Történetek

Mozdulatlanok voltak, alakjuk teljesen beleolvadt az éjszakába, melynek már hamarosan vége, átadja helyét a fénynek, a felkelő nap első, ébredező vörös sugarainak. Nem beszélgettek, még csak egymásra sem néztek. Mennyi elpazarolt ilyen pillanatuk volt már...

Na igen, akkor szokott beütni a baj, igencsak jó szokása szerint. Nem mondhatni, hogy megszokja az ember mindezt, sőt, nem is lehet ezt mondani rá. De tehetetlenül áll előtte. Letablózza. Egyszerűen megbénítja. Nem tud semmit sem tenni ellene. Nem tud küzdeni a fájdalomtól, mert az már annyira legyengítette...

Fény. Homályos, elmosódott alakok a háttérben. Halvány narancssárgák. Pára. Látomások... És csak járkálok fel-alá. Ajtók. Mögöttük sötét levegőtlenség, ablaktalanság. És emberek. Én tudom, mit akarnak...

Év elején történt, amikor még mindenki örül egy kicsit annak, hogy iskola van.
A fiúk annak, mert láthatják a lányokat, a lányok meg annak, hogy a fiúkat…
Engem persze - mint az lenni szokott - csakis egy fiú kötött le. Neve nem fontos.
Igen nagy érdeklődéssel figyeltem mozdulatait, beszédét, modorát. Nem volt különösebben szépfiú, s mint társnőim ezt gyakran kifejtették, irtó bunkó volt...

A tábornok kaján mosollyal nyugtázta a látottakat, s leheveredett Itauré mellé az ágyba. A hercegnő tudta mi a "dolga" s magának se merte bevallani, de legalább akkora vágyat érzett, hogy szájába vehesse az ágaskodó péniszt, mint az imént, amikor a teste legszentebb helyén tudta kedvese arcát. Egy ügyes mozdulattal a férfi fölé kerekedett, s már el is indult a nyelve körbejárni a nemes falloszt...

Haragszom. Magamra és rád. Dacos kölykökként viselkedünk csak azért, mert ismét lekerült a szemellenzőnk. Nem ez az első alkalom. Mégis jobban fáj mindennél…
Sosem beszélünk komoly dolgokról. Fájdalmakról, igazi örömökről… Rólunk.
Csak szavakat ejtünk ki a szánkon. Hagyjuk gyülekezni a feszültség erőit, hogy aztán gigantikus robbanásban valamit leromboljanak. Majd felépítjük újra… Ugyanazokkal a hibákkal...

- Foglaljon helyet, William. Hamarosan együtt leszünk mindannyian. - bárcsak értette volna miről is beszél az alak, ám ebben a pillanatban a szoba egyik fala szinte magától ketté vált és a férfi számára tökéletesen ismeretlen emberek sétáltak be rajta. Sokan voltak, legalább még hatan. Mindannyian leültek az asztalhoz és szinte egyazon mozdulattal kulcsolták össze kezüket annak lapján...

Komótosan, kérdezés nélkül letelepedett a padom végébe. Helyezkedett egy kicsit, felvett egy testhelyzetet és nem mocorgott többet. Figyelemre sem méltattam, igyekeztem tudomást sem venni róla. Bár kicsit zavart, hogy társaságot kaptam, mert szerettem volna egyedül élvezni a délután hangulatát, de nem fogok én arrébb ülni, mikor ő a betolakodó! ...

- Édeske, hallottad a nagy hírt? A nagy keleti hegység mögött tényleg hatalmas területek vannak, csak lakhatatlan, mert nyáron tiszta mocsár, télen meg befagy az egész. Most volt a híradóban. Visszatértek a felfedezőink. Még jó, hogy nemrég felfedezték azt a hatalmas kontinenst nyugaton, az óceánon túl. Azt hiszem, az megoldhatja a túlnépesedésünket. Nem kell visszatérni Afrikába, az Anyakontinensre. Hogy is nézne ki, az maradjon csak emlékhely, hogy tudjuk, honnan is jöttünk...

Sajnos e kapcsolat miatt otthonomban sok problémám volt. Nem értettem miért? Miért von felelősségre egy olyan ember, kinek nem fértem bele életvitelébe, s eldobott magától már rég. Tudomásul vettem, s nem ellenkeztem. Nem tartoztunk össze már évek óta. Mégis mit féltett? Talán a biztonságot? A családot? Hisz az régen nem család volt. Legalábbis nem olyan milyennek kellett volna lenni...