Történetek

16 éves vagyok, és egy isten háta mögötti faluban élek a családommal. Az anyámmal, a nagyanyámmal és a bátyámmal.
Az apám nyolc éves koromban elhunyt, akkor kezdődött meg a pokol. Ha valaki azt mondja, pokol nincs, mert abban élünk, igaza van...

Susannek olyan érzése támadt, mintha hosszú ideig víz alatt lett volna, és most levegőért kapkodva a vízfelszínre úszna. Heath a dereka köré fonta izmos karjait, ő pedig mélyen beszívta a férfi arcszeszének fanyar, mégis kellemes illatát. Behunyta a szemét, hogy teljesen átadja magát a csóknak, hagyva, hogy hirtelen feltörő, rég elfeledett érzelmeit ajkai meséljék el, némán, de annál hevesebben...

- Hagyja Anyuka, majd én megcsinálom! – hallja már sokadszorra Terike. Pedig ő annyira szeretne segíteni, és a menyének így is rengeteg mindenre oda kell figyelnie. Azután engedi, hogy Edit, a menye kivegye a kezéből a mosatlan tányérokat.
Így van ez, mióta a férje eltávozott az élők közül, és maga mögött hagyta ezt a keserű árnyékvilágot. A fia úgy gondolta, nem lenne jó, ha egyedül maradna abban a nagy, családi házban, ahol már ketten is csak egy szobát használtak...

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindig magányos lettem volna. Sokszor mentem le úgy a partra, hogy telve voltam energiával. Olyankor nem számít semmi, nem azon múlik, hogy megyek le. Hanem hogy ott vagyok. Volt, hogy pihenni mentem le. Mert jól esett. Nézni a vizet. Még ha nem is átlátszó.. de gyönyörű. És olyan jó, hogy van. Ilyen közel, direkt nekem…

Bingi hátradőlt a földön, letolta a bugyiját, szép nőies teste kitárult. Csupasz puncija nedvedzett, csiklója ágaskodott. Athina sem bírta tovább. Széttárta barátnője combjait, és nyalni kezdett neki. Bingi rekedten sóhajtozott, Thina hajába markolt, húzta a fejét az öléhez, nyögdécselte, hogy még, még, ott, ott...

Az ebéd alatt mindenki vidám volt, folyamatosan mosolyogtak, kivéve én. Még most sem tudom ennek az okát, talán már nem is fogok rájönni sohasem. Jól éreztem magam, el tudtam volna veszni abban a békés nyugalomban, de úgy hasított szívembe egy gondolat, mint egy kés. Csak az járt a fejemben, hogy valami megváltozott, valami teljesen más lett egyetlen éjszaka alatt...

Tizenhat éves voltam mikor a történetem elkezdődött. Kamaszkorom virágzott, lelkem változásokon ment keresztül, szívem új utakat ismert meg. Nem törődtem semmivel és senkivel, mert nem volt okom, hogy ezt megtegyem. Nem törődtem az álmaimmal, már beismerem, hogy ez hatalmas hiba volt. Sokszor gondoltam rájuk, ez tény, egy kis idő múlva már túl sokszor is...

- Hol voltál eddig Dániel? És ki ez az elbűvölő hölgyemény melletted? Szóval mégsem fél Pestet kellett bejárnod reggel, mi? - ez természetesen Zoli szájából hangzott el.
- Mi van fél Pesttel? - kérdezte Lilla.
- Áhh semmi csak az Úr melletted azért nem hozott el reggel, mert azt mondta halaszthatatlan dolga van a város tucatnyi pontján. De ezek szerint tényleg halaszthatatlan volt.- és már ott is volt a kéjes vigyor az arcán...

Előszó:

Ezt az igen rövid történetet még egy jó pár hónapja írtam egy este alatt, és a mai estén tökéletesítettem. Ezek az első szárnypróbálgatásaim, és szerintem, lehetne jobb is, de azért remélem, elnyeri a tetszéseteket.

Talán rosszabb volt ez az elutasításnál is, ez a dühös némaság, a feszülő erő a testében, ami azóta pulzált belőle, hogy elindultak a buszmegálló felé. Valaki olyan némasága, aki folyamatos beszéddel menekül a csend elől.
Késő!
Mikor lett minden ilyen szerencsétlenül visszafordíthatatlan?
Miért nem képes kiejteni a megfelelő szavakat?
Még két megálló.
Két megálló, és ő soha életében nem félt ennyire...