkel valaha is végezzen. Nem is kínozta magát tovább, komótosan vendége irányába fordult és mint aki az egész éjjelt átaludta, nézett vágyakozóan Richk irányába. – De akár cikket írok rólad, akár nem, akkor is kíváncsi vagyok pár dologra rólad, mert érdekelsz… - Közölte olyan hangon mintha csak a reggeli újságból olvasna fel. Nem is akart túl sok érzelmet elrejteni hangjába, elég volt a kijelentés is ahhoz hogy Richk arcán két apró kis vöröslő folt jelenjen meg.
- Mit akarsz tudni? – Suttogott kicsit szégyenlősen a szőkeség, miközben gyorsan magára terítette az imént ledobott takarót.
Szinte percek alatt visszanyerte szűzies látszatát, szemei ártatlanul, és félénken villantak körül, arcára pedig tapasztalatlan mosoly kúszott, ami miatt Royának két percbe is beletelt hogy végre megszólaljon.
– Csak azt szeretném tudni, hogy mi vezet arra egy ilyen törékeny lelkületű őszinte teremtést hogy árulja a testét? – Kérdezte leplezetlen figyelemmel a szemében, mire Richka tekintete a meglepettségtől megremegett.

Arcára kifejezéstelen bánat kúszott majd egy mélységesen mély sóhaj keretében lehajtotta fejét. Arca szomorkássá változott tekintetében nosztalgikus fények csillantak meg.
- Még soha senki sem kérdezte meg azt hogy miért is csinálom ezt. – Vallotta be a hosszú néma percek után, ami elég volt hogy összeszedje magát. - Te vagy az első, aki megkérdezte… - Vékony ujját óvatosan alsó ajkainak érintette és úgy tűnt mintha rendkívül nehezére esne felidézni minden egyes emlékképet. – Voltaképpen nem volt más választásom… - Suttogta elveszett hangon, és megvakarta szőke fejét. Roya szíve megdobbant.
Szinte érezte hogy társa lelkének mélyére tévedt, és hozzáért valami érzékeny helyhez. Valamihez ami olyan érzékeny akár egy rózsaszirom…vagy…„Vagy egy sérült angyalszárny…” –Fogalmazta meg magában a mondatokat, és lassan lezárta a notebookot. A szobára újra zavaró félhomály ereszkedett. Az újságíró hiába találgatott magában, nem tudta volna megmondani mennyi időt pihentek, de abban biztos volt, hogy élete eddigi leghosszabb éjszakáját éli át.
- Roya, biztos hogy hallani akarod? – Rángatta vissza földre mocskos fantáziáinak megtestesítője, aki meglepő ártatlansággal és szomorkás csillogásokkal a tekintetében nézett rá.
- Persze, különben nem kérdeztem volna… - Válaszolta hadarva az újságíró és kissé elcsigázott pillantással követte Richka mozdulatait, ahogyan elhelyezkedik, és újra felsóhajt. Fogalma sem volt miért de rendkívül kényelmesnek tartotta most ezt az ágyat, ahol máskor egyedül szunnyadozott. Hirtelen olyan puha volt, és kényelmes hogy elmozdulni is alig tudott volna de erőt vett magán és megértően rávetette barna szemét a gitárosra aki habozva egy kicsit de belekezdett.

- Édesanyám orosz, apám pedig vérbeli angol gentleman… 14 éves koromig kint éltem Moszkvában édesanyámmal mivel apám beleszeretett egy másik nőbe, és azóta vele él… Fogalmam sincs merre van és hogy él e még… De őszintén szólva egy csöppet sem érdekel! - Kezdett bele halkan, kierősítve akcentusát. – Elhagyott minket amikor megszülettem… Nem is volt rám kíváncsi… Sem az anyámra… Taglózta tovább Richk egyre jobban feltépve sebeit. - Igazi szerelemgyerek vagyok, aki egy hosszúnak ítélt csaló szerelem emlékeként született. - Tette hozzá miközben hangjába csempészett némi gúnyos iróniát. Látszott rajta hogy nehéz a múltjáról beszélnie. Olyan volt mintha egy fáról tépnék le a kérget hogy megismerjék min ment keresztül. – Alig volt mit ennünk… Persze mint minden szülő édesanyám is nekem szerzett élelmet először, ő viszont majdnem belehalt ebbe az áldozatba…és a hidegbe… Nem volt munkája, mivel túlságosan is gyenge volt ahhoz hogy bármilyen fizikai munkára is képes legyen. A szellemi állásokba pedig azokat veszik fel akiknek van mit félretenniük… - Hangja beleremegett mikor anyja emlékét felidézte. Royát melegség és sajnálat öntötte el. Tétován figyelte szőke lakótársát aki érezhetően küszködött a szavaival. – Nem bírtam elviselni a tudatot hogy értem haljon meg. Nem volt választásom, ezért az egyik nap megszöktem tőle, felültem az egyik vonatra, és hagytam hogy elvigyen a fenébe… Biztos voltam benne hogy nem maradok életben… - Richka feje hirtelen felemelkedett, és mélységesen tiszta pillantást vetett az újságíróra. – Egészen addig amíg meg nem láttam az utcán álldogáló lányokat… - Hangja hirtelen nevetéssé csordult át. – Nem gondoltam volna hogy valaki szemet vet rám.. Egy koszos kis patkányra…Mert nem voltam se nem szép, se nem pedig nő…sem pedig izmos… egy kis senki voltam, aki egy elhagyatott utcasarkon álldogált a saját szórakozására. Mégis nekem több kuncsaftom volt mint azon az utcán az összes nőnek, és azóta sem tudom miért…

Először gyűlöltem magam, hogy nem hagyok magamnak gyerekkort, és nem engedem hogy azzal veszítsem el a szüzességem akibe szerelmes leszek. Gyűlöltem a testemet, a Sorsot… Majdnem megöltem magam, mert nem bírtam a terhet hogy árulnom kell magam pénzért, hogy életben maradjak. És nem is annyira nők kacsingattak felém hanem férfiak… Undorító volt… - Prüszkölte mérgesen Richka. Hangjában fellángolt a keserves szenvedély, a tenni akarás lángja, mintha messziről üvöltött volna hogy máshogy is csinálhatta volna. – Legszívesebben mindenkit elűztem volna aki csak egy ujjal is hozzám nyúlt, márpedig ritkán simogattak. De más fájdalma nem érdekli az embereket… Inkább ellöktek maguktól, ha nem voltam munkaképes, mintsem megkérdezzék mi bajom van. Vagy megvertek. Az egyszerűbb megoldás volt, és akkor még fizetniük sem kellett…

Az elején még hittem azoknak az embereknek akik a két kezükbe temették az arcomat és azt suttogták hogy szeretnek, aztán ahányszor vége szakadt a fizetett románcnak úgy űztek el az életükből mintha egy kellemetlen rossz emlék lennék. Kidobtak a kukába. Először nagyon szarul esett, hogy ennyire kihasználnak, de mit vártam? Azt hogy majd jön egy jóságos valaki, és kiemel a porból, és majd nála minden jó lesz? – Hangja megremegett és a történetnek hosszú percekig vége szakadt, majd egy simogatás indította újra el. - Hittem benne, ez tartott életben, emiatt viseltem el az emberek szarságait és még mind a mai napig is ez tartja bennem a lelket. Hogy egyszer lesz valaki aki majd tényleg meglát bennem valamit, és nem csak a fizetett gyönyört, akit egy éjjelen át kefélni lehet aztán pedig kiélni rajta az emberi rosszindulatnak minden élvezetét. Egyik ribanccal sem kedvesek dugás után… Kifizetik, és ha rendes a tag, akkor vissza is viszi oda ahol beszállt. De őket futtatják. Engem nem futtat senki… Nem adom olyannak a fizetésem, aki nem megy ugyanazon keresztül mint én… Persze emiatt szív is az ember, elvégre ebben a világban is mindenkinek meg van a maga helye, és a jó helyek naná hogy foglaltak voltak. Ám amíg fiatal voltam addig volt pár kedves nő, akik otthon anyukásdit színleletek a tizenéves gyerekeik előtt, azért hogy megóvják őket a fájdalmaktól, és a szégyentől…

Megértettek, és jól esett hogy végre volt valaki az én fajtámból, aki megszánta az utcára került kisfiút, és engedték, hogy az ő birtokukon csatangoljak. Ez megtanított arra hogy a kurvákban is emberség. Ezt mindenkinek tudnia kéne aki akár egyszer is ránk fanyalodik. Olyan mintha tükörbe néznénk, ha közöd lesz hozzánk te is bemocskolódsz. Mert mocskosak vagyunk az utolsó porcikánkig… ez bennünk a bájos, ezért keresnek minket. Megadjuk azt amit a normáktól túlterhelt világ már nem fogad el, kipótoljuk a feleség befejezetlenül hagyott munkáját, és még csak virágot sem kell venned nekünk, hogy elmosolyodjunk. Ha fizetsz mosolygunk, de hinni sosem hiszünk senkinek… - Richka lassan kifújta a régen bent tartott levegőt. Szemein tisztán megcsillantak a könnyek, és lassan bágyadtan vetültek Roya arcára szemei. A férfi hosszú percekig megrökönyödött arccal hallgatta a történetet. A hirtelen felhalmozódott őszinte mondatok rendes túlterhelték az agyát. Nem szólt semmit, csak hitetlenkedő arccal nézte a fiatal fiút, aki ugyancsak némaságban szemezett vele. Aztán az újságíró lassan a szőkeség nyakára csúsztatta jobb tenyerét, a fiú pedig engedelmesen vállára hajtotta könnyező arcát. Richkának csöppnyi nyugalmat nyújtott az erős váll érintése, és a nyugtató szívdobogás.

„Talán ez a férfi más mint a többi…Talán ez nem dob ki… Talán ő tényleg más és nem csak magamat csapom be…Talán…”- Ismételgette magában a mondatot. Kezei mint egy kisgyermeké úgy csimpaszkodtak bele, a férfi nyakába, és hagyta hogy annak karjai is ölelő kötéllé alakuljanak meztelen testén. Meleget érzett és álmosító forróságot. Soha nem érzett biztonság férkőzött be bőre alá, és el tudta volna felejteni az egész eddigi múltját.
- És még mindig nem halt meg a naivitásod… Hihetetlen… - Dörmögte feje fölött a férfi kicsit kétkedő hangon, miközben még szorosabban átölelte. Richka felnézett egy pillanatra.
- Az embereknek azért van szívük hogyha nem szerethetnek gyűlöljenek, ha elbuknak akkor pedig reméljenek. Mindenkiben megvannak ezek az érzések de egyéne válogatja kiben mi az erősebb… Bennem a remény a legerősebb…

- És a szerelem?
- A szerelem? A szerelem az nekem túl törékeny dolog, olyan vagyok vele mint egy elefánt a porcelánboltban… Addig pakolgatom, ide oda amíg egyszer el nem vetem a sulykot. És amúgy sem volt alkalmam társat keresni a munkám miatt… - Válaszolta Richka miközben eltüntette szemeiből a könnycseppeket. – Miért? Neked fontos a szerelem?
- Ha olyan emberről van szó akit szimpatikusnak, és vonzónak találok, akkor természetesen igen. – Roya halványan mosolyogva dörgölte az orrát a másik arcának. – Még ha nehezemre esik is kimutatni, igyekszem a másik tudtára adni hogy fontos nekem. – Dörmögte a másiknak, mire az egy rövidke pillanatra felszisszent. A riporter ijedten húzta el arcát, és a kezeit, a finom testről, majd értetlenkedve Richkára nézett.
- Mi történt? – Kérdezte remegő hangon, mire a másik egy mosollyal megrázta a fejét. Kezét a karjára tette és dörzsölgetni kezdte fehér bőrét.
- Tudod, hogy össze voltam verve, amikor találkoztunk az éjjel… - Szuszogta továbbra is haloványan mosolyogva Richk miközben önelégült tekintettel figyelte, ahogyan Roya ismét mély gondolkozásba esik.
- Gondolom azért, mert megint nem fizettek ki, és patáliát csaptál… - Mondta nagyon halkan, mintha titkot súgott volna a szőkeségnek. A gitáros erre csak bólintott egyet, majd visszahelyezte kezeit Roya nyakára.

- Igen… Az a mocsok állat, megvárta, amíg teljesítem azt, amit kért, aztán meg pár haverjával úgy megvert hogy majdnem otthagytam a fogamat. – Vallotta be szemtelen őszinteséggel Richk mire társa egy pillanatra megdermedt. A fiatal srác arcán mintha átfutott volna a kegyetlen élvezet árnya, és Roya fejében komolyan megfordult az a gondolat hogy Richka kissé mazochista életet él. – Elvették a gitáromat. Lehet hogy hülyének tartasz de az a gitár volt a mindenem. – Richk lassan felemelkedett az ágyról és az ablakhoz sétált. Finoman ringó alakja, újra távolivá és elérhetetlenné varázsolta őt. A látványtól ahogyan megállt az ablak előtt, és a hajnali fényekben úszó kinti várost nézte, Royának még a lélegzete is elakadt. Az előbb még itt feküdt a karjaiban egy összetört kis angyalka aki aztán úgy kelt újra életre mint egy tüzes főnixmadár.

- Kaptad? – Ötlött fel a kérdés Royában és nem is félt megkérdezni. Szinte érezte ahogyan a szőkeség finoman duzzadt ajkai keserédes mosolyra húzódnak az emlékhegek feltépése után.
- Igen… Egy olyan embertől, aki tényleg szeretett… - Ködösen ringatózó tekintetét a halványodó csillagokra szegezte. – Meglepő hogy ő maga is férfi volt… - Tette hozzá cinikusan, majd pár percnyi csönd következett. Mikor a gitáros realizálta hogy az újságíró a történet folytatására vár, megrázta aranyos fürtökkel beborított fejét és kissé feszülten nyomta homlokát az ablaknak. – Egyszer keményen kidobtak egy bárból. Ő éppen hazafelé sétált, és rám talált. Elvált férfi volt, a felesége három gyermekével az ország másik végébe költözött. Az asszony csalta a férfit, aki csak azért vette el feleségül, mert a családja nem bírta volna elviselni hogy meleg. Aztán elmondása szerint ahogy rám talált tudta hogy megdőlt az eddigi önmegtartóztatása.

Hiába ellenkeztem kézzel, lábbal, hazavitt az otthonába, megetetett, lemosdatott, aztán bedugott az ágyba… Másnap reggel azt hittem belehaltam az éjjeli verekedésbe, és a mennyországba kerültem. Pedig ez csak a palota volt, amiben őméltósága szándékozni lakott. Mindenesetre elég lecke volt számomra ahhoz, hogy lássam mekkora különbségek vannak a lakókörülmények között. Menni akartam, de ő magánál tartott, aztán magához láncolt. Elkényeztetett, és szinte nem is engedett ki a birodalmából, nehogy elszökjek vagy másé legyek. Olyan voltam mint egy kalickába zárt madár, és veszettül élveztem. Arról nem is beszélve hogy mit produkált az ágyban… Nehéz bevallani, de az úri ficsúrok a legkelendőbb kurvák lennének a földön ha arra adnák a fejüket… Olyan a kezük mintha bársonyba nyúlnál, és minden mozdulatuk legalább olyan kifinomult mint a beszédük, és a nyelvérzékük. Tudott oroszul, én végre az anyanyelvemen beszélgethettem vele, ő pedig gyakorolhatta velem. – mosolyodott el. - Egyik nap felfedeztem egy gitárt az egyik szobában és játszani kezdtem rajta. Fogalmam sem volt hogyan kellett de szórakozásnak elment. Mikor észrevette hogy mennyire érdeklődök a gitár iránt, felajánlotta hogy megtanít. És én belementem… - A szőkeség hangja kezdett kétségbeesetté és síróssá válni. Arcát már teljesen az ablakhoz nyomta, körülötte glóriás pára keletkezett. – Aztán beteg lett. Egy téli éjszakán leült szembe velem, és közölte hogy komoly dolgokról kell beszélnünk.

Elmondta, hogy egy nagyon komoly betegsége van, de partnert nem fertőz, és semmiben sem gátolja őt meg… Csak egy pillanatról a másikra meg fog halni… - Richka sárgás szemeiben éles könnycseppek derengtek fel, és vett egy mély levegőt. – Azt mondta, hogy a vagyont rám hagyja… A kérót a pénzt, a cuccokat… mindent.. Én pedig ellenkeztem, hiszen csak a szeretője voltam és semmi kedvem sem volt elvenni a gyerekektől a vagyont, ami megilleti őket. Ő persze bizonygatta hogy jobban megérdemlem mint a családja, és megígértette velem hogy elfogadom a végrendeletet. Egy közösen eltöltött éjszaka közben követelte hogy mondjak igent, és nem tudtam mire mondok igent, és ekkor követtem el életem legnagyobb hibáját. Ahogyan mondta lassan egyik pillanatról a másikra elment. Az előző éjszaka még együtt vacsoráztunk, és azt ecsetelte hogy elvisz Párizsba, én pedig csak nevetettem… Aztán reggelre meghalt. A temetésén, persze ott volt a feleség és a gyerekek is, én pedig szótlanul kullogtam mögöttük.

Később derült fény a végrendelet szövegére… ahogyan mondta mindent rám hagyott, ez pedig véres indulatokat váltott ki a feleségből mindazok ellenére, hogy én hajlandó voltam lemondani mindenről… mindenről a gitáron kívül… Az egyik éjjel a maradék cuccomat összepakolva a gitárral a hátamon szó nélkül távoztam az épületből, egy kis cetlit hagyva magam után, hogy lemondok mindenről, amit ő rám hagyott. Felültem az első vonatra és elindultam a nagy semmibe. Megint visszatértem a csöndes hétköznapokba, és kénytelen voltam visszatérni a régi munkámhoz is, ugyanis az utcazenészségből nagyon nehezen lehet megélni. De már korántsem ment olyan könnyen, mint amilyen volt. Öregedtem, és ez jelentősen visszavett a keresetemből, emellett ki lett volna olyan hülye, hogy megengedi egy srácnak, hogy az ő területén árulja magát. Senki… Most pedig itt állok előtted, teljesen meztelenül a szó minden értelmében… - Fordult meg hirtelen az ágyon fekvő férfi felé, és őszinte könnyeket hullatva ránézett. – Gondoltad volna hogy egy egyszerű léleknek ennyi múltja, fájdalma és emléke van?

Roya hitetlenkedve nézett a szőke alakra, aki percekkel ezelőtt osztotta meg vele élettörténetét. Akárcsak egy regény régen olvasott lapjai úgy gördültek fel előtte az érzelmekkel és keserűséggel teli emlékképek.
Már egyáltalán nem volt mérges Rickára, sőt szánalmat sem érzett iránta. Büszke volt a fiúra, hogy ennyi fájdalom után is még állja a sarat az élet kegyetlen viharaival szemben. Nem tudott egyetlen egy értelmes szót sem kinyögni, csupán csak felemelkedett ágyáról, és kinyújtóztatta tagjait. Komótosan a fiú mögé sétált, majd jobb karjának tétova mutatóujjával megérintette a hófehér hátat. A puha forró bőr érintése érzéki gondolatokat ébresztett benne mire lassan megindította ujjhegyét a szőkeség gerincének vonalán.
- Omnia mutantur, nihil interit… - Lehelte érzékien a gitáros fülébe a mondatot miközben teljesen ráhelyezte tenyerét a másik vállára. Közelebb húzódott Richkához, miközben karjaival gyengéden átkarolta az előtte derengő vékony testet.
- Nagyon untattalak Roya? – Hallatszott a némaságba szökő kérdés a szőkeségtől, mire a férfi elmosolyodott.
- Te, untatni? – Kérdezte miközben teljesen magába olvasztotta karjaival az előtte álló fiút. – Tudod Richka, nem csak azért kellesz, mert helyes és védtelen vagy… - Lassan megfordította a szőke angyalt, hogy teljesen a szemébe nézhessen. Hanem azért mert őszinte vagy, és ez a mai emberekből teljesen kiveszett… olyan dolgokat éltél át amit más még a rémálmaiban sem tudna elképzelni, hordozod azokat a mocskokat amiket a magamfajta őrültek a fejedhez vágnak…És csak mosolyogsz, és zenélsz…
- És kihasználom az emberek hülyeségét ahhoz, hogy életben maradjak… - Fejezte be a mondatot automatikusan Richk miközben egyenesen Royára nézett. Testén remegés futott át, még soha nem ölelte át senki sem az együtt töltött éjszaka után, most pedig itt van és egy férfival ölelkezik akivel ugyanúgy indult az este mint az összes többivel, de teljesen máshogy végződött.
- Richk… - A sötétbarna szemek úgy csillantak rá a fekete szempillák rabsága mögül mintha neve egy ima lenne. – Szeretném, ha soha többé nem árulnád magad… Nem akarom, hogy mások kihasználjanak, és hogy esetleg olyan dolog történjen veled, amit sosem bocsátanék meg magamnak… Azt szeretném, hogy maradj itt, talán együtt többre jutnánk, mint külön-külön egyedül… - Fejtegette tovább az újságíró, miközben érezte hogy kezd egyre jobban elálmosodni. Richka szemei percekig remegtek, amíg a szőkeség felfogta az előbb elhangzott szavakat. Szinte lerítt róla, hogy sírni akar, de nem tette. Ehelyett a legszelídebben elmosolyodott, és hozzákoccintotta fejét a barna hajú férfi homlokához.

- Szóval azt akarod mondani, hogy kössük össze a kellemest… - Finoman megízlelte társának ajkait. – A hasznossal? - Fejezte be a mondatot miközben még közelebb bújt a riporterhez. –Roya, aranyos vagy, de nem tudom meddig tudnál engem elviselni. Tudod én egy bonyolult ember vagyok tele hülye szokásokkal, és ambícióval. Idegesítő vagyok, néha pedig… - Megakadt a mondat közepén mikor pár fürge ujjat érzett a dereka végénél. - …iszonyatosan gyenge tudok lenni és elveszett… - Fújta ki a levegőt, és segélykérően a férfira nézett. – Roya… - Nyöszörögte könyörgően mire a barna hajú férfi széles vigyorral az arcán húzta vissza az ágyba. – Ne csinálj olyat amit esetleg holnap megbánnál…
- Elviselem az összes hülyeségedet, ha te elviseled az enyémet…- Ültette az ölébe a gitárost, miközben annak selymes karját cirógatta. – Lehet, hogy most túlságosan is könnyen mászok bele egy ilyen dologba, de úgy gondolom hogy kettőnk helyzete megköveteli, főleg a Tied… - Roya kezei lassan belefutott az ölében ülő fiú ujjai közé. - Te is magányos vagy én is magányos vagyok. Esetleg kipróbálhatnánk kettesben… - Szippantott bele a fáradt illatba, és engedelmesen behunyta nehezedő szemeit. Feje mellett gyors szívdobogást hallott, amely rakoncátlanul ugrált a helyén. Álmosan elmosolyodva élvezte ahogyan arca a puha forró bőrrel érintkezik, és csupán csak az érintésével is álomba ringatja.

Richk csöndesen figyelte a mellkasán pihenő férfit. Hirtelen annyira valótlannak tűnt minden. Újra lesz valaki, akinek fontos, lesz hol élnie, hol pihennie… Annyi kérdés ötlött fel benne hogy az éjjel további részében is vígan bombázhatná az újságírót, de mire bármit is tehetett volna, újonnan szerzett kedvese őt tartogatva az ölében aludt el.
- Kimerültél… - Cirógatta meg a barna hajat bágyadtan, majd lassan hátradöntötte a férfit, vissza az ágyra. – Látod, mondtam, hogy kimerítő vagyok Roya… - Kúszott oda a riporter arcához. Csillogó szemeiben könnyek pislogtak, de nem merte őket szabadon ereszteni. Még mindig reszketett bízni, de most valami egészen más dolog miatt bizonytalanodott el.
Beleszeretett volna Royába? Egy éjjel alatt képes lett volna a férfi magába bolondítani őt, aki oly gyakorlottnak számít ezen a téren? Vagy a valóságosnak hitt ígéretek bódították meg annyira, hogy kezdi azt hinni, tényleg érez valamit az érzéketlen arcvonású, ám annál kedvesebb férfi iránt?

Tanácstalanság dúlt benne, és nem tudott szabadulni tőle. Ha Roya becsapja és eltaszítja magától, most amikor ilyen közel érzi magához a boldogság forró borát, akkor ő abba belehal. Ha pedig mégis hajlandó a férfi vele együtt élni, akkor a legnagyobb hálával és tisztelettel fog adózni megváltójának. Ajkait lassan összefonta az alvó férfi szájával, és apró csókot lehelt rá.
- Talán te lennél a megmentőm? – Suttogta elképedten miközben lassan legördült Roya testéről. Végigtekintett a meztelen kicsit szálkás mellkason, majd az újságíró egyik karjára hajtotta szőke fejét. Zöldesbarna szemei felvillantak még pár pillanatra, és szeretetéhesen bújt a másikhoz, vállait átkarolva. – Azt hiszem, szeretlek… - Vallotta halkan, kicsit kábultan a fáradtságtól, és már nem nyitotta fel szemeit. – Azt hiszem te vagy az akit kerestelek… azt hiszem te is engem kerestél… - Dörmögő hangja lassan elveszett a hajnali napok sugaraiban, és a felkelő reggel ott találta a két férfit szorosan összeölelkezve az ágyban.

A kora reggeli napfényes reményekkel telien sütött a nyüzsgő utcákra. Mindenhol emberek szorgoskodtak, az egész város olyan, mint egy élénk hangyaboly. A helyi újság épületében is nagy volt a feszültség, szinte minden dolgozója mozgásban volt. Az idő háromnegyed nyolc felé járt, és már közeledett a következő szám leadási határideje. Hirtelen egy bőrkabátos fiatal férfi rontott be a feszélyezett terembe, ahol számítógépek százai búgtak, és több ezer ujj pattogott a billentyűzeten. A besuhanó alakra mindenki felkapta a tekintetét és némán követték végig ahogyan a férfi egy nagy marék papírral és egy lemezzel a kezében besüvít egyenesen a főnök szobájába. Már a külsejéről is lerítt hogy az éjszaka alig aludt, és most is majdnem elkéset. Kopogtatás nélkül tépte fel az ajtót és surrant be nem foglalkozva a következményekkel.

- Meg van a cikk! – Kiáltotta Roya elfúlt hanggal, miközben valósággal lecsapta az asztalra hozományát. – Meg van a szöveg, van kép, és minden kész! - Kezdett el temperamentumosan magyarázni, majd rámenősen az előtte álló alakra nézett, és kérdőn fürkészte tekintetét. A szó szoros értelmében meglepte főnökét. Munkaadója éppen a reggeli kávéját szürcsölte és már éppen készült volna leülni, és átnézni napi teendőit, mikor a barna hajú hurrikán lesújtott rá. Most némán meglepetten nézte az előtte remegő és rogyadozó lábbal álló Royát, aki kimerülten pihegett a sietségtől. Mikor a férfi magához tért letett kávéját az asztalra, felvette a lapokat és gyorsan átfutotta, majd meglepetten nézett fel a még mindig lihegő újságíróra.

- Nagyon siettél Roya? – Kérdezte meg morfondírozva miközben a címet ízlelgette. – A sötétség csillaga, avagy az angyal aki sosem sír? Tán elnyálasodtál volna egy kicsit? A cikk viszont nem rossz… Meglepő munka tőled… - Mosolyodott el elismerően mire Roya felsóhajtott.
- Tehát nem rúg ki? – Kérdezte óvatosan, mire a főnök megrázta fejét.
- Még nem… - Mondta és leült a székébe. Fölényesen az előtte álló fiatalra nézett, akinek az arcán átfutott egy halvány mosoly. – De ezúttal sokkal több odafigyelést követelek meg tőled a cikkekkel kapcsolatban! Te vagy az egyik legtehetségesebb újságíróm, és nem venném jó néven ha egy olyan értékes embertől kéne megválnom mint te… - Vallotta be morgó hangján, mire Roya felegyenesedett, és hálásan munkaadójára vetette barnán égő szemeit. – Köszönöm uram! – Hálálkodott, és legszívesebben kezet csókolt volna az előtte ülő férfinak. – Uram, sajnálom, de van még egy csöppnyi kis elintézni valóm.. Engedelmével kicsit később jönnék be, mivel halaszthatatlanul tennem kell valakinek egy szívességet… - Vakarta meg Roya szégyenlősen a fejét, mire főnöke szigorúan ránézett, majd tekintete ellágyult.
- De kettőkor, ha nem látom itt bent akkor repül!- Közölte tárgyilagosan mire a riporter örömében szinte már ugrándozott.
- Hálás vagyok Uram! – Mondta a férfinak és már indult volna ki, mikor a nevét hallotta.
- Roya… - A férfi megtorpant egy pillanatra és félénken nézett vissza főnökére. – Olyan fura ma… Szinte sugárzik a boldogságtól… Valami történt magával mostanában? – A kérdés hallatára Roya fülig vörösödött, majd szégyenlősen elmosolyodott.

- Nos uram, nem tudom mennyire lehet bizalmasan kezelni ezt az ügyet, de azt hiszem meg találtam azt a valakit, aki mindezidáig hiányzott az életemből… Remélhetőleg ő adja majd azt a löketet ami engem az újságírók legjobbikává fog tenni valamikor… - Újságolta örömtelien akárcsak egy nemrég randizott tinilány, mire az üldögélő férfi elismerően bólintott.
- Örülök hogy boldog, elvégre sokkal minőségibb munka születik egy boldog, és kiegyensúlyozott ember kezéből, mint egy mogorváéból… - Válaszolta, majd újabb kérdésre nyitotta száját. – És mondja csak itt a újságnál talált valami csinos lányt magának vagy teljesen véletlenszerűen ismerkedtek meg? – Érdeklődött finoman, mire az újságíró tekintete megfagyott egy pillanatra, majd furcsán elvigyorodott.
- Neeem, nem az újságtól való, egy teljesen különálló helyen találkoztunk, és nagyon friss még a kapcsolatunk… De gyökeres szereplője a cikkemnek uram… - Jegyezte meg majd lenyomta a kilincset. – Viszlát uram, és mindent köszönök! – Búcsúzott majd úgy tűnt el a személyes irodából mintha egyáltalán ott se lett volna. A fotelben ülő férfi felsóhajtott és kezébe vette a képeket.
- Ezek a fiatalok… - Állt fel a székből, és lassan az ablakhoz sétált, majd kitekintett rajta. Titkon kíváncsi volt hogy alkalmazottja milyen nőt fogott magának ám a látvány mindennél jobban meglepte. Mikor meglátta az épületből kirohanó Royát egy percig sem gondolta hogy a barna hajú férfi az építmény előtt álldogáló szőke fiúhoz siet majd, és hevesen artikulálva magyarázni kezd neki. Az üveg vékonysága miatt tisztán hallotta beosztottjának minden egyes szavát, és percek múlva letaglózva bámult maga elé.
- Elengedett kettőig, és meg van elégedve a cikkel! – Közölte szelíden mosolyogva Roya a szőkeségnek, mire az elismerően megpaskolta társa hátát.
- Rendben, ügyes vagy… De mit csinálunk addig? – Kérdezte Richk mire barna hajú társa csak felnevetett, és kedvesen átkarolta őt.
- Nos elmegyünk egy hangszerüzletbe, és kiválasztjuk neked a legfrankóbb gitárt, amit ember a világon a kezébe fogott… - Mondta Roya, miközben tolni kezdte barátját az utcán. Richka ijedten nyögött fel a mondat hallatán és hitetlenkedve fordult meg Roya felé.
- De Roya egy normális gitár nagyon sokba kerül! Én nem kerülök neked annyiba! Nem kerülhetek! – Ellenkezett hevesen a szőkeség, mire az újságíró változatlanul csak mosolygott.
- Te nekem mindent megérsz… Mindent… - Érintette meg ujjaival a szőke fiú vékony állát, és nagyon finoman megnyalta saját ajkait. – Az előző gitárodat attól kaptad, aki igazán szeretett… Felesleges lenne feldúlni egy ilyen szép hagyományt… De egy valamit nem fogunk hagyni… - Roya barna szemeiben szenvedély gyulladt fel, miközben a szavakat kiejtette. – Ezt a gitárt nem veszik el tőled soha, semmilyen körülmények között sem… Ez a gitár mindig veled lesz, és amíg szépen játszol rajta, gyönyörűen zenél majd… Ez a gitár csak a tiéd lesz…
- A dalom pedig a tiéd… - Lépett közebb hirtelen Richka a férfihoz, és egy őszinte mosoly kíséretében hevesen átölelte.