15 év után újra...

Hajnal van. A felkelő nap első sugarai lustán kúsznak fel a horizonton, jelezve egy újabb nap kezdetét. A madarak csicsergése pillanatok alatt felélénkül, a nap simogatásától mintha a növények is felébrednének álmukból. Hűvös szellő libben át az udvaron néhány lehullott virágszirmot magával sodorva. Egy pillanatra én is érzem a hűvösséget a csupasz lábaimon, de ez az érzés hamar elmúlik, hiszen Kedvesem teste kellő meleget áraszt, így én sem fázom. Nem tudom mióta fekszünk így összebújva a nyugágyon. Azt hiszem éjjel kettő körül értünk haza a buliból. Miközben végigfuttatom magamban az elmúlt éj történéseit ajkaim huncut kis mosolyra húzódnak, érzem, hogy testem is azonnal reagál a feltörő emlékek hatására, izmaim megfeszülnek, hirtelen vágy fog el. Nem akarom Kedvesem felébreszteni. Fejemet nagyon lassan próbálom felemelni mellkasáról, kezemet, amely csupasz bőre és az ő keze között pihen óvatosan mozdítom. Ekkor a meleg keze elengedi az enyémet, arcomat végigsimítva visszahúz mellkasára. Felpillantok rá. Ő is ébren van. Csak nézek rá, kérdések sokasága kavarog elmémben, számat szólásra nyitom, aztán meggondolom magam, halk sóhaj szakad ki belőlem. Látja zavarom. Állam alá nyúl kissé megemelve azt, majd keskeny ajkait az enyémekre tapasztja. Rövid, forró, szenvedélyes csók ez. Lehelete még cirógatja bőröm, mikor újra ránézek. Zöld szemeiben minden kérdésemre látom a választ. Kissé megnyugszom, bár szívem továbbra is őrült sebességgel robog mellkasomban. Fejem visszahajtom Kedvesem mellkasára, ő szorosabban húz magához, kezeink összekulcsolva pihennek egymásban.

A gondolatok tovább kavarognak fejemben. Újra és újra lejátszom magamban az elmúlt 12 óra eseményeit. Egy hete érkeztem. Terveztük ezt a nyaralást. Ő is, én is. De külön. Ő a fővárosban lakik, én vidéken. Kb. 15 éve találkoztunk először (és utoljára, mostanáig), szintén egy nyaralás alkalmával. Én a nagyszüleimnél voltam, ő pedig az egyik legjobb barátjánál. Azt hiszem akkor kezdődött minden. Butuska gyerekszerelem (ha egyáltalán létezik ilyen), ezt gondoltam arról a sok évvel ezelőtti két hétről, amit szinte együtt töltöttünk.
Egészen tegnapig.
8 hónappal ezelőttig nem is tudtam, hogy mi lehet vele, merre él, mit csinál, megnősült-e már. Aztán egyszer csak egymásba botlottunk az egyik közösségi oldalon. Jöttek-mentek az üzenetek, az e-mail-ek. Egyre többször beszélgettünk MSN-en esténként. Aztán jött az ötlet, hogy találkozzunk ugyanott, ahol sok évvel ezelőtt. Nem is tudom már kié volt a terv, de mindkettőnknek tetszett. A sok beszélgetés alatt kiderült, hogy hosszú ideje nincs senkije, és én is már jó ideje egyedül voltam. Sikerült beszerveznem tesómékat is a nyaralásra, így volt egy kis társaság. Tudtam, hogy ő is a családjával jön.

Érkezésünk utáni napon találkoztunk újra. Érdekes volt a helyzet, hiszen azóta mindketten megváltoztunk, felnőttek lettünk. Nem voltam már az a tizenéves kis fruska és ő sem volt már az a kamasz srác, mint 15 évvel ezelőtt. Én mégis ugyanazt a helyes srácot láttam benne és ez elindított bennem valamit. Persze azt hittem, csak a régi emlékek hatása. Puszival köszöntöttük egymást, majd beültünk egy kis kávézóba. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy elszállt az idő. Aztán ez volt a helyzet a következő napon, meg az azt követőn is. Nappal strandra jártunk, jól éreztük magunkat, esténként pedig valamelyik étteremben mulattuk az időt. Természetesen csak az első napon voltunk kettesben, utána már csatlakoztak a családjaink is. Mindenki összeismerkedett mindenkivel, egész jó kis társaságot alkottunk. Aztán eljött a hétvége. A többiek már nagyon be voltak zsongva valami jó kis buliért, mi persze nem voltunk ennyire lelkesek, maradtunk volna szokásos vacsorázós- beszélgetős programunknál, de nem lehetett ellenkezni, menni kellett. Végül is belementünk.

Nem sok időm maradt elkészülni estére, hiszen majdnem az egész délutánt a strandon töltöttük. A sok napozásnak köszönhetően egész szép színem lett, ezért egy fehér nyári ruhát vettem fel. A szűkös idő ellenére sikerült a legjobbat kihozni magamból, és az a furcsa bizsergető érzés a gyomrom táján feltűnően izgatott állapotba hozott. Magam sem értettem mi lehet velem.
Úgy volt megbeszélve, hogy náluk találkozunk, és onnan megyünk valamerre. Jókor érkeztünk, éppen akkor nyitottak ki két üveg bort, s miután mindenki kezébe került egy pohárral e nemes nedűből, koccintottunk is. Mivel már mindenki ivott így gyalog indultunk az éjszakába. Nem kellett messzire menni, az idő is nagyon kellemes volt, kifejezetten jól esett egy séta. Mi a többiektől lemaradva andalogtunk egymás mellett. Feltűnően csendes volt, de mielőtt megkérdezhettem volna miért, megérkeztünk és a zajos szórakozóhely nem éppen a legjobb helyszín volt az ilyesfajta társalgáshoz. A többiek jó pár pohár ital után igencsak jól érezték magukat, mi is ittunk, de csak mértékkel.

Kezdett nagyon meleg lenni, ezért kiosontam egy kicsit a friss levegőre, bár elég meleg éjszaka volt, így nem frissültem fel kifejezetten. A terasz korlátjának támaszkodva bámultam a csillagokat, amikor éreztem, hogy valaki a derekamhoz ér, majd egy ásványvizes üveget láttam megcsillanni a karom mellett a korláton. Megfordultam ő pedig ott állt velem szemben. Kicsit talán közelebb is, mint gondoltam, hajam súrolta az állát, ahogy hirtelen megpördültem. Arcunk szinte összeért, olyan közel voltunk egymáshoz, keze még mindig a derekamon volt. Valami furcsa csillogást láttam a szemében, de gondoltam csak az elfogyasztott alkohol teszi. Szó nélkül nyújtotta felém az üveget.
- Köszi - mondtam és jó nagyot kortyoltam a hideg vízből. Hátrált egy lépést, de kezével nem engedett el.
- Sétálunk? – kérdezte.
Némán bólintottam. Kezét az oldalamról az ujjaimra csúsztatta, majd magával húzott. Annyira meglepett ez a mozdulata, hogy elfelejtettem megemelni a lábam, hogy lépni tudjak. Ő is érezte a csekély ellenállást, melyet mozdulatlanságom okozott, hátranézett, majd döbbent arcomat látva, egy „bocs”-ot motyogva engedett keze szorításából és éreztem, hogy ujjai lassan lecsúsznak az enyémekről. De ezt nem akartam.
- Ne! – szóltam, vagyis inkább sikkantottam, olyan volt mintha nem is az én hangom lett volna.
Most az ő arcára ült ki a meglepettség.
- Nem zavar - szólaltam meg újra mikor kicsit összeszedtem magam.

Éreztem, hogy elpirulok, még jó, hogy ő nem látta, mert a lámpa fénye már nem világított meg bennünket. A bizsergés a gyomromban egyre jobban erősödött. Ujjai újra az enyémekre fonódtak, majd elindultunk. Kéz a kézben sétáltunk, még nem találtunk egy csendes kis zugot, ahol volt egy padszerűség is. Ő ült le először, én meg mellé, de olyan kicsi volt a pad, hogy testünk szinte majdnem mindenhol összeért. Nem tudom melyikünk volt jobban zavarban. Szabad kezemmel a ruhámat igazgattam, na nem mintha kellett volna, ő pedig a kézfejem kezdte simogatni egy ujjával. Olyan érzés volt, mintha apró kis áramütések érnék a bőrömet, ahol csak hozzám ér. Aztán egyszer csak abbahagyta. Felpillantottam és újra láttam azt a csillogást a szemében, de ekkor már tudtam, hogy nem az alkohol teszi, hanem valami teljesen más.
Másodpercekig vagy talán percekig néztük így egymást, mikor megszólalt:
- Azt hiszem igazán jó ötlet volt ez a közös nyaralás. A többiek is nagyon jól összebarátkoztak, és bevallom én is régen éreztem már magam ennyire jól.
Láttam, hogy nehezére esik kiejteni a szavakat.
- Valami baj van talán? – kérdeztem. Olyan furcsa vagy ma este.
- Nincs semmi baj, ellenkezőleg.
Nem értettem semmit, de mielőtt rákérdezhettem volna, vett egy nagy levegőt és ömleni kezdtek belőle a szavak.
- Amint már mondtam, nagyon jól érzem magam, és ez nem csak a hely, vagy a nyár miatt van így. Először én magam sem értettem, de aztán rájöttem, hogy miattad. Amikor a hét elején elmesélted, hogy mi volt velünk illetve mi nem volt 15 évvel ezelőtt, csak mosolyogtam az egészen, gyerekek voltunk gondoltam, egyszerű gyerekes rajongás, de rá kellett jönnöm, hogy talán már ott, akkor elkezdődött minden.
Nem értettem mire akar kilyukadni, nem is mertem remélni, hogy arról beszél, amire én is gondoltam az elmúlt napokban.
Folytatta.
- Gyerekek voltunk, de érzéseink már akkor is voltak, maximum nem értettük őket, nem tudtunk velük mit kezdeni. De most már felnőttek vagyunk, mindketten. És az elmúlt 5 napban akármennyire nem akartam ezt észrevenni, szinte percenként azon kaptam magam, hogy rád gondolok, és ha a közelembe vagy alig tudom megállni, hogy ne nézzek rád.
Egy pillanatra csend lett.
- Azt hiszem, beléd szerettem… újra.
Annyira gyengéd hangon mondta, hogy sosem hallottam még így beszélni.
- Ohh – ennyit tudtam csak kinyögni, s már hallottuk is a reccsenést, de mire feleszméltünk, hogy mi történik késő volt, és a következő pillanatban már mindketten a földön találtunk magunkat.

Belőle kitört a nevetés, én viszont nem voltam ilyen derűs kedvemben, mert a ruhám szélén egy óriási fűfolt éktelenkedett, s mikor észrevette, hogy nem nevetek, ő is abbahagyta. Kezét a combomra csúsztatta, de csak azért, hogy szemügyre vegye a foltot, nekem meg közbe akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, hogy ott helybe kiugrik. Akkor ugrott be, hogy mit is mondott, mielőtt a padocska kettétört alattunk és mi a földön kötöttünk ki.
- Majd csak valahogy kijön belőle – mondta az anyagot vizsgálgatva.
Kit érdekel az a fránya szoknya, mikor épp az előbb vallottál szerelmet – gondoltam, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem rá. Aztán neki is leesett, hogy már régen nem a ruhámmal törődőm. Keze a combomról a tarkómra vándorolt, ujjai a hajamba túrtak, finoman maga felé húzott és megcsókolt. Gyengéden, lágyan, ajkaival épp hogy csak érintve az enyémeket. Szívem úgy dobogott, hogy azt hittem menten szívrohamot kapok, a vér az ereimben felforrva száguldott és esküszöm, hogy még csillagokat is láttam röpködni. Aztán egyszer csak puff, hirtelen abbamaradt az egész. Kinyitottam a szemem, és már csak azt láttam, hogy elhúzódik tőlem, s a szemében mintha könny csillant volna, de arcát a tenyerébe temette, így nem láthattam, suttogását is alig hallottam:

- Nagyon sajnálom, nem tudom mi ütött belém, egy pillanatra azt hittem, mintha láttam volna a szemedben azt, amit én is érzek… Sajnálom, felejtsük el..
Mielőtt bármit mondhattam volna, ő felállt és nyújtotta a kezét, hogy engem is felsegítsen, mert még mindig a fűben ültünk. Ahogy egymáshoz értünk, éreztem, újra pezsegni kezd a vérem. Felhúzott maga mellé. Nekem pedig minden erőm össze kellett szednem, hogy meg tudjak szólalni, úgy éreztem, forog velem a világ (jó értelemben).
- Szerinted tényleg lehetséges ez –nyeltem egy nagyon mielőtt folytattam volna – hogy egymásba szerettünk… újra?
Rám nézett gyönyörű zöld szemeivel és egyszerre láttam rajta a meglepettséget, zavarodottságot, a boldogságot. Szólni akart, de ujjamat a szájára tettem.
- Cssss… igen, azt hiszem, én is beléd szerettem – mosolyodtam el.

Éreztem, hogy karjai körém fonódnak, és hogy úgy húz magához, mintha csak ezen múlna az élete. Én is átöleltem a nyakát, melleim hozzá nyomódtak, éreztem a pólón keresztül is, hogy dübörög a szíve és valószínű, hogy ő is érezte az enyémet, ami szintén őrült ritmust járt.
- Szeretlek – mondta. És megcsókolt, ugyanolyan gyengéden és lágyan, mint először. Aztán egyre hevesebben, felfedezve a szám minden egyes zugát, a nyakamat, kezeivel pedig a testem minden egyes porcikáját. Nem tudom meddig csinálhattuk, de mikor zajt hallottunk úgy rebbentünk szét, mint két ijedt tini, akik valami rosszat csináltak. Most én kezdtem nevetni és ő is velem nevetett. Újra átkarolt és ajkaival a nyakamat cirógatva így szólt:
- Akármennyire is nem akarok, vissza kéne menni, mert a többiek már biztos észrevették, hogy eltűntünk.
- Igazad van – nyögtem, de ha ezt csinálod, képtelen leszek innen egy tapodtat is mozdulni.
- Rendben, menjünk – mondta, miközben egy puszit nyomott a nyakszirtemre.
- Mégsem biztos, hogy jó ötlet – néztem a ruhámra.
- Igaz, elég koszos lett és én sem vagyok túl tiszta. – mutatott a földfoltokra a nadrágján.
- Bemegyek, szólok, hogy mi elmentünk haza, mert elfáradtunk – kacsintott rám egy huncut mosoly kíséretében.
- Ezt úgysem fogják elhinni – válaszoltam.
- Nem érdekel, mit hisznek – vont vállat és elindultunk a zene irányába.

5 perc múlva már egymást átkarolva sétáltunk hazafelé.
- Nem furcsállottak semmit? – kérdeztem.
- Annyit ittak, hogy szerintem azt sem értették, mit mondok – kuncogott.

Egyszer csak megálltunk, szorosan magához ölelt, és ajkai újabb felfedezőútra indultak az enyémeken. Képtelenek voltunk elszakadni egymástól, így szinte a szájába suttogtam, hogy jobb lenne menni, mert soha nem érünk haza. Egy finom kis puszit nyomtam a szája szegletébe és elindultunk…


A nap egyre magasabbra emelkedett és most Kedvesem kezdett mocorogni. Nem is értem, hogy fértünk el ezen a nyugágyon. Épp mozdulni akartam, de ő visszatartott. Ránéztem. Mosolygott.
- Ugye nem álmodtam az egészet? – kérdeztem félve.
- Az attól függ, hogy mit álmodtál.
- Hát azt, hogy… inkább megmutatom.
Felemeltem kissé a fejem, és enyhén borostás nyakát kezdtem puszilgatni, míg el nem értem a száját. Nem bírta tovább, és úgy csapott le a számra, mint egy éhes vad a zsákmányára. Újabb felfedező út.
Mindketten megmerevedtünk mikor hangokat hallottunk a hátunk mögül. Kedvesem gyorsan magára húzott, és a szemét becsukva úgy tett, mintha aludna. Én is követtem a példáját, nem volt kedvem magyarázkodni. Hallottam, hogy valaki odalopódzik, halkan kuncog, majd visszamegy a többiekhez. Nem hallottam minden szót, csak valami olyasmit, hogy de édesek, és hogy na végre, már ideje volt. Elmosolyodtam, és a Kedvesre pillantva láttam, hogy ő is elmosolyodik.

Mikor a többiek bementek a házba, ajkait a fülemhez érintette.
- Soha többet nem engedlek el – suttogta, s lehelete finoman csiklandozta a fülcimpámat.
- Én sem téged, szeretlek.
- Én is szeretlek.