Szülinapi mese

Szülinapi mese

Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház, abban lakott hét süntestvér.. – kezdte a nagy mesemondó, de én nem tehetem, mert ebben a mesében nemhogy erdő, de még kornyadozó suhanc sincsen, csak hatalmas, kopasz szikla tör a fellegek fölé. Ormai között vad szelek kergetőznek, s olyan rossz a híre, hogy nincs ember, aki önszántából odaköltözne. Talán az egyetlen hely a világon, ahová tényleg még a madár se jár. Én is csak egy kósza szellőcskétől hallottam róla, aki a tavasz leheletét is magával sodorva hozta el a történet, hogy leírhassam neked, születésnapodra.

A hegy azonban csak somolygott magában ezen a bánásmódon, hisz tudta ő, nem hiába ácsorog a semmi közepén. Földmélyi üregei csodálatos világot rejtettek. Cseppkő-csipkés, boltos termeit az ott élő manók kedvére formázta, s elnéző mosollyal figyelte Tipike talán ügyetlen, de rendkívül lelkes tüsténkedését, aki minden jelenlévőnél jobban készült a nagy eseményre. Merthogy többtucatnyi fekete gombszemű, hosszúorrú, füligmosolyú pöttöm szerzet sürgött- forgott a konyhában és a nagyteremben, hogy minden tökéletes legyen. A szikla asztalt borító különleges kelmén az ünnepi tányérok és poharak között művészien hajtogatott égszínű szalvétaköltemények álltak, a kő székeket puha kék párnák borították, minden falikristály makulátlan tisztasággal szórta már fényét, de Tipike még nem nyughatott. Mindent ellenőrzött századszor, be-benyargalt a konyhába, hogy tájékoztatást kérjen a lassan türelme végén járó szakácstól, végigsimította az amúgy is ránctalan huzatokat, míg végre fáradtan lehuppant az egyikre. Köténykéje zsebéhez kapott, majd ellazulva nyugtatta kezecskéjét az apró csomagon, amit már hetekkel ezelőtt elkészített legkedvesebb barátja számára.

Bizony, bizony, ma van Búzavirág születésnapja! Az volt ám a nagy csoda, amikor világrajött! Minden manó ámulva nézte, hisz a több száz éve élők sem láttak még hozzá foghatót. Aprócska ő is, fülecskéje szögletes, s fekete üstökével sem rí ki a többiek közül. Na de a szeme! A szeme bizony csodálatos búzakéken csillog, és ahogy ráveti valakire a pillantását, azt olyan életöröm és nyugalom járja át, amihez foghatót korábban senki sem érzett közülük. Búzavirág születése előtt sem voltak nagy viszályok a manók között, de azóta tökéletes harmóniában éltek. Volt is a manófiúnak becsülete! Nagyon nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett első lélegzetvételétől fogva.

A legjobban mégis Tipike szerette. Nem is tudta megállni, hogy ne induljon el azonnal, s adja át ajándékát, hisz épp elég ideig kínozta már, hogy titokban kellett tartania. Kedvesen csilingelő „Boldog születésnapot!”- tal libbent be szobájába, s dugta az orra alá ajándékát. Búzavirág nevetve nézett rá: - Nem azt mondtad, hogy csak este kaphatom meg?
- Eddig bírtam. Na, bontsd már ki!- toporgott amaz.
- Jó, jó! –villantott a lányra ismét kedves mosolyt- De hát! Ez csodálatos! –váltott is át ámulóba a különleges szempár, amikor megpillantotta a kék ékkőből faragott, valódi búzavirágot formázó, bőrszíjon lógó medált.
- Tényleg tetszik, igazán?
- Hogy ne tetszene! Nagyon köszönöm. Le sem veszem többé! –akasztotta máris a nyakába. – Te vagy a legügyesebb manólány a világon! – forgatta körbe Tipikét, és két nagy puszit adott orcáira.
- Hihi – kacarászott pirulva a lány, s már ott sem volt, csak futtában szólt vissza, hogy még dolga van, este találkoznak (bár a szakácsnak épp cseppet sem hiányzott).

Egyetlen lény volt csak, aki nem osztozott a többiek örömében, és irigy haraggal szemlélte készülődésüket.
– Búzavirág így, Búzavirág úgy…, mindig csak ez kölyök! Mintha más nem is létezne a világon! Senki más körül nem csapnak ekkora felhajtást!- rikácsolta Sántasöprű, a boszorkány, hogy remegtek, visszhangoztak termének falai, és hangjához már hozzászokott fia is riadtan rezzent össze.
- Mi különleges van benne? –visított tovább.
- Kék a szeme? – vetette közbe bátortalanul Szil.
- Kék? Hiszen akár neked is lehetne kék! – reccsent rá, majd elgondolkodva, gonosz vigyorra húzódó szájjal hozzátette: - Remek ötlet, gyermekem! Miért ne? Miért is ne téged ajnározzanak a helyett a nyikhaj helyett, hisz máskülönben szakasztott úgy nézel ki, mint ő! – és nagy dirrel- durral elvonult titkos kamrájába.

Eljött az este, mind összegyűltek a manók a nagyteremben, már csak Búzavirág hiányzott. Senki sem értette, hol késlekedhet. Tipike épp a keresésére akart indulni, amikor egy jegesen borzongató légáramlat csapta meg, felpillantva ijedten felsikoltott, mert egy hideg érzéketlenséggel csillogó kék szempár nézett vissza rá.
- Ki ez? – kérdezte a mellette állótól.
- Ki lenne? Ne tégy úgy, mint aki nem ismeri Búzavirágot, épp elég sok időt töltesz vele feleslegesen! –csattant a felelet, amin a lány még jobban meglepődött. Körülnézve látta, hogyan változik meg mindenki arckifejezése, miután belenézett az újonnan érkezett szemébe.

Az addig vidám ünneplő sereglet gonoszkodó, zsörtölődő bagázzsá változott hirtelen. A fagyos pillantás mintha kiölt volna belőlük minden jó érzést, úgy civakodtak egész vacsora alatt, majd az ünnepelt felköszöntése nélkül, hangos lármával vonultak vissza lakrészeikbe. Tipikére azonban nem ilyen hatással volt, ő mélységes fájdalmat és aggodalmat érzett.
- Ki vagy te? Hol van Búzavirág? – szegezte bátran a betolakodónak a kérdést, mielőtt ő is kiléphetett volna a helyiségből. Az megvetően mérte végig, és ez jeges rémülettel töltötte el, de még biztosabb volt benne, hogy nem szeretett barátja áll előtte.
- Én vagyok az. Eressz utamra! – és a lányt félrelökve elviharzott Búzavirág szobája felé.
Tipike kétségbeesetten próbált keresni valakit, aki hisz neki, és segít megkeresni az ő Búzavirágját, de senki sem hallgatta meg. Volt, ki egy vállrántással intézte el, volt, aki le is teremtette ráadásul, de lényeg ugyanaz maradt. Egyedül volt.
Szobája magányában próbált magyarázatot találni a történtekre.
„Lehetséges, hogy mégis ő az, csak történt vele valami?” –gondolta. „A medálom! A medálnak a nyakában kell lennie, ha tényleg ő!” –És már indult is vissza, hogy utánajárjon a dolognak.

A manónép közben már rég lepihent, Tipike sem szokott ilyenkor kószálni, ezért először megilletődve pillogott körbe, s nagyon félelmetesnek találta a sötét folyosó falán sejtelmesen imbolygó gyertyafényt. Aztán barátjára gondolt, hogy segítségre van szüksége, és nekibátorodott. Igyekezett minél nesztelenebbül, de gyorsan haladni, s egy-kettőre célhoz is ért.

Az ágyhoz lopózott. Óvatosan felemelte a takarót az alvó nyakánál, de a keresett bőrszíj helyett annak bőrén csak egy furcsa barnás foltot látott. Elengedve az ágyneműt, óvatosan kihátrált, majd a falhoz támaszkodva gondolkodni kezdett. Az már nem volt kérdéses, hogy az ott az ágyban egy betolakodó, de nem értette a dolgot. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy hallott valakiről, aki szemnyitásig hasonlít Búzavirágra. Azt beszélik, hogy a banya fia és ő egyszerre születtek és arcra, termetre tökéletesen egyformák, csak Szilt az anyja sosem engedte a többi manó közé, elszigetelten élnek egy, a többiektől távolabb eső szegletben.
„Sántasöprű! Igen. Az a csúfság képes ilyen aljasságra! Biztosan ő tartja fogva Búzavirágot!”- gondolta még, és újra felkerekedett. Most nem törődött vele, hogy esetleg meghallják, szinte falta az utat, és csak a boszorkány termeihez közeledve kezdett lassítani. Megint elkapta a félsz. Nincs manó, aki be merné tenni ide a lábát, mindig messze elkerülték ezt a helyet, mert a legerősebbek és legbölcsebbek is félték a hatalmát.

Remegve, milliméterenként araszolva haladt előre, miután bebújt a résen. Arra vette az irányt, amerről halk hortyogást hallott. Kisvártatva meg is pillantotta a zaj forrását, az alvó boszorkányt, mellette meg egy székhez kötözve a bekötött szemű Búzavirágot. Látására örömében akkorát dobbant a manócska szíve, hogy félt, még felriad rá Sántasöprű is. Odaóvakodott, és először a kendőt vette le barátja szeméről. A fiú jól ismert, melegséget sugárzó tekintete olyan boldogsággal töltötte el, hogy majdnem felkiáltott örömében, és elfeledkezett róla, hol is vannak. A banya horkantása azonban visszarántotta a valóságba. Ügyesen kioldotta a köteleket, kilopakodtak a folyosóra, és szállásuk felé vették az irányt. Egymás kezét el sem engedve haladtak, és közben felváltva mesélték, mi történt velük, mióta nem látták egymást.

Úgy döntöttek, kivárják a reggelt, és akkor leplezik csak le Szilt, így hát Tipike szobájában várták beszélgetve, nevetgélve a többiek ébredtét.
Csakhogy hajnaltájt felriadt a satrafa, és éktelen haragra gerjedt, amikor felfedezte a fiú eltűnését. Tőrrel és méreggel felfegyverkezve indult utánuk. Búzavirág szobájában azonban csak békésen szendergő gyermekét találta. „Nagyszerű!” – örvendett magában – „Még nincs veszve semmi, ha megölöm a kékszeműt meg a barátnőjét, sosem szerez senki tudomást a cseréről.” – és már a folyosón is volt, s viharzott volna Tipikéék felé, ha meg nem állítja valami.
- Boszorkány! Aljas vagy, mint a feketekávé! – morajlotta a szikla megelégelve Banya ármánykodását. Megrázkódott kissé, és hatalmas sziklatömbökkel zárta körül. Ezután megnyílt a külvilág felé, és belülről kifelé záródva kitessékelte a nemkívánatos személyt, hiába volt annak minden átkozódása és fenyegetése. A hegy elégedett sóhajjal húzta vissza az útból tömbjeit, és figyelte tovább az eseményeket.
A szokatlan rengésre mindenki felébredt, kíváncsian tódultak elő, hogy mi történhetett. Szil is így tett. Fagyot idéző, szúrós pillantása mindenkit megborzongatott, és önző, kárörvendő gondolatokat ébresztett a jelenlevőkben. De lett is nagy csodálkozás, amikor a másik oldalon feltűnt Búzavirág a kedvesével! Akire csak rávillantotta tekintetét, máris jobban érezte magát, s lelkéből eltűnt a hidegség, s gonoszság csírája is, de nem állt meg közben, míg Szil elé nem ért.
- Nézzétek! Teljesen egyformák! – hallatszott mindenfelől, és feszült figyelemmel várták, mi történik most?

A két legény moccanatlanul állt, meredten egymást nézve. Egyszer csak a csaló szeméből könnyek törtek elő, kimosva a boszorkány varázscsöppjét. Néhányat pislogott, és a most már újra fekete szemekben nem más, csak bűnbánat ült. Be is vallott töredelmesen mindent, és persze megbocsátást is nyert azonnal, mert mindenki szívébe újra jóság költözött.
Eszükbe jutott a születésnap, és meg is tartották mindkettejükét egész napos mulatsággal.
Kérdeztem a szellőt, hogy mi lett a fiatalokkal, de a kósza, bolondos tovalibbent, nem mesélt többet erről. Én azt gondolom, hogy Búzavirág tán még aznap este megkérte Tipike kezét, s máig boldogan élnek, ha azóta meg nem haltak.
Hogy mit kívánok ezek után születésnapodra? Hát legalább annyi boldogságot, szeretetet, kitartást, mint amit ebbe a mesébe összehordtam!