Tanár úr

Tanár úr

A Tanár úr felállt és kivonult a dolgozószobájába. Nem szerette a híradót, mert abban csak erőszak van. Különben is, van dolga. Bütyköl még egy kicsit a gépén, az időgépén. Nem kapkodja el, mert ideje az van. Így is nagyon hamar elkészült vele. Nincs még három hónapja, hogy az a gyerek felírta a képletet. Persze ő nem „azt” a képletet írta fel. Negyedikes, végzős gimnazista, de már most inkább való lenne börtöntölteléknek, sem mint a jövő reménységének. Nem érdekli semmi, csak a társait terrorizálja. Akkor is, amikor a Tanár úr kihívta felelni csak vihogott, meg bizonygatta, hogy most igenis tanult, még ezzel is álmodott. Aztán felzagyvált valamit a táblára és beszélt össze-vissza a gravitáció, meg mágneses taszítás, meg fénysebesség szavakat használva. Látszott, hogy nem tanult most sem. Illetve tanult, csak ennyi idő alatt nem lehet behozni négy év lemaradását. Szóval egy merő zagyvaság volt, amit felírt a táblára.

Tanár úr a lelke még általa is eltitkolt bugyrában örült, hogy megint egyest adhat neki, így tevén elégtételt az ilyen erőszakos „egyedeken” – ahogy ő nevezte a diákjait. Több óra nem lévén, senki nem jött a 4. C-sek után és Tanár úr sem kapkodott. Szépen, komótosan összepakolt és még egyszer ránézett a táblára. A képlet meg a Tanár úrra nézett és elkezdett villogni. Mit villogni, majd kiégette a Tanár úr szemeit, lüktetett, élt, úgy ahogy csak egy matematika-fizika szakos tanár tud életet látni egy egyenletbe. „Ha ez nem plusz, hanem mínusz, ez meg nem négyzet, hanem negyedik hatvány, akkor ez egy egészséges képlet” Nem merte kimondani, de még rágondolni sem. „Pedig ez… Neeem, az nem lehet, az ellenkezik minden mai fizikai tudással!” … Lejegyzetelte, ahogy az „egyed” írta, majd beleírta a javításait. Precíz ember. „Otthon majd megnézlek.” Már tegeződtek, pedig még alig ismerték egymást.
Otthon volt rá ideje. Az asszony még dolgozik, a lányok meg edzésen. Megvizsgálta a képletet. Bizonyította direkt módszerekkel, stimmelt. Bizonyította indirekt módszerekkel, stimmelt. Cáfolta direkt módszerekkel, nem sikerült. Cáfolta indirekt módszerekkel, nem sikerült.

A gyakorlatba való átültetés sem volt nehezebb, mint egy áramkör összeállítása. Hihetetlen, hogy a sci-fikben miket ki nem találnak és nagy bonyolult gépekként mutatták be az – elképzelt – időgépet. De a valóságban ez csak egy kis panel, amit egy másfél voltos ceruzaelem is képes működtetni. Csak azért használt a Tanár úr nagyobb teljesítményű 9 voltost, hogy szép kis számlálót is építhessen hozzá, és nehogy a múltban ragadjon egy nevetséges feszültséghiány miatt. A kijelző szép nagy, jól látható lett. Hat karakter az évek, kettő a hónapok, kettő a napok számára. Csak be kellett állítani, hogy hány évet, hány hónapot és hány napot akar visszamenni. A „megérkezéskor” egy finom beállítóval még tud a napon belül előre-hátra menni, és kész. Már ott is van, illetve nem ott, hanem akkor. Ha haza akart menni, csak lenullázta és már otthon is volt, illetve a saját idejében.

Most még tehát bütykölt a gépen, hogy ne csak az időben, hanem a térben is tudjon mozogni. Elég unalmas volt a dolgozószobából indulni és oda is megérkezni. Persze ennek is megvolt a varázsa, mert beszélgethetett magával. Önmagával. Viccesnek tartotta, de hasznosnak is. Főleg azért, mert ha tanácsot adott magának a múltban, a jelenben előrébb volt a munkájával, a kutatásával. Így már gyorsan elkészült a térbeli utazás problémájának a megoldásával is. Csak a Föld mágneses terének apró módosulásait kellett kihasználnia és egyszerre utazhatott a térben és az időben. Remek szórakozás volt. Megnézett mindent, amit szeretett volna. Megnézte a nagy, híres csatákat, megnézte, hogyan is néztek ki a régi korok híres emberei. Remek szórakozás volt, már csak azért is, mert nem vette igénybe az idejét. Bement a szobájába, elment megnézni a partraszállást, a D napot és ugyanakkor már otthon is volt.

…
Gondolt egy merészet és a kijelzőre a 999999 12 31 számsort jeleníttette meg, még a finomhangolót is eltekerte a végállásba. Helynek a Kelet-Afrikai síkságot jelölte be. Megérkezett, és csak bámult.
A csorda élte a mindennapi életét. Ettek, pihentek, menekültek, vadásztak és játszottak. Eleinte csak órákat, majd hosszú-hosszú órákat, végül már napokat töltött velük. Persze csak a „téridő burokból” figyelte őket, de így is lenyűgöző volt. Kifigyelte, hogy kik a békés egyedek, kik a kíváncsiskodók és kik az agresszívek. Ez utóbbiakat itt sem szívelhette. Irtózott az erőszaktól a saját idejében is, hát még itt, ahol ez tényleg élet-halál kérdés volt.

Egyszer, mikor már otthonosan érezte magát, úgy gondolta „kilép”. Először megnézte, hogy a hely és az idő biztonságos-e majd kilépett. Messze volt, de a szagát rögtön megérezték. Felfigyeltek rá, a domináns hím felegyenesedett és megindult felé. Úgy 100 méter volt köztük, amikor megállt. Nem találhatta veszélyesnek. Tanár úr megnyugodott és közelebb ment. Egy vadász figyel a szélirányra, figyel a lépteire, figyel minden mozdulatára. Tanár úr sosem vadászott. Mint elefánt a porcelánboltban, úgy csörtetett. Ez a hímnek bizonyosan nem tetszett és felmordult. Tanár úr megijedt és futásnak eredt. Ez persze megint csak vadász szabály, hogy ne menekülj, ne légy préda. Tanár úr ezt sem tudta. Menekült, és amikor rájött, hogy nem „valahova”, hanem „valamikorba” kell menekülnie már majdnem elkésett. Talán csak egy pillanaton múlott, de megmenekült. Újra a téridő burokban volt, majd kiesett a szíve, úgy kalapált. „Ezt még egyszer nem csinálod velem” – gondolta és ördögi terv öltött alakot benne. Persze nem akart ő beleavatkozni ilyen távoli kor történéseibe, előember őseink életébe, de móresre kell tanítani ezt, meg az összes erőszakos egyedet. Ugyanúgy az „egyed” szó jutott eszébe, amikor rájuk gondolt, mint a diákjai esetében. Úgy gondolta, hogy leszoktatja őket az erőszakosságról. Figyelt és követett minden gyanús egyedet. Mihelyt valami „helytelent” akart valamelyik tenni, ő előlépett a láthatatlanságából, jó ráijesztett és már el is tűnt. Tanár úr élvezte a hatalmát és gondolta, hogy ezzel nem tesz semmi rosszat. Nem avatkozik az evolúcióba, nem iktat ki egyetlen élőlényt sem, csak ezeket az agresszív hímet rendezi le.

Lenullázta a számlálót és már otthon is volt. Még egy kicsit tett-vett a dolgozószobába, amikor feltűnt neki, hogy milyen szép tágas és jól berendezett helyiségben is van. Rosszat sejtett. Kinézett és egy hasonló, de tágasabb, szebben berendezett lakást látott maga körül. A nappaliban ugyanúgy a TV előtt feküdt Anya, mint pár perce, de valahogy más volt. Hallhatta, hogy közeledik, mert oda se nézve hátraszólt:
- Ha már ott vagy, hozz egy kis narancslevet Édeske! – „Édeske?!”
- Viszem Anya. – válaszolt és fürkészte, hogy mi is változott meg a konyhában. Szinte minden, ez is nagyobb volt, otthonosabb és sokkal jobban felszerelt.

- Édeske, hallottad a nagy hírt? A nagy keleti hegység mögött tényleg hatalmas területek vannak, csak lakhatatlan, mert nyáron tiszta mocsár, télen meg befagy az egész. Most volt a híradóban. Visszatértek a felfedezőink. Még jó, hogy nemrég felfedezték azt a hatalmas kontinenst nyugaton, az óceánon túl. Azt hiszem, az megoldhatja a túlnépesedésünket. Nem kell visszatérni Afrikába, az Anyakontinensre. Hogy is nézne ki, az maradjon csak emlékhely, hogy tudjuk, honnan is jöttünk. Emlékszel, mi is aláírtuk a tiltakozást. Bár az is igaz, - és lassacskán elviselhetetlen, - hogy már több, mint százmillióan élünk itt Európában.
Tanár úr közben beért a narancslével, letette a kisasztalra és odabújt a kanapén Anya mellé.
- Hékás! Miféle dolog ez, hogy egy férj csak úgy odabújjon az Asszonyura mellé! – förmedt rá Anya. Tanár úr felállt és kiment a szobájába, hogy lebeszélje magát az ijesztgetésről…