Bíborszínű ég alatt

Az álmok a halál apró darabkái. És talán maga a halál is egy hosszú álom… Én láttam, hogy mi rejtőzik valójában az álom fala mögött. Vérszínű égbolt, és kopár sziklák…
Éjszakáim mindig is rémálmokban gazdagok voltak. Most pedig minden éjjel ugyanaz a lidércnyomás gyötör. Eleinte más volt. Arra ébredtem, hogy kint állok az udvar végében az öreg kerekes kútnál. Időtlen idők óta nem használtuk. Ahogy belenézek, a sötétség mélyén apró, vörös fénypont vonzza tekintetem. A közeli fenyőerdő fái sejtelmesen rajzolódnak ki a sápatag holdfényben, a törzsek közül fanyar illatot hoz az éjszakában fújdogáló szellő… Úgy érzem, fel kell állnom a kút kávájára… Miközben a messzeségben rejtelmesen ragyogó vörösséget bámulom, meztelen talpam megcsúszik az ódon, nyálkás köveken, én pedig csak zuhanok és zuhanok, a bíbor ragyogás egyre erősödik… míg a nap első sugarai magamhoz nem térítenek. De a következő éj már más álmot hozott…

És azóta minden sötétségben eltöltött órát ez a látomás tölt ki. Alighogy aláereszkedek az álom sötét, fortyogó mélységeibe, egy gigászi, kopár fennsíkon találom magam. Mindent kisebb-nagyobb sziklák borítanak, s az élet mintha ismeretlen fogalom lenne… Csupasz és száraz vidék, a forró szél perzseli bőröm, a kövek égetik talpamat és kénes, orrfacsaró bűz terjeng a levegőben. Akár a pokol… Felnézek az égre; skarlátszínben ragyogó felhők kavarognak, s háborognak a sötét égbolton ameddig a szem ellát, s vörösbe borítják a végeláthatatlan halmokban heverő koromfekete sziklákat. Ugyanaz a szín, mint a kútban… Valahol a messzeségben egy hátborzongató látomás tornyosul. Ciklopszi méretű épület lehet, ezernyi karcsú toronnyal, hihetetlenül masszív falakkal. Akár egy várkastély, melynek ura maga a Gonosz… A karcsú kéményekből füst száll az ég felé, mely gonosz formákat öltve rajzolódik ki a vöröses fekete örvénylés hátterén.

Teljes ablaktalansága ellenére valamiféle túlvilági fény áraszt magából, s egy néma hang folyton hív magához, lábaim konokul visznek egyre közelebb és közelebb a sötétség eme fellegvárához. És ahogy egyre közelebb érek, úgy lesz egyre fenyegetőbb a karcsú, ablaktalan kőtornyok, emberfeletti tömegű bástyafalak, a gigantikus fémkapu hatása. Kisvártatva egy hídnál állok; mérhetetlenül régi kőhíd, s ami fölött átível, az maga a feneketlen éjszaka. Ez lehet a várárok; talán egészen a föld közepéig vezet, a mélységből fekete fény sugárzik… Ahogy átérek a fenyegető mélység fölött, valamiféle zaj kúszik át a perzselő éteren. Apró, fekete pontok szállnak fel a tornyok labirintusából, s szédítő táncba kezdenek a levegőben. Talán csak illúzió, talán valóság…

A falak tövébe érve látom, hogy azok mintha átmenet nélkül nőnének ki a föld felperzselt kérgéből. Kezemet a falra teszem; forró, akár a pokol legmélyebb bugyra, s szinte érzem a természetfeletti, szentségtelen erőt, amely fekete fényként sugárzik belőle és igyekszik beszippantani testem és lelkem, hogy életerőmmel növelje hatalmát. Erővel szakítom el magam a gonosz sziklától, miközben testemet elviselhetetlen fájdalom járja át. És ebben a pillanatban mintha a pokol összes bugyrának összes kárhozott lelke egyszerre törne ki egy velőt rázó sikoltásban. Megnyílt a gonosz kastélya… Érzem a kicsapó forróságot, a penetráns bűzt, az áradó sötétséget… A bíborszín méregzöldbe vált… Menekülnék, de késő… Dobogó lábak zaját hallom, érzem hogy követnek.

Hátrafordulva elönt a mérhetetlen iszonyat, meglátva a kísértetkastély pokoli légióját. A fekete sziklákon ezerszámra özönlenek a még feketébb színű, ember formájú démonok. Méregzöld szemgödrük, csontvázarcuk, rothadó, fekete páncéllal borított testük látványa megfagyasztja a vért ereimben. Fejvesztett menekülésem közben megbotlottam egy sziklában. De hiszen hová is menekülhettem volna! Az álom birodalmának senki nem ismeri a határait. A sátáni légió utolér, én pedig görcsösen markolom az izzó köveket. S akkor jön a fájdalom; egy hátborzongató roppanás, majd a csontjaim porrá, szerveim péppé válnak, s lelkem kiszakad testemből…

Az ágyamban hánykolódva ébredtem, verejtékben fürödve, émelygő gyomorral, zúgó fejjel. És mikor eljutott tudatomig, hogy kezemben egy apró, forró, fekete, kénszagú kődarabot szorongatok, újult erővel zuhantam vissza az öntudatlanság sötét mélységeibe…


Koczor Máté
2007. március 17.