Régimódi történet

Furcsa. Furcsa…
Tegnap azt mondta: - Majd holnap. Holnap minden megváltozik. Győzni fogok! – láthatóan szenvedett, de hatalmas barna szemei még a kínok kínjai között is melegséget és szeretetet sugároztak.
Reménye meggyőzött. Holnap…
Remény abban a csodálatos barna szempárban, mellyel magához láncolt örökre.
Emlékszem arra az őszi délutánra… Egy frissítő és kiadós zápor után néhány órával az utcán sétálgattam. Friss illat telítette be a környéket. Most is megnyugtat egy ilyen séta a parkban. Leültem egy padra és átadtam magam az élvezetnek. Körbe-körbe, majd a távolba tekintettem. A környék néptelen volt, csak elvétve bukkant fel egy-egy sietős alak, tehát a padok, egy kivételével, szabadok voltak. Megadatott a választás lehetősége a kicsit megállni, megpihenni vágyóknak. Ő mégis mellém ült. Lehet, hogy nem akart egyedül lenni. Szerintem kiszúrt magának.

Komótosan, kérdezés nélkül letelepedett a padom végébe. Helyezkedett egy kicsit, felvett egy testhelyzetet és nem mocorgott többet. Figyelemre sem méltattam, igyekeztem tudomást sem venni róla. Bár kicsit zavart, hogy társaságot kaptam, mert szerettem volna egyedül élvezni a délután hangulatát, de nem fogok én arrébb ülni, mikor ő a betolakodó!
Néha azért rápillantottam. Mindig ugyanazt láttam: engem néz. Szaladtak az órák. Csak nézett. Azokkal a hatalmas, barna szemeivel. És észrevétlenül közeledett felém. Erre csak akkor figyeltem fel, amikor hallottam a szuszogását. Kicsit később megsimogatta a kezem, majd adott egy puszit. Megilletődve néztem rá, akár egy idióta. Ő pedig csak meresztette a gyönyörű barna szemeit. Biztos voltam békés szándékaiban.
Lassan esteledett, indulnom kellett. Felálltam, ránéztem. Teljesen megszeppent. „Velem tartasz?” – kérdeztem félénken. Bólintott, és már a sarkamban is volt. Azóta élünk együtt a legnagyobb harmóniában és nyugalomban. Már tíz éve.

Hat hónapja betegedett meg. Sokáig kritikus volt az állapota, de az utóbbi időben már sokkal jobban volt. És tegnap megígérte, hogy holnap vége lesz. Nem kell tovább aggódnom. Ezért nyugodt szívvel tértem nyugovóra és vidáman ébredtem. Várakozásokkal telve nyitottam be a szobájába. Az ajtónak háttal feküdt. Elmosolyodtam. „Ébredj álomszuszék!” – szólongattam, de nem reagált. Lehajoltam hozzá. „Hahó! Hétalvó!” – semmi válasz. Megsimogattam. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem lélegzik. Könnyeim patakzani kezdtek és hívtam az orvost. Gyorsan megérkezett. Megnézte, aztán hozzám lépett és átölelt:
- Nyugodjon meg! Így lesz a legjobb! Lulunak.

Elvesztettem a társam. A legjobb barátom. A legfőbb támaszom.
Hangosan ivott, nyammogva evett. Négy lábon járt.