Sötét úton - III. rész - 3.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeee!
Sanyi kétségbeesetten rángatta a karokat, nyomogatta a gombokat, miközben Dia egy előkapott pokróccal próbálta eloltani a tüzet. Még egyszer megrázkódott a hajó. A gép orra függőlegesbe fordult, és olyan gyorsan zuhant, hogy Sanyi meglátott egy bolygót maguk alatt.
- Ott egy bolygó! Ott egy bolygó!
- Sanyi, ne! Be fogunk csapódni!
- Nem mindegy?! – kiabált vissza Sanyi. – Lángoló műszerfallal már nem sokra megyünk... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
- Ne! – sikított fel Dia, és megragadta Sanyi karját. A bolygó egyre hatalmasabbnak látszott, egyre félelmetesebbnek. Már azt is látták, hogy kemény földbe fognak becsapódni...
- NEEEE! – ordította a lány rémülten.
Sanyi kimeredt szemekkel bámulta maga előtt a bolygót. Kész, vége. Mikor a hajó felrobbant, még a feje elé tudta emelni a karját, aztán csend lett.

Síri csend, amibe belehatol egy-egy madárrikoltás. Síri csend, amibe füst szaga keveredik. Köhögést hall, de nem tudja, honnan hallja, vagy egyáltalán köhögést hallott-e. Rémülten zihál, köhög, levegőért kapkod. Vadul hullámzik a mellkasa. Fájdalom járja át a testét, s ezzel egyidőben felerősödnek a hangok. Víz csobogását hallja. Hol van?
Újabb fájdalom – nem kap levegőt. A hangok tompulnak, a víz is talán csak álom... visszatér a sötétségbe. Már nem hall semmit, nem érzi a fájdalmat.
Nem tudja, mennyi idő telt el.
Talán meghaltam? – töpreng magában. Összeszorítja kicsit megégett ajkait, hogy tűrje a fájdalmat. Égő fájdalom. Mintha tűz mardosná őt. Melege van. Zihálva kinyitja megperzselt szemét, körülnéz.
Dia ismét hallotta a hangokat, sőt, látta is, honnan erednek. Egy hatalmas erdő közepén feküdt, lábán az űrhajó megégett roncsa hevert, ezért mozdulni is alig bírt. Nem emlékezett, mi történt. Lassan megmozdította a kezeit. Fájt.
„Ilyen lenne a menyország?” – töprengett. Nem, a menyországban nincs fájdalom... Akkor hol van?
Megpróbált megszólalni, de csak elhaló nyöszörgés hagyta el az ajkait. Ezek szerint él!
Felrobbantak. Meghalhattak volna, mégis túlélték.
Dia köhögve próbált felülni. Az erdő hatalmasnak tűnt, s láttán a lányt még nagyobb félelem kerítette hatalmába.

Nagy nehezen kihúzta a lábát a rom alól. Élt. Már ez is nagy szó volt. Végre felült, és végignézett magán.
A ruhája rongyos, piszkos, kicsit megpörkölődött volt, de valahogy mégis sikerült túlélnie a robbanást. Mikor oldalra nézett, szeme megakadt Sanyin, aki hason feküdt egy nagy fa árnyékában. Diára émelygés tört rá, de összeszorította a fogát, és odamászott alélt barátjához. A bal arcfelén egy mély égésnyom éktelenkedett.
- Sa... – a lánynak elment a hangja. A torkát köszörülgette. – ...nyi? – lehelte.
A hátára fordította Sanyit, így látszott, hogy a a levegőt a száján vette, és kicsit véres volt a keze. Dia megfogta a csuklóját. Semmi rendellenességet nem észlelt. Ahogy társát nézegette, észrevette, hogy Sanyi homlokán egy véres horzsolás húzódik. Emlékezett a patakra, amit hallott, úgyhogy megragadta Sanyi mindkét lábát, és húzni kezdte a csobogás hangja felé.
Igen közel járhatott már, de alig bírta szusszal. Bűntudata volt, hogy barátját végighúzza a füvön, de hát mi baja lehet? Legfeljebb a patyolatfehér inge zöld lesz egy kicsit.
Kimerülten rogyott le a megtalált patakocska partján. Csakhogy meredek lejtőn lehetett közvetlenül a vízhez férkőzni. Dia óvatosan araszolni kezdett. Nem akart beleesni a vízbe, a nyakát meg főleg nem akarta kitörni. Úgy saccolta, azon a kis füves részen, ami még a parthoz tartozott, elférnek. Lassan maga után húzta a fiút is, amikor kiszaladt a lába alól a talaj, és mindketten gurulni kezdtek lefelé, egyenesen bele a patakba.

LOCCS.
Sanyi köhögve-prüszkölve felült a vízben.
Dia fejjel esett a patakba, ezért rengeteg víz ment az orrába meg a szájába.
- Öh... áá... magadhoz tértél? – kérdezte a lány csodálkozva, de közben tüsszögni és horkantani kezdett, hogy végre kimenjen a víz az orrából.
Sanyi kába tekintettel nézett rá. Látszott rajta, nem fogja fel, hol van. A homlokát ráncolva körülnézett, majd fel a meredek lejtőre. Majd csak ennyit mondott:
- Értem.
- Óh, hát igen, tudod... – köhögte Dia. – Az úgy volt... hogy leestem... és...
Sanyi a fejét ingatta. Az arcára locsolta a vizet.
- Ááá, így már sokkal jobb! – lélegzett fel megkönnyebbülten. Rekedt és mély volt a hangja. – De hol vagyunk? Tudtommal meghaltunk, vagy nem?
- Tessék?
- Hát felrobbantunk, nem? Tehát... – zavartan elhallgatott. – Várj... nem halhattunk meg, mert tele vagyunk sebekkel! Túléltük volna?
- Hát... nagyon úgy tűnik.
- Ez fantasztikus! – lelkendezett Sanyi. Felállt, és kievickélt a fűre. Leült, és a vízbe lógatta a lábát.
- Istenem, hogy mi mennyire szerencsések vagyunk!
- Nagyon – morogta Dia. Még mindig sajgott a feje a vízben landolástól.
- De hát figyelj... nem mindenki él túl egy ilyen robbanást!
- Igen, de semmivel se jobb, hogy élünk, ugyanis egy vadidegen bolygón vagyunk.
- Ez igaz – jegyezte meg Sanyi töprengve.
- Sőt, azt se tudjuk, a túlélőcsomagjaink meg vannak-e még!
- Megkeressük. Csak fel kéne mászni...
- Lehetetlen – rázta a fejét Dia. Elnézte, ahogy Sanyi a csúszós füvön próbálkozik, de természetesen állandóan visszacsúszott.
- Akkor induljunk el a patak mentén! – ajánlotta Sanyi. Dia bólintott, elindult a keskeny parton, míg Sanyi lazán belegázolt a vízbe.
- Nem lenne jobb itt jönni? – érdeklődött a lány, de Sanyi meg se hallotta.
Vígan lépkedett a vízben, ami már a térdéig ért.
- Partot keresünk, partot kell találnunk...
Dia megcsóválta a fejét, de nem szólt.
Végtelen ideig gyalogoltak. Sanyi nadrágja már csurom víz volt. A lány igyekezett lépést tartani vele. Kikerülte a füves buckákat, néha megkérte Sanyit, várja meg.
- Minek rohansz annyira? – mérgelődött. Sanyi a vállat vonogatta. Dia továbbindult, de véletlenül félrelépett, s ezzel egyidőben szúró fájdalmat érzett. Összecsuklott, kihúzta sérült lábát a vízből.
- Aú!
Sanyi rögtön odarohant.
- Mi a baj? A bokád?
Dia bólintott.
- Kibicsaklott...
- Mutasd!
Sanyi rosszallóan ráncolta a homlokát.
- Hát ez nem éppen szerencsés! Most mit csináljunk?
- Nem tudom – rázta a fejét Dia.
Sanyi sóhajtva leült mellé.
- A hátamon mégse cipelhetlek – morogta. Dia észrevette, hogy tüntetően másfelé néz. Amióta elindultak, Sanyi elég távolságtartó volt. Ezelőtt simán segített volna, és támogatta volna, most meg...
Lemondóan sóhajtott. Talán tett valamit, ami Sanyit ilyen viselkedésre késztette?
Csendben ültek egy darabig. Dia elhallgatta a madarak csicsergését, és a fákat nézegette.
- Azt hiszem, felesleges itt ücsörögni – állt fel Sanyi hirtelen. Megfordult, Dia fölé hajolt. Ebben a pillanatban a víz bugyogni kezdett.
A fiú megfordult.
- Mi a...
A vízből hatalmas szörny emelkedett ki. Húsz csápja volt, és hatalmas, polipszerű teste.

Dia rémülten beljebb evickélt. Sanyi meghátrált, aztán ordítva felfelé kapaszkodott, de visszacsúszott.
A szörny Sanyi után nyúlt két csápjával. A csápok derékon ragadták Sanyit, aki kétségbeesetten kapálózott. Dia négykézláb arrébb mászott, és közben vadul zakatolt az agya.
- Dia, segíts! – ordította Sanyi. A polip kinyitotta hatalmas száját, hogy bekapja a fiút.
- Dia!
A lány tétlenül körülnézett, aztán felmarkolt egy követ, és erősen a patakba vágta. A szörny elengedte Sanyit, aki arccal a vízbe zuhant.
A szörny Dia felé fordult, aki gyorsan belemászott a vízbe, és sérült bokájával nem törődve, úszni kezdett. Sikerült a polip mögé kerülnie. Zihálva körülnézett Sanyi után, azonban a polip csapkodni kezdett. Dia a víz alá bukott.

A szörny húsos, ám kígyószerű teste vadul tekergőzött. Akaratlanul is testével a patak széléhez szorította foglyát. A lány levegőért kapkodott. Egy csáp megragadta végül, és a levegőbe emelte. Egy másik a fejét érte. Dia tekintete elhomályosult. Ha nem csinálnak valamit, meghalnak. Csakhogy egyikük sem volt már olyan állapotban, hogy tudja, mi történik körülötte. Sanyi még mindig a víz alatt feküdt, úgy tűnt, és Dia feltételezte, hogy azóta meg is fulladt. A szörny 30 méter magas volt, és a lány úgy látta, barátja elvesztette az eszméletét.

A szörny váratlanul elengedte, és egy másikkal, mintha Dia csak egy golflabda lenne, eltaszította magától. Dia nyekkenve ért földet a magasabb parton. Ott pedig már minden ereje elszállt. Kész, feladta. Kiengedte magából a levegőt, átadva magát a sötétnek, de egy kéz rögtön megmarkolta, mielőtt elájulhatott volna.
- Gyorsan, siessünk! – nyögte rekedten Sanyi a fülébe, és vonszolni kezdte a lányt.
Dia kinyitotta a szemét.
- Mi? – kérdezett vissza kábultan. Aztán nekivágódott a földnek, mert Sanyi úgy rohant, hogy nem is ügyelt a testi épségére.
- Ha most itt elájulsz, neked véged! – szisszent fel Sanyi. – Jön a szörny utánunk! Dia, szedd már össze magad!
- Jó... mindjárt...
Nyögést és puffanást hallott. Mikor felült, Sanyi a fűben hevert.
- Sanyi...

PAFF!
Dia nekivágódott egy fának. A szörny kitekergőzött a fűre, és éppen Sanyit kereste.
Dia félájult állapotban a fűbe rogyott. Elkezdett mászni az erdő sűrűje felé, de egyre lassabban haladt.
Sanyi hamar feleszmélt. Még idejében elgurult a szörny elől. Egy csáp azonban újra megragadta, aztán a szörnyeteg kinyitotta a száját, és...
Dia a szemét erőltette. Négykézláb zihált két fa mellett. Jól látta, hogy Sanyit megette a szörny? Csak foltokat látott, hányingere volt. A szörny mászni kezdett felé, csápjait már kiengedte. Dia imbolyogva felállt. A szörny tekervénye a fa törzséhez repítette. A lány orral bukott a földre. Ezúttal semmi sem mentheti meg se a szörnytől, se az öntudatlanságtól, tudta jól, így már nem is harcolt a sötét ellen, ami pillanatok alatt elnyelte őt.

Sanyi arra eszmélt, hogy egy kemény padlón fekszik. Felnyitotta a szemét. Amit látott, attól teljesen ledöbbent. Emberek hajoltak fölé. Voltak legalább öten, mind borostás férfi, az egyiknek szivar lógott a szájából, füstöt fújva Sanyi arcába.
A fiú köhögve elfordította a fejét.
-Nicsak! Milyen szerencse, hogy az érzékelőink észlelik, ha behatoló érkezik hozzánk! – szólalt meg az egyik. Kék-fekete kockás inget viselt, kék farmerrel, és fekete kecskeszakállal. – Hogy hívnak, öcsi?
Sanyi megpróbálta összeszedni magát.
- Hé, nem látod, hogy még elég gyenge? – bökte oldalba egy másik. – Szegényke nemrég tért magához...
- Ezért volt hasznos a szörnynek 30 méter magas torkot építeni! – kacarászott a társa.
Az egyik férfi elővett egy vízzel teli poharat, és lazán leöntötte vele Sanyit.
- Így már jobb? – kérdezte gúnyosan.
Sanyi levegő után kapkodott.
- Én...
- Na mi van, öcsi? Névtelen vagy?
Ekkor nyöszörgés hallatszott a háttérből. Sanyi átnézett az idegenek között, és két földön fekvő lábat pillantott meg. A láb lassan mocorogni kezdett.
- Nini, a lány is felébredt! – rikkantotta a szivaros. – Most akkor szépen elmesélhetitek, mit kerestek itt! Ez magánterület!
- Bocsánat! – hördült fel Sanyi dühösen. – Nem tudtuk, lezuhant a gépünk, majdnem meghaltunk, és máris ránktámadnak!
Azonban szavai süket fülekre találtak.
- Azt kérdeztem, mit kerestek itt!
- Mondom, hogy semmit! – Sanyi dühe egyre fokozódott. – Véletlen volt az egész! Hagyjon már minket békén!
- Azt már nem! – a szivaros egyik társa a fiúra vicsorgott. A szivarozó férfi lassan kifújta a füstöt, és Sanyit méregette.
- Mi a nevetek?
- Lawr... vagyis... M... Maláj Sándor.
A szivaros összevonta a szemöldökét.
- Maláj Sándor?
- Igen! És ő... ő... Gawre Diána.
Egyre többen nézték őket. Dia szédelegve felült.
- Maláj Sándor és Gawre Diána. Érdekes.
- Mégis... m... miért? – kérdezte Sanyi rosszat sejtve.
- Miért kezdted úgy, hogy Lawr? Talán a Maláj fedett név?
- Oh, dehogy! – tiltakozott Sanyi erőtlenül.
- Na várjunk csak! Azt mondod, Lawr? Nem Lawren? – szólalt meg egy borostás férfi. Társai ránéztek. Gyorsan folytatta hát: - Mardigo. Ismeritek azt a bolygót. Ott van a napkő vagy mi, az egyetlen bolygó, amin egy kő élteti a bolygót. Lawren Sándor és Kindes Diána voltak azok, akik megmentették azt a szennyezett bolygót, amin fogyatékosok élnek!
- Szennyezett? – hördült fel a fiú akaratlanul. – Fogyatékosok?
- Bekapták a horgot – emelte fel a fejét a borostás elégedetten. – Tessék, megvan a valódi nevük. És a kilétük is bizonyára titkos. Fogadni mernék, szándékosan jöttetek ide. A hősök.
- És mi van, ha nem ők azok?
- Diána és Sándor. Kötve hinném, hogy tévedek. A keresztnevek stimmelnek, és a kölyök el is szólta magát.
Az egyik férfi, akit Rodew-nek hívtak, vagyis egyszerűen csak Rod-nak, megragadta Sanyi gallérját:
- Lawren Sándor vagy, igaz?!
Sanyi makacsul rázta a fejét.
- N... nem... nem tudom, miről beszél – nyögte ki.
- Nem mi vagyunk ők – szólalt meg kicsit elhaló hangon Dia a háttérben. A férfiak egyből felé fordultak. A lány felült, és érdeklődve vizsgálgatta a helyiséget.
- Hm, szóval ezt rejti a szörny gyomra, igaz? – kérdezte gúnyosan.
Erre lelocsolták vízzel.
- Csönd legyen! – dörrent rá a szivaros.
Dia kirázta a szeméből csöpögő fürtjeit, és elszántan a szivaros szemébe nézett.
- És ha nem maradok csöndbe, mi lesz?
Sanyi nyelt egyet.
- Kérem – kezdte könyörögve. – Hagyjanak már minket...
- Vigyétek hátulra! – rendelkezett Rod, elengedve Sanyit.

A férfiak talpra rángatták a két gyereket, és hátrafelé lökdösték őket.
Mikor beértek egy félhomályos szobába, kimentek, és rájukzárták az ajtót.
Néhány pillanatig csend honolt. Dia szólalt meg először.
- Hát ezt jól megkaptuk. Most mit csináljunk?
Sanyi közelebb lépett hozzá.
- Kiszabadulunk – felelte egyszerűen.
- Nem lehet csak így...
Sanyi felnézett.
- Jól van, tudom, hogy ezzel nem megyek semmire. – rámosolygott a lányra.
Dia félénken viszonozta a mosolyt, és gyorsan lefelé nézett.
Sanyi félrebillentette a fejét.
- Mi az? Mi olyan érdekes a padlón? – ő is lenézett, és úgy tett, mint aki valami különöset vesz észre. Legguggolt. Elgondolkozva ráncolta a homlokát.
- Hmm... vajon hány porszem fekszik itt?
Dia a fejét rázta.
- Ne hülyéskedj, Sanyi.
- Nem hülyéskedem – mondta a srác nevetős hangon. Felegyenesedett. – Mi baj?
- Hogy mi? – kérdezett vissza Dia tompa hangon. – Semmi. Tényleg semmi.
- Ne akarj megetetni ilyennel! – Sanyi még közelebb lépett hozzá. – Nem szoktál ennyire szótlan lenni.
- De én...
Sanyi komoran nézett rá.
- Nem szeretem, ha szótlan vagy – mondta csendesen.
A lány nem szólt.
- Kérlek, mondd el, mi a baj! Velem van bajod?
Dia mélyen beszívta a levegőt.
- Nem, csak... tudod...
A srác várakozón nézett rá.
- Szóval velem – mondta végül, mivel Dia nem fejezte be a mondatot.
- Csak annyi, hogy.. olyan... olyan... nem is tudom milyen vagy...
- Miért, milyen legyek? – kérdezte Sanyi szelíden.
- Sanyi... én nem akarlak megbántani, de olyan érzésem van, mintha távolságtar... – elakadt, mert Sanyi kinyúlt, és megfogta a karját.
- Nem vagyok távolságtartó. Figyelj – kezdte csendesen. – Be vagyunk zárva. Most igazán van időnk. Valami bánt téged még mindig. Ülj le, és meséld el!
- Nincs semmi bajom, Sanyi.
- Biztos?
- Holtbiztos.
- Hát jó – sóhajtotta a fiú. – Rendben, ahogy gondolod.
Körülnézett.
- Nincs itt semmi látnivaló – dörmögte magának. – Ki se tudunk jutni. Ez engem kísértetiesen emlékeztet a Zombik Völgyére.
- Ühüm.
Sanyi körbejárta a szobát, végül az ajtóhoz lépett, a kilincset rángatta.
- Segítség, segítség! Baj van! Segítsenek! Vérzik! Vérzik!
Közben pedig Diára kacsintott.
A lány a homlokát ráncolta.
- Gyorsan, feküdj le a földre! – utasította a srác. – Csinálj úgy, mintha nagyon fájna a lábad!
Addig kiabált, amíg végül ki nem nyitották az ajtót.
- Mi...
Sanyi előugrott az ajtó mögül, és rávetette magát Rod-ra, aki azonban háralépett, éles kardot húzott elő az övéből, s ugyanazzal a mozdulattal lesújtott Sanyi alkarjára.

Sanyi döbbenten tátogva meredt a levágott csonkra, Dia nem kapott levegőt. Miközben Sanyi nagyot puffanva a padlón összeesett, Rod visszadugta övébe a kardot, és megvetően végignézett a fiún.
- Így jár, aki át akar minket verni – mormogta. – Ez már a kétszázadik levágott karom. - Felkapta a levágott kart, és a kezében lóbálva elment.
Dia a hányingerrel küszködve nekivetette magát a falnak. Igyekezte összeszedni magát, de a vér szaga bennemaradt az orrában.
Végül odamászott a földön heverő Sanyihoz.
- S... Sanyi? – nyögte ki. – Sanyi? Válaszolj... kérlek...
Kétségbeesve megrázta Sanyi vállát. A „megrövidült” jobb karból szivárgott a vér.
- Sanyi... kérlek, térj magadhoz...
A lány pofozgatta barátját, rázogatta, de semmi se történt.
Aztán támadt egy ötlete.
Felpattant, és dörömbölni kezdett:

- Térítsék magához! Kérem! Hahó! Valaki! Ez nem vicc, segítítsenek rajta! Kérem...
Elfordították a kulcsot, s Rod viharzott be rajta dühödten.
- Mi van már megint?!
Kivonta a kardját, s Dia szívének szegezte.
A lány a falig hátrált.
- Kérem... legalább segítsenek rajta...
- Segíteni? Csak egy vágásba kerül... – odalépett Sanyihoz, felemelte a fegyvert, de...
- Ne! – ugrott oda Dia, és megragadta Rod csuklóját. – Kérem, én nem úgy gondoltam... nem tér magához...
- Fel fog ébredni – jelentette ki Rod, és lassan lejjebb eresztette a kardját. – Csupán a karját vágtam le. Nem lett tőle semmi baja.
- De hát most nem tér magához! – próbálkozott Dia, s kicsordultak a könnyei, végigfolytak az arcán, de nem törölte le őket.
- Szánalmas vagy – fintorgott Rod. – Semmi baja nem lesz a kölyöknek, de neked még lehet, ha még egyszer kiabálsz.
Döngő léptekkel az ajtó felé indult.
- Legalább egy pohár vizet... – kezdte a lány.
Rod villámló szemekkel visszafordult.
- Kindes Diána – kezdte vérfagyasztó hangon. – Lawrennek az égvilágon semmi baja sem lesz, nem fog elvérezni, és a karját tudják pótolni műkarral bármelyik kórházban. Nem kell neki víz. Részt vehettek a vacsorán, és rendes szobát is kaptok majd. Rendesen etetünk-itatunk titeket. Mi kell még?!
- Mi csak el szeretnénk innen menni!
Rod azonban nem figyelt rá. Vetett egy pillantást Sanyira, aztán kiment, és bevágta az ajtót.
Dia sírva nézett utána.

Sanyi nem sokkal ezután mocorogni kezdett. Dia a falnál ült, felhúzta mind a két térdét, és a karjára hajtotta a fejét.
Barátja nyögve felült, meg akarta vakarni a fejét, de a véres csonk láttán megdermedt.
- A karom... – préselte ki magából. – A karom...
Dia felemelte a fejét.
- Levágták – mondta, nyugalmat erőltetve magára. – Félkarú lettél.
- Ne... – Sanyi a fejét rázta. – Nem... nem akarom...
Aztán, Dia legnagyobb meglepetésére – a fiú elsírta magát.
- Sanyi – nézett rá döbbenten, és odamászott hozzá.
Sanyi hitetlenkedve nézte, nézte a kart.
- Nem lehet... nem lehet... Istenem, miért?!
A tenyerébe temette az arcát, zokogott, miközben Dia közelebb hajolt, és megsimogatta az arcát.
Sanyi összerezzent, s a lányra nézett.
- Most mit tegyek? Levágták a karomat... – suttogott kétségbeesve.
Dia sóhajtott.
- Azt mondták, kapunk enni és innivalót, részt vehetünk a háromszori étkezésen, viszont azt nem tudtam meg, hogy a karodat meg tudják-e operálni.
A srác ettől még jobban elkeseredett.
- Akkor életem végéig így maradok – motyogta.
- Ne keseredj el – próbálta vigasztalni Dia, de nem árulta el Sanyinak, hogy ő is kilátástalannak látja a helyzetüket.
- Ma vacsoránál megkérdezem, segítenek-e, rendben?
Sanyi bólintott.
- Nélküled azt hiszem, már rég kifeküdtem volna.
Dia elnevette magát.
- Erre valók a barátok, nem? – aztán zavartan elhallgatott. Megpróbálkozott egy mosollyal, s Sanyi szerencsére viszonozta is azt.

Nyílt az ajtó. Rod és a szivaros férfi lépett be.
- Kész a vacsora – jelentette be a szivaros.
Dia feltámogatta Sanyit.
- Kérem – szólalt meg, s előrébb lépett. – Sanyi... csináljanak vele valamit! Hiszen nem maradhat félkarral!
- Miért nem? – kérdezte a szivaros.
Dia nyelt egyet.
- Maga sem akarna így maradni, nem?
- Na elég legyen ebből! – hördült fel Rod, és megragadta a lány karját. – Gyerünk, ha enni akartok!

Dia aggódva Sanyi felé pislogott, de a fiú elszántan nézett a két férfira. Mikor kiráncigálták őket, Sanyi felzárkózott Dia mellé, és a fülébe mormogta:
- Nyugi, kibírom. Majd kitalálunk valamit!
A lány a csonkra nézett, nyelt egyet, és elfordította a fejét.
- Dia – szólalt meg újra a fiú suttogva.
- Mi az? – kérdezte Dia, de nem fordult vissza.
- Mondom, ne aggódj! Kibírom, amíg... talán... új karom lesz.
Barátja összerándult, de nem szólt semmit.
A szörny teste belülről hatalmasabbnak tűnt mint külső szemmel, s a két gyerek döbbenten konstanálta, hogy az „ebédlő” a szörny „torka” melletti széles tér. Még asztalt is tettek a szörny falához.
- Uram – szólalt meg Dia. – Amikor mozog a... a szörny, akkor hogy lehet, hogy a helyén marad minden?
Charsir nagyot szívott a szivarából.
- Sehogy – vetette oda. – Most nem megyünk. Ha mennénk, persze minden felborul, de soha nem okoz különösebb problémát. Ez az egész – mondta, és körbemutatott -, egy nagy robot. A szörny fejében van a pilótahelység.
Sanyi az asztalt nézte. Egy kis szekrényből Rod és társai műanyag tányérokat, poharakat és evőeszközöket vett ki.
- Üljetek le! – mondta Charsir, és leheveredett a sarokba.
- Naponta valamelyikünk elmegy vadászni – mormogta Rod.
Székeket hoztak, és letették az asztalhoz.

Sanyi leereszkedett az egyikre, Dia mellé.
Rod, Charsir, Hatren, Kop és Írvon húst, kenyeret, sajtot, és vizet tett eléjük.
- Ez a bolygó nem lakatlan – mondta Charsir. – Nem messze innen van egy város.
Dia felkapta a fejét.
- Város? Hát miért nem engednek el minket a városba?
- Viccelsz? – kacagott fel Charsir. – Ti hősök vagytok, nem vagyunk annyira ostobák, hogy kiengedjünk hősöket a nagy semmibe!
- Hősök? – Sanyi kimeredt szemekkel meredt a férfira. – Hősök? Ha – mutatott levágott karjára -, ha ez jelenti a hős címet, akkor köszönöm, én ebből nem kérek!
Sanyi érezte, ahogy Dia együttérzően megfogja a kezét az asztal alatt.
- Nyugi már, öcskös – intette le Rod. – Majd kapsz műkart. Addig kibírod.
- Mégis meddig van az az addig? – érdeklődött Sanyi.
- Örülj inkább, hogy nem nyírtunk ki titeket a pataknál – mormogta Charsir.
- Örüljek? Hát marhára örülök, hogy félkarú lettem! Igazán!
- Szükségünk van hősökre – jelentette ki Írvon.
- Ó, köszönjük a megtiszteltetést! – gúnyolódott Sanyi.
- Nem kellett volna a szökéssel próbálkoznod – vont vállat Kop.
– Minden hőssel ezt csinálják? Vagy ha gyerekük lenne, és az véletlenül elejtené a poharat, máris levágnák a kezét? Köszönöm szépen, hogy figyelmeztetnek!
- Ne légy meggondolatlan – szívott egy nagyot a szivarából Charsir. – Úgy nem lesz semmi bajod.

A férfiak asztalhoz ültek, és falatozni kezdtek. Sanyi étvágytalanul méregette a sajtos kenyerét, pedig majd’ kilyukadt a gyomra az éhségtől.
- Sanyi – szólalt meg gyendég hangon Dia, és megbökte a vállát. – Legalább néhány falatot egyél!
A srác a fejét rázta.
- Nem tudok.
Rod összehúzott szemöldökkel felnézett.
- Nem mész vele semmire, ha koplalsz – jegyezte meg rekedten. – Nem kapod vissza így se a karod, se a szabadságodat.
- Miért, máshogy talán igen? – kérdezett vissza Sanyi.
Rod letette a kenyerét a kezéből, hátradőlt, és karba fonta a kezét.
- Lawren – kezdte. – Látom, te nagyon bátor vagy. Igazán hasznodra válhat. Csakhogy ez nem a kellő alkalom.
Sanyi hallgatott. Dia a fiút nézte.
- Ha lehet, most lefekszem – szólalt meg Sanyi újra.
Rodnak szeme se rebbent.
- Lehetni éppenséggel lehet. Csak ne lepődj meg, ha elindul a szörny. Hajnaltájt továbbállunk.
Sanyi bólintott, és felállt.
- Várj – szólt Dia. – Én is megyek.
- Jó éjt! – búcsúzott Charsir, szája sarkából kilógó szivarral. Aztán hirtelen felpattant. – Ó, el is felejtettem, a szobátok... erre.
Egy kicsike falépcsőn feljutottak a szörny felső szintjére.
- Itt alszunk mi is – mondta Charsir. – Ott van a szobátok – mutatott egy faajtóra.
– Ez a szörny akkor egy lakás? – nézett a férfira Dia.
- Tulajdonképpen igen – bólintott Charsir. – De fürdőszoba nincs, a patakban szoktunk fürdeni.

A lány elfintorodott, de nem szólt semmit. Charsir lement, Sanyi pedig benyitott a szobájukba.
Ablak nem volt, a padlón szőnyeg terült el, s a szoba két sarkában egy-egy ágyat helyeztek el, rajta pokróccal és egy kispárnával.
Sanyi lerogyott az ágyára. Dia becsukta az ajtót, leült mellé, és megfogta a fiú kezét.
- Sanyi – mondta halkan. Sanyi maga elé meredt, és nem válaszolt. Dia az arcát fürkészte.
- Ne aggódj – kezdte a lány. – Nem lesz semmi...
A fiú végre felé fordította az arcát.
- De igen. Soha sem fogok új kart kapni.
Dia a szavakat kereste.
- Nem kell vigasztalnod – szólalt meg újra Sanyi. – Semmi bajom nincs.
Dia pár pillanatig habozott, aztán bólintott, és kicsúsztatta a kezét Sanyiéból.
- Ne... !
Dia rámeredt.
- Mit ne?
Sanyi nem válaszolt. Nyelt egyet, megrázta a fejét, és a szőnyeget figyelte.
- Semmi. Hagyjuk.

Kínos csönd ereszkedett közéjük. Dia hallotta Sanyi hangos lélegzetvételét.
A lány mondani akart valamit, hogy megtörje a hallgatást, de nem bírt megszólalni. Végül merész lépésre szánta el magát: közelebb húzódott Sanyihoz, és a vállának döntötte a fejét.
Sanyi összerándult, aztán felsóhajtott, és átkarolta a vállát.
Így üldögéltek néhány percig. Dia teljesen megnyugodott a fiú közelében, és már nem is aggódott kettőjük miatt, hiszen ezzel Sanyi azt bizonyította, hogy nem felejtette el őt...
Aztán Sanyi olyat tett, ami egyenesen a felhőkbe repítette Diát:
A lány felé fordította a fejét, és megcsókolta az arcát.
- Menjünk aludni – suttogta. – Fáradt vagyok.
- Én is – bólintott Dia, és kibontakozott Sanyi karjából. Összekucorodott az ágyán, és nyakig betakarózott.
- Jó éjszakát – mormogta Sanyi.
- Jó éjszakát.
Dia behunyta a szemét. Annyira boldog volt, hogy el sem bírt aludni. Egyre közelebb férkőzött Sanyi szívéhez, és úgy érezte, ebből még lehet valami...

Másnap reggel Rod azzal ébresztett, hogy berontott a szobába, és felordított:
- Keljetek már föl!
Sanyi résnyire nyitotta a szemét. Rod láthatóan elég rossz kedvében volt, úgyhogy a gyerekek jobban látták, ha nem nyűgösködnek. Annál is inkább, mert Sanyi még mindig arra a pillanatra várt, hogy elmehessenek innen.
Gyorsan kipattantak hát az ágyból (Sanyinak a karja miatt ez egy kis időbe került).
- Mozgás – biztatta Rod. – Reggeli után a városba megyünk.
- A városba! – nyögte Dia. – De hát... azt mondták...
- Nincs vita! Egy-kettő! Sok dolgot kell megtennünk.
Mit lehetett tenni, álmosan, kimerülten lebaktattak a szörny „gyomrába”. Charsir, Kop, Írvon és Hatren már az asztalnál ültek.
Sanyi elfintorodott. Ugyanaz volt minden, mint tegnap.
- Honnan van pénzük ételre? – kérdezte, miközben lenyelt egy falatot.
Charsir, aki furcsa módon most nem szivarozott, megvonta a vállát. A választ Kop adta meg:
- Raboljuk a foglyainktól.
Sanyi félrenyelt, és köhögve próbált levegőért jutni. Dia a szájában felejtette az ételt, s elfehéredve meredt a férfira.
- R... Rabolják?
- Úgy bizony – bólogatott Kop.
- Miért, annyi foglyuk van?
- Jelenleg csak kettő – bökött állával Charsir Sanyiékra. – Egyre kevesebben járnak erre.
- Minket is ki akarnak rabolni?
- Óh, dehogy! – nevetett fel Írvon. – Semmit se tudunk elvenni tőletek!
Sanyi végignézett magán. Rajta a szakadt inge és a megpörkölődött nyakkendője volt, a nadrágja több helyen elszakadt.
- Hacsak – tartotta fel az ujját Rod -, hacsak nem megyünk el oda, ahol állítólag lezuhantatok.
Dia felkapta a fejét.
- De hát ez fantasztikus! – lelkendezett. – Megkereshetnénk a túlélőcsomagunkat!
- Erről nincs szó! – horkant fel Charsir. – Csupán átkutatjuk a cuccost.
Sanyi a torkát köszörülgette. Vörös volt az arca a köhögéstől.
- Figyeljenek... bármit megtennék azért – és szerintem Dia is -, hogy visszakapjuk, ami a miénk, és én is kapnék egy műkart. Utána mindenben segítünk maguknak.
Rod és Charsir összenéztek.
- Hmm. Végülis... igen... ez jól hangzik, csakhogy nekünk nincs szükségünk segítségre.
- M... miért nem? – kérdezte Dia.
- Mi már közel tíz éve így élünk.Őrizzük a saját területünket, rabolunk, foglyokat ejtünk...
- Kérem... mi tényleg... – könyörgött Dia.
- Inkább fejezzétek be a reggelit, szeretnénk indulni – állt fel Kop, és felment.
- Kérem, tegyék meg! – rimánkodott tovább a lány. – Segítünk foglyokat ejteni, vagy... főzök magunkra, Sanyi meg vadászik maguk helyett...
- Abba nincs semmi élvezet – mordult fel Charsir. – A kaland nem hiányozhat. Mindenki saját magának keresse a kenyerét. Nem engedünk meg magunknak luxust.
Dia égő torokkal meredt maga elé.
- Akkor ez pontosan mit jelent? – kérdezte Sanyi. – Soha nem kapok új kart?
- Dehogynem – válaszolt Rod. – A városban.
Ebben a pillanatban a szörny megrázkódott. Az asztal nekicsapódott a falnak, Dia és Sanyi hanyattestek.
- Elindultunk – mondta Rod nyugodtan, és levetette magát a falhoz.
- Örülök neki! – nyögte Sanyi, és kezével megkapaszkodott egy kiálló falrészben. A szörny gyorsan ment, hatalmas nyikorgások és kisebb csattanások közepette.
- Te jó isten! – szörnyülködött Dia. Az asztal mellett feküdt hason. – Már most hányingerem van!

A szörny megrázkódott. Sanyi megvetette a lábát.
- Hát akkor nagy bajban vagy – mondta Rod. – Zacskóval vagy mellékhelyiséggel sajna nem szolgálhatok. Parancsolja kivetni magát a pilótafülkéből, hogy könnyítsen magán?
Sanyi ide-oda himbálózott, és hallgatta a szörny nyikorgását.
- Szerintem nem túl jó ötlet... – jegyezte meg.
Dia nyelt egyet.
- Szerintem sem, de félő, hogy mégis meg fogom tenni...
Felállt, de nyomban nekitántorodott a falnak. Az asztal a robot túlsó felének csapódott.
- Maguk mindennap ezt csinálják? – fakadt ki Sanyi.
Rod mosolygott. Olyan nyugodtan üldögélt, mintha egy pohár bor mellett csevegne velük. Az asztal időnként jobbra-balra csúszott előtte.
- Miért, mit gondoltál?
- Én... nem gondoltam semmit! – próbálta túlkiabálni Sanyi a nyikorgást. Közben majdnem orrabukott.
Dia a falnak döntötte a hátát, és mély levegőket vett, hogy leküzdje hányingerét, így nem volt ideje résztvenni a társalgásban.
Vagy egy óráig zötykölődtek. Dia kavargó gyomorral nézett maga elé, Sanyi görcsösen markolta a falat, az egyetlen olyan dolgot, ami szilárdan a helyén maradt.
Velük ellentétben Rod halál nyugodtan ült a padlón.
- Megérkeztünk! – rikkantotta kis idő múlva. A szörny végre megállt. Dia előregörnyedt, és lehányta a padlót.
- Fúj! – pattant fel Rod. – Mondtam, hogy ne itt könnyíts magadon!

A lány remegő szájjal a falnak dőlt.
- Nem... nem bírtam...
- Semmi baj – lépett oda Sanyi. – Gyere, menjünk.
Dia bólintott. Sanyi megfogta a karját, és kitámogatta a titkos kijáraton.
Rod nagyot szívott a friss levegőből.
- Ah! Igazi élvezet!
Lejöttek Charsirék is, és a két foglyot méregették.
- Na, akkor talán Lawrennel kéne tenni valamit – kezdte elgondolkozva Charsir, és elővette a szivarját.
Sanyi gyomra ugrálni kezdett az izgalomtól.
- És Kindessel? – kérdezte Rod.
- Kindes Diánát addig elviszem egy sétakörútra – fújt egy nagy füstfelleget Charsir. – Garantáltan élvezni fogja.
Dia erősen kételkedett ebben, főleg azután, hogy látta az öt férfi vigyorát.
- Rendben, akkor én elviszem Lawrent, ti addig induljatok el, és keressétek meg az űrhajójukat – utasította társait Kop.
Rodew meglepetten bökte meg a karját.
- Hé, nem úgy volt, hogy én...
- Pofa be! – mordult rá Kop. – Tűnj el a többiekkel együtt!
Rod morogva elment Írvonnal és Hatrennel. Kop megragadta Sanyi vállát.
- Gyerünk öcskös! – sziszegte.
Dia Sanyira nézett. A fiú kicsit sápadt volt, de megvonta a vállát.
Mielőtt bármit mondhattak volna, Kop előretuszkolta a fiút. Sanyi hátranézett. Dia viszonozta a pillantását, s egészen addig meredtek egymásra, amíg Charsir meg nem lökte Diát.
- Gyere már, Kindes!
- Ja... megyek...
A város felettük magasodott. Diát valósággal elkápráztatta a sok fény és pompa, pedig este se volt.
- Hova megyünk? – kérdezte. Charsir ritmusos léptekkel beleolvadt a tömegbe, és eleresztette a füle mellett a kérdést.

Átvágtak egy széles téren, ahol piacot tartottak. Dia érdeklődve figyelte a friss gyümölcshalmokat; volt ott körte, alma, szőlő, csak Dia azt nem tudta elképzelni, nyári gyümölcsök ősz idején hogy kerülnek oda.
Akkora volt a tömeg, hogy majdhogynem szem elől tévesztette Charsirt. A férfi amúgy is sietett, úgyhogy Diának minden energiáját latba kellett vennie.
Egy idő után kiértek a nyüzsgő tömegből, és keskeny sikátorok felé vették az útjukat. Charsir idegesen tekintgetett jobbra-balra, de Dia nem tudta, miért.
Elhaladtak egy virágot kínálgató idegen mellett, aki valami ilyesmit kiáltozott:
- Ertuqe, ertuqe! Danil maga?
Volt olyan is, aki hadarva veszekedett egy szakállas öregemberrel.
Lementek egy kőlépcsőn. Itt sokkal sötétebb volt, és a lányt baljós érzés kerítette hatalmába.
- Hova megyünk? – kérdezte zihálva. Charsir elmosolyodott, és csak ennyit válaszolt:
- Majd meglátod. Élvezni fogod, erről biztosíthatlak!
Piszkos ablakok mögül fogatlan vigyorgók köszöntötték őket. Egyre több sötét ruhás alakkal találkoztak, akik ravaszul méregették Diát.
- Charsir! – Dia idegesen felzárkózott a férfi mellé. – Mondja már meg, hova megyünk! Nagyon nem tetszik ez nekem!
A férfi ránézett.
- Egy hős nem fél, tudtommal – mondta gúnyosan.
- Nem félek – hazudta Dia. – Csak...
- Tudom, tudom! – legyintett Charsir, s ezután még gyorsabb tempóra váltott. – Nyugodj meg, nem a halálba hurcollak!
Dia valamelyest megnyugodott, így hamarosan el is feledkezett rossz gondolatairól. Aztán váratlanul Charsir megtorpant. Dia beleütközött a kitárt karjába.
- Mi az?
Charsir hátrálni kezdett.
- Fuss, Kindes! Fuss!
Azzal megfordította Diát, és lökdösni kezdte. Dia nem tudta, miért fusson, de mindenesetre futott, ahogy csak bírt. A háta mögül ordítozást és kardcsörömpölést hallott, majd pisztolydördülést.
- Fuss, Kindes! – ordította Charsir. Dia kikerülte a járókelőket és a fekete alakokat, rohant, ahogy csak bírt, mert érezte, hogy baj van. Ám egyszercsak az egyik alak megragadta a karját.
- Hova, hova, kislány? – kérdezte nyájasan.
Dia megpróbálta kiszabadítani magát.
- Én...
Még két alak közeledett hozzá. A távolban elhalt a kardcsilingelés, helyette futó lábak robaja verte fel a csendet.

Dia tudta, üldözik őt. A férfi erősen tartotta, így nem tudott kiszabadulni. Már látta is a tömeget. Mind feléje tartottak.
- Ne, kérem, hagyjon... – nyögte ki erőtlenül.
A férfin csuklya volt, így nem látta az arcát, mégis éles fogak villanását vette észre.
Kétségbeesetten kapálózott, de már hárman fogták a karját, a tömeg pedig ott volt tőlük alig két méterre.
- Ne... kérem... – kezdte Dia, aztán egy kéz betapasztotta a száját, berántotta a sötétbe, aztán hangos koppanás, és fájdalom hasított a fejébe.

***

Szúrós szénán fekve tért magához. Fogalma sem volt, hogy került oda, és egyáltalán mit tettek vele, amíg eszméletlen volt. Félelem fogta el, ha erre gondolt. Megpróbált felülni, de lekötözték, a szájába pedig koszos rongyot dugtak.
Az orráig se látott. Dia azt kívánta, bárcsak azon nyomban megölték volna, amikor elkapták.
Charsir vajon szándékosan vitte őt oda? Nem, az nem lehet, hiszen hallotta, ahogy megölték.
Forró könnyek gurultak végig az arcán, de nem törődött vele. Sanyira gondolt, élete legjobb barátjára, és arra, aki mindig mellette volt. Most viszont nem fogja megtalálni. Sanyi kórházban van Kop-pal. Itt fogják megölni őt, itt, az Isten háta mögötti sötétben.
Pedig már olyan jól alakultak a dolgok! Még Sanyival is!
„Istenem, miért kellett ennek megtörténnie?!” – gondolta. „Miért, miért, miért?!”
Most itt az alkalom, hogy átgondolja az életét. Ideje mint a tenger!
Nyeldeste a könnyeit,és felidézte azokat az emlékeket, amik kisgyerekkorából maradtak meg a fejében. Emlékezett rá, hogy az óvodában mennyi kis barátja volt, köztük Marika, akinek már nem tudja a vezetéknevét, de biztos, hogy Marikának hívták, szőke haja volt, és a fiúk mindig azzal csúfolták:
„Marika, erre megy a paripa! Marika a paripa...”

Dia elnevette volna magát, ha nem lett volna ennyire szorult helyzetben. Tovább elmélkedett, s minden emléke a fejébe tódult: apja szigorúan nevelte, és hogy meg ne verjék, színötös tanuló volt, egészen addig, amíg el nem hozták Lagerfeltbe.
Felidézte magában élete első karácsonyát. A fa nagy volt, csillogó, és ő egy nagy babát kapott, aminek úgy örült, hogy egy hét után szegény baba kopasz volt és féllábú, mert kíváncsi volt, hogy is festene a baba haj és végtagok nélkül.
Amikor a játék így tönkrement, a második Karácsonyon már nem is kapott semmit, de a harmadik karácsonyon egy halom ajándékkal lepték meg. Ő pedig rajzolt valamit a szüleinek.
Tízéves volt, amikor megtudta, hogy az egyik osztálytársának tetszik, de szegényke olyan csúnya volt, hogy Dia inkább csak kinevette. Ma már belátja, hogy rosszul cselekedett. Barátkozni kellett volna a kisfiúval, nem megvetni őt.
Folyamatosan haladt az időben, élete minden egyes évéhez talált minimum egy emléket, bár mind halványak voltak.
Szándékosan nem gondolt arra, amikor Lagerfeltbe kezdett járni, mert Lagerfeltről csak Sanyi jutott az eszébe. Inkább próbálta átérezni az izgalmat, amikor a Lagerfeltes mesterek eljöttek hozzájuk. Igaz, szülei nem is gondolták, hogy a lányukban Lagerfeltes erő rejlik...
Apja rettenetesen dühös lett, mikor megtudta, hogy el akarják vinni.
- Az én lányom nem megy sehova! – jelentette ki ordítva.
Na igen. Kindes László igen mogorva ember volt, otthon vasfegyelmet tartott, s néha a kocsmából hazajövet megverte őt, mégis rettentően ragaszkodott hozzá, s valahol mélyen szerette a családját...
Dia úgy tudta, hogy aztán az édesanyja feljelentette a férjét, és rövid időn belül elváltak. Apja két héttel Dia távozása után elköltözött Győrbe.
S innentől már ismét Sanyinál lyukadt ki.

Sanyi eközben összepréselt ajkakkal kinyújtotta a karját, hogy rátegyék a műkart. Kop szerint a kórházban hihetetlenül előrelátók, és csodát művelnek alkalomadtán betegeikkel. A fiú dühös volt, mert senki se szólt neki, hogy ez fájdalmas is lehet: érzéstelenítőt kapott, s Sanyi majd’ megőrült. Írtózott az injekciótól.
Mikor a műkart odaerősítették, úgy érezte magát, mint valami baba, ami éppen összeraknak.
- Na tetszik már így? – kérdezte Kop nem sokkal később, mikor kifizette a kart, és visszafelé indultak. – Igazán nem mondhatod, hogy nem tettek veled csodát.
Sanyi hallgatott.
- Kindes Diána se fog már úgy szájalni velünk, ha meglátja – folytatta Kop. – Ha jól vettem észre, őt talán jobban érdekelte az épséged, mint téged.
- Ez azért nem igaz – fortyant föl Sanyi.
- Miért nem?
Sanyi legyintett, felemelte az új kezét, és megmozgatta. Mintha nem is történt volna semmi. Kinyújtotta az ujjait, és rámutatott vele a férfira.
- Maga... maga... csak hagyjon engem békén! – tört ki végül.
Kop meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Vagy úgy! Tehát ez a hálátok. Rendben... – sóhajtotta végül. Sanyi visszanyelte csípős szavait; elvégre valóban segítettek rajta, de csak azért, mert ők is tették vele azt, amit tettek.
Csendben mentek egy darabig. Kop szólalt meg aztán:
- Mondd csak, Lawren... hova mentetek volna, ha nem zuhantok le?
Sanyi rámeredt.
- Hova mentünk volna? Minek kérdezi?
- Csak úgy, mert nem értem, minek ez a titkolózás.
A fiú felhorkant, de nem válaszolt.
- Nos?
- Nem óhajtok válaszolni! – csattant fel Sanyi dühösen. – Hagyjon már minket békén, semmi köze hozzá, hogy kerültünk ide és miért indultunk útnak, érti?!
Kop hátrahőkölt.
- Látom, a kar valamiféle ingerültséget ruházott rád. Na jó. Menjünk vissza, Rodék már biztos várnak ránk.
- És Dia?
Kop ránézett.
- Mi lenne vele?
- Ő mikor fog visszajönni?
A férfi elvigyorodott, és válaszul hátbataszította a fiút.

Folyt. köv.