iskolai álom

Sziasztok Csernus László vagyok tizennyolc éves tanuló. Egy szakközépiskolába járok a város egyik külső kerületébe. Épp magyar órám van. Kissé elegem van már az osztályomból. Hogy miért? Mert elegem van az állandó ordibálásból, dobálózásból, és hasonló rendbontásokból. Ne értsetek félre nem vagyok emines diák épp ellenkezőleg. De már nagyon kezdek besokallni, mert azokban a pillanatokban sem tudok figyelni, amikor éppen kedvem lenne hozzá. Ma megelégeltem a körülöttem zajló dolgokat és elültem. Most rám nem jellemző módon majdnem legelöl ülök. Az óra eléggé unalmas, én is fáradt vagyok. Közel járok hozzá, hogy elaludjak. Lehajtom a fejem a padomra feltett táskámra. Elalszom.

Felébredek még mindig ugyan az az óra. A témában sem maradtam el sokkal. Úgy látszik elbóbiskoltam. Nemsokára csöngetnek. Mikor megszólal a már kívülről fújt dallam mely az óra végét jelzi hálát adok az égnek. Fel állok a székemről, felveszem a pulcsimat és a cigimet az asztalról, és elindulok az udvarra. Odakint rá gyújtok. Élvezem, ahogy a káros füst behatol a tüdőmbe és szétáramlik a testemben. Nem beszélgetek senkivel nincs kedvem. Felveszem a fülhallgatóm, és zenét hallgatok. A diákság elég vegyes. Sok baj szokott lenni a faji megkülönböztetések miatt. Komolyabb verekedések és késelések is elő fordultak már. Pont emiatt az egész épület be van kamerázva. A folyosók a tantermek és természetesen az udvar is. Körülbelül a cigim felénél járok, amikor valami nagyobb csoportosulásra leszek figyelmes. Kizökkenek az elmélkedésből, és elkezdem figyelni mi is történik.

A csoportosulás egy kört vesz fel, aminek a közepén két srác van. Odamegyek és befurakodom a tömegbe, hogy lássam, mi történik. Mi mást is vártam természetesen bunyó van. A két srác épp most vitte le egymást a földre, hogy ott dulakodjanak tovább. Senki nem avatkozik közbe. Kicsapódik az udvar ajtaja, és az egyik biztonsági őr rohan felénk. A megjelenése általában elég szokott leni ahhoz, hogy abba maradjanak az összeszólalkozások. Nagydarab kigyúrt és kopasz ez magáért beszél. Az hogy kijött most is megtette a hatását, mert a kör rögtön kinyílt. A hátráló tömeg engem is magával sodor. A biztonsági őr oda ér a dulakodókhoz és megragadja azt a srácot, amelyik éppen közelebb van hozzá és feltépi a földről. Elrángatja a másiktól. Az, amelyik alul maradt a bunyóban, lassan feltápászkodik, de ekkor őt is megragadja egy kéz. A kéz a másik biztonsági őré. A két srácot beviszik az épületbe. Amíg ezt végignéztem, a cigim maradéka leégett. Eldobom a csikket, majd visszaindulok a termembe. A folyosón menve furcsa érzésem van. A zene miatt nem hallom mi zajlik körülöttem. A lépcsőfordulóba érve, hirtelen valami mozgást látok magam felett, a következő pillanatban egy diáktársam landol nem sokkal előttem a lépcsőkön. Ránézek, és látom, hogy egy lyuk tátong a homlokán, és vér szivárog belőle. Halott. Meggyilkolták, villan be az agyamba. Lekapom a fülhallgatómat, és egyből elérnek hozzám a zajok. Kiáltozás odafenn.
- Mindenki takarodjon be a terembe!

A kiabálás halkul. Nem tudok mozdulni a félelemtől. Gondolkodni is alig tudok MIT TEGYEK? MI A FASZ TÖRTÉNIK ITT? Ahogy ezen gondolkodom még hallom az ajtócsapódást. Épp megfordulni akarok, hogy elhúzzam a csíkot, de ekkor meglátom a két biztonsági őrt, amint jönnek fel a lépcsőn pár tanárral együtt.
- Te mit csinálsz? - kiált rám az egyik. Én meg csak nézek rá bután, nem tudom felfogni a kérdést, csak az jár a fejemben, hogy el kéne innen húzni. Felérnek hozzám. Észreveszik a tőlünk nem mesze lévő hullát, akinek a vére már elkezdett a lépcsőn lefele csordogálni.
- Hát itt meg mi a rohadt élet történt? - fakad ki az amelyik az előbb rám förmedt.
- Na szerinted mi? Nem hallottad a lövést? - válaszol neki a kopasz.
- Pontosan mi történt? - fordul hozzám.
- Nem tom, jöttem fel a lépcsőn, egyszer csak beesett elém ez- lenézek a hullára-mármint ő aztán azt hallottam, hogy a még fent lévőket valaki betereli az egyik terembe. - Hadarom el gyorsan azt amit láttam hallottam. Az őr egy kicsit elgondolkodik.
- Mennyünk fel - szólal meg végül.
Én is?- Kérdezem ijedten.
- Igen - és már el is kezd felfele taszigálni a lépcsőn. Átlépem a hullát és megyek tovább. Én megyek legelöl. Az az érzésem támad, hogy pajzsnak illetve csalinak vagyok használva. Fellépek az utolsó lépcsőn. Gyorsan körülnézek, nem látok semmit. Az őrök is felérnek. A tanárok nem jöttek egy ketten ott maradtak a halott sráccal a többiek eltűntek.
- Melyikben lehetnek - tűnődik suttogva a kopasz.
- Szerintem a leghátsóban - mondom én is halkan. Mert úgy emlékeztem, hogy hátulról hallottam az ajtó csapódást. Az őr bólint.

Elindulunk az utolsó ajtó felé. Megállunk az ajtó mellet. Kérdőn nézek a két őrre. Ők viszonozzák a tekintetemet majd a kopasz megszólal.
- Bemegyünk - egyre gyorsul a szívverésem. A másik őr az oldalához nyúl és elő vesz egy pisztolyt. A látvány először megijeszt de aztán nyugtat is mert úgy gondolom így legalább van esélyünk. A kopasz is előveszi a fegyverét, és nekem átnyújt egy kést. Reménykedem benne hogy nem kell használnom. Az őr ráteszi a kezét a kilincsre és benyit. Az ajtó hang nélkül mozdul. A kopasz megy előre aztán a másik és végül én. Megkerülöm az ajtót és elém tárul az osztályterem és ... Elakad a lélegzetem. Nem látom az egész termet, mert a két őr a javát eltakarja előlem de amit látok attól elönt a rettegés. A padok felborulva, széttörve a székek és minden véres. A falakra számomra ismeretlen jelek vannak festve ezek is vérrel. A földről ismerős arcok merednek rám üveges tekintettel. Mindenki meghalt a terem üres, legalábbis, ha az élőket veszem csak figyelembe. Valamiért eloszlik belőlem a félelem és a rettegés. Nem érzek semmit. Állok,és csak nézem a kegyetlen látványt. Az egyik őr hangjára eszmélek.
- Hát itt meg mi a rohadt élet történt?-

Beljebb megyünk. Elém tárul a teljes látvány. A hullák brutálisabbnál brutálisabb pózokba fagynak a hullamerevség lassú beállásában. A vér, ami szinte az egész padlót beteríti, kezd megalvadni. Néhol helyen már felvette a sötét bordó szint, máshol még élénk piros. Minden test a földön fekszik egyesek egészben mások darabokra szaggatva van, aki a fejét vesztette el és akad akinek a hasát metszették fel. Egy kivétel van. A terem elejében egy padnál, ami nincs felborítva, egy srác ül nekünk háttal. Nem mozog, szerintem ő sem él.
- Hé!
- Hé te ott! - kiabál oda a kopasz. Semmi reakció. Lassan elindulunk felé. Én megyek a terem bal oldala felől az őrök a jobb oldalon haladnak. Kezemben a kés. Az is át fut az agyamon, hogy esetleg a gyilkos ül ott sokkos állapotban. Az őrök érnek oda hamarabb. Figyelem az arcukat, a reakciójukat. Mindketten elfehérednek. Valami nagyon rosszra számítok. Megteszem az utolsó lépést is, ami ahhoz kell, hogy rálássak a srác arcára.

Amint elém tárul a látvány már bánom is hogy tovább jöttem. Az eddig nem érzett félelem és rettegés egyszerre tör rám. Elhűlök a látványtól. Remegek. Nézem az arcot, a srác arcát, ami már nem az övé. Az emberi vonások eltűntek, sőt, az egész arca eltűnt. Nincs rajta bőr, nincs hús, nincsenek inak, nincs semmi, csak a koponya. A szemgödreiben apró lángok pislákolnak. Mindhárman csak állunk és bámulunk. Az arc megmozdul, ránéz a két őrre, majd rám. Belenézek a szemébe, és a halált látom. El akarok futni, rohanni innen a fenébe, de a lábam nem engedelmeskedik. A srác visszanéz az őrökre. A kopasz egyszer csak összeesik, rá egy pillanatra a másik is. Visszanéz rám. Már várom a halál ölelését. Nem jön. A srác feláll, felém fordul.

- Üdvözöllek - a hangja mély és reszelős. Van benne valami túlvilági.
- Ki vagy te? - préselem ki magamból a kérdést, közben öntudatlanul hátrébb lépek.
- Az most mindegy - tesz felém még néhány lépést. Én ismét hátrálok, de beleütközöm a terem falába. Meg akarok szólalni, de nem tudom, mit mondjak. Ránézek a két őrre.
- Ők? - mutatok rájuk. A lény vagy démon nem tudom eldönteni, hogy micsoda úgy válaszol, hogy oda sem néz.
- Halottak. Itt mindenki halott rajtad és rajtam kívül - közli közönyösen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem jön tovább. Állunk és csak nézzük egymást. Megérzem a teremben egyre jobban terjengő hullák bűzét, ahogy keveredik a vér szagával. Elfog a hányinger.
- Ki vagy te? - teszem fel megint a kérdést. Egy kis csend majd a szemembe néz, és halkan azt mondja.
- A rémálmod, mely most valóra vált - közelebb jön, és megint mondja, de most sokkal hangosabban.
- A rémálmod - még egy lépést tesz, és most már üvölti
- A rémálmod - nem tudok hova menekülni. Ismét elfog a hányinger, de most el is uralkodik rajtam. Elhányom magam, közben becsukom a szemem.

Amikor kinyitom, azt veszem észre, hogy ülök. Ülök a termünkben a saját helyemen. Mindenki engem néz. Élnek. Minden a helyén van sehol egy vérfolt sehol egy hulla. A hányásom ott van a földön, de egyébként minden a megszokott. Még mindig magyar órám van.
- Csak egy álom volt - mondom ki hangosan...