Ecce Homo! 1.

Szeme alig tudta megszokni a sötétséget, de később félhomállyá szelídült a feketeség, ahogyan a Hold teljes pompájában beragyogta az égboltot. Fogalma sem volt róla hol van és egyáltalán, hogyan került ide. Kezeivel idegesen tapogatózott körbe. Tárgyakba botlott. Reszkető ujjai rákulcsolódtak egy díszesen kacskaringós széklábra. Lábfeje nekiütődött egy vaságynak majd az asztalon hangos csendüléssel összezörrent pár pohár. A levegőt is visszatartva várt. Várta hátha felfedezik, és ki tudja mit fognak vele csinálni. Annyi rémregényt olvasott gyerekkorában, hogy ez már szinte teljesen élénken élt a képzeletében. Látta a semmiből előkavargó füstgomolyagban az elementálnak tetsző szörnyeteget, karmaival pontosan felé közelített.

Megrázkódott és hallotta, ahogyan egy tompa puffanással valami leesik kint a földre.
Nyávogás követte. Nem szörnyeteg volt, csupán egy macska. Árnyéka vetődött a falra és elméjében egyetlen hatalmas monstre vadállattá változott. Talán az lenne a legjobb, ha a rácsos ablakra felmászva segítségért próbálna kiáltozni, hátha meghallják odakint. De mi van akkor, ha egy elhagyatott birtok még elhagyatottam részén van és semmi más nincs itt rajta kívül, csak odakint csoportosan várakozó fegyveres őrök.

Az elmúlt napok lüktettek agyában és mindaz, ami az évek alatt történt. Biztos, hogy köze van hozzá, biztos, hogy kell lennie valami összefüggésnek. Ám hiába próbált kutatni emlékei között egyszerűen csak ürességet talált. A legrémisztőbb a felismerés volt, hogy nincsenek emlékei. Nincsen semmi az elmúlt két évből. Napok estek ki belőle egyetlen pillanatnyi emlékfoszlány nélkül. Odakintről, az ajtó rése alatt halovány fénysugár szűrődött be. Ijedten rezzent össze és vetette magát bele a sötétségbe, ott, ahol az ágyat remélte. Puhán zuhant a teste a dohos szagú, évek óta itt lévő szivacsra. Még valamit érzett, ahogyan feje a megkérgesedett párnahuzatba fúródott. Fémes és édes illat. Kezeivel vaksin tapogatózott egyre előbbre, valami nedves folton simított végig. Vér. Úgy kezdett saját testének végigtapogatásába, mintha attól félne halálos sérülés érte és valószínű perceken belül el fog vérezni. Egyetlen darab aszott húscafattá válik ezen az ismeretlen és rémisztő helyen.
Bárcsak ne kellene itt lennie, bárcsak Giselle kezét foghatná egy hangulatos kis kávézóban és elmondhatná neki ezerszer is mennyire szereti. Helyette csak a halálfélelem maradt, meg ő. Kibékíthetetlen kettős az idő egyetlen lélegzetvételnyi pillanatában. Hangok szűrődtek be kintről, a világossággal együtt lopóztak egyre közelebb.

- Ígéretesen alakul a dolog- hallotta egy idős férfi hangját, majd egy tárgy zuhant a földre és üvegcsörömpölés hallatszott. Valami elgurult. Egy női hang most szitkozódni kezdett és az apró neszezésből jól kivehető volt, hogy üveg darabkákat próbál összeszedegetni.
- A fenébe! Hagyja csak Dr. Marks, majd én összeszedem. Már végeztem vele, éppen ki akartam dobni. Sajnos ez a minta egyszerűen használhatatlan. Az alany tökéletesen alkalmatlan a további fejlesztésre. Azt hiszem likvidálnunk kellene. Ha innen kikerülne annak beláthatatlan következményei lennének ezt ön is éppen olyan, jól tudja, mint én.- odabent a sötétségben a férfi a szája elé kapta a kezét. Mindkettőre szükség volt, hogy félelmetes ordítását képes legyen eltompítani. Mi a franc folyik itt? Azok ott ketten csak nem róla beszélgetnek? Ő lenne az alany, akit likvidálni kell? Szentséges ég, mibe keveredett?
- Valóban Jasmine, egyet értek Önnel.- helyeselt újra a férfihang kintről, kit az előbb a nő Dr. Marks-nak nevezett.- Viszont azt is el kell ismernie, hogy William eredményei a vártnál kedvezőbbek. Tőle nem válhatunk meg olyan könnyen.

A kérdés persze még hátra van, hogy mindez később az utódoknál hogyan fog jelentkezni. Ha az lesz, amire számítunk, akkor azt hiszem miénk lesz az évszázad tudományos felfedezése. Hatalmasat kaszálhatunk vele.- a férfi a döbbenettől képtelen volt magához térni. Ő is William. Vajon róla beszélnek, vagy van még rajta kívül más is? Ki az, akit likvidálni akarnak? Rengeteg kérdés volt még megválaszolatlanul, melyekre lehet soha nem lesz majd felelet senkitől. Didergett. Nem azért mert hideg volt. A félelem markolta jegesre az egész testét, mitől összegömbölyödött a kényelmetlen és büdös ágyon. A párnát a földre lökte, ki tudja kinek a vére szennyezte be. Lehet az övé, de lehet, hogy másé. Léptek zaja hallatszott kintről, melyek az ajtaja felé közeledtek, de már nem törődött vele. Bármi jöhet már ezek után.

A szélesre táruló ajtóban hatalmas fényesség támadt, mi glóriaként ölelte körül az ismeretlen alakot. Will csak hunyorgott a neoncsövek vakító világosságában és még inkább összekuporodott az ágyon. Egy fehér köpenyes nő indult meg felé egyre tisztábban ki lehetett venni a vonásait. Mögötte szintén fehér orvosi köpenyt viselő, a hatvanas évei elején járó, kissé hajlottabb hátú férfi lépkedett. Ő szólalt meg először. Barátságos, szinte már kedves hangon, mintha egy rég nem látott ismerőst üdvözölt volna.
- Ó, Mr. Wyatt. Már ébren van. Remek. Akkor indulhatunk is.
- Hova…hova indulhatunk?- kérdezte bizonytalanul a férfi. Egyre zavarosabb volt az egész, képtelen volt megérteni mi az ördög folyik itt.
- Mindent el fogunk mondani, csak bízzon bennünk!- mondta nyájasan a nő. Ők ketten beszélgettek az előbb odakint és azok alapján Will nem igazán bízott volna meg bennük. Az ajtóban a világosságot egy újabb, megjelenő alak takarta most el. Mint a nap elé kellemetlenkedő sötét felleg, éppen olyan hatalmas és félelmetes volt. Egy biztonsági. Ha nem megy úgyis vinni fogják. Persze arról fogalma sem volt, hogy hova, csak azt, hogy mennie kell, ha akarja, ha nem. Felkelt az ágyról és ekkor vette észre, ebben a gyér fényben, hogy ruhája, mely egy hátul kötős kórházi hálóingféle, csupa vér.

- Átöltözhet majd és le is fürödhet a beszélgetés előtt - a doktornőnek feltűnt az, hogy az alany a ruháját nézegeti. Valóban figyelemre méltó az efféle emberi megnyilvánulás. Ebből is látszott, hogy a kísérletek, William esetében a lehető legjobb irányba mutatnak. Az érzelmek ilyen fokú megjelenése több mint tökéletes. Már csak a szélsőségeket kell kiküszöbölni. Úgy, mint a vad gyűlölet, vagy éppenséggel a mindent elsöprő és mindent elfeledtető szeretet-szerelem. Ezen még bizonyosan dolgozni kell, de jó felé haladnak ehhez nem fért semmi kétség. William bólintott, majd a két orvos mögött és az óriási biztonsági előtt haladva megindultak, ahova kellett. A folyosó leginkább egy modern laboratóriumra hasonlított, tele kémcsövekkel, pipettákkal és bunzen égőkkel. Távolabb ismeretlen csodamasinák forogtak és egy printer papírokat okádva ontotta magából a feldolgozott adatokat. Egyszerre volt félelmetes és fantasztikus a fejlett technika ezen megnyilvánulása. Valószínű nem kevés pénzbe kerülhetett, bár ki tudja honnan szedték össze. William talán nem is akarta tudni. Számára a legfontosabb az volt, hogy megtudja mi ez az egész és mi a szándékuk vele.
Egy hatalmas, pasztell sárgára festett szobába vezették. Egy óriási mahagóni tárgyalóasztal állt a közepén, az asztalfőn egy férfi üldögélt. Kifogástalan öltönyben és méregdrága selyem nyakkendőben, leginkább egy módos üzletember benyomását keltette.

- Foglaljon helyet, William. Hamarosan együtt leszünk mindannyian. - bárcsak értette volna miről is beszél az alak, ám ebben a pillanatban a szoba egyik fala szinte magától ketté vált és a férfi számára tökéletesen ismeretlen emberek sétáltak be rajta. Sokan voltak, legalább még hatan. Mindannyian leültek az asztalhoz és szinte egyazon mozdulattal kulcsolták össze kezüket annak lapján. A férfi nem akart leülni, mire a mögötte ácsorgó gorilla megböködte a vállát. Egyértelmű jelzés volt arra: jobb, ha önként és dalolva elfogadja az invitálást. Ki tudja miért, nem akartak erőszakos módszerekhez folyamodni. Miután helyet foglalt a selyem nyakkendős hátradőlt a székben, kényelmesen, láthatóan hosszú beszélgetés lesz.
- Nos Mr Wyatt. Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen jó formában látom- a férfi végignézett magán. A véres hálóing még mindig rajta. Mindennek lehetett volna nevezni csak éppen jónak nem. Leginkább valami lepukkant csövesre hasonlított, akit ki tudja melyik bűzös sikátorból szedtek össze. Ám nem mondott semmit, csak újra a beszélni kezdő férfira bámult. Tekintete tökéletesen kifejezéstelen maradt a továbbiakban- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Harold C. Fulton vagyok, a Csoport tulajdonosa, és az egész szervezet megteremtője. - majd jobb kezétől kiindulva kezdte bemutatni az asztalnál ülő ismeretleneket, mindegyik nevét és titulusát is megemlítve- Dr. Walter Grün szívsebész, Dr Patric Wallton agysebész, Dr Jasmine Penn kutató biológus, Dr Timothy Marks pszichiáter, lélekterapeuta, Dr. Peter Knight történészbiológus, egyiptológus, Dr. Margareth Ashbot toxikológus, Dr. Harold Pinkton örökléstan kutató, és végül de nem utolsó sorban Dr. Frank Likoch urológus és…hmmm..hogy is fogalmazzuk…férfigyógyász- ezen picit elmosolyodott, mintha roppant vicces dolgot említett volna meg.

Ám Willnek cseppet sem volt kedve mosolyogni. Ettől a rengeteg doktortól zsongott a feje és végképp nem értette mi köze neki ezekhez a látszólag teljesen más szakterületen mozgó emberekhez, legfőképp pedig mi lehet bennük a közös. Mi hozta őket ide. És egyáltalán: kit vagy mit takar a Csoport?