The Spider - A Pók - Előszó

A hold ezüstösen ragyogta be a kopár sziklákat, melyek repedéseiben itt-ott csendesen bújt meg néhány csenevész fűcsomó. A tenger felöl lassan fújt a szél, sós illattal terítve be az egymástól alig százlábnyira álló két alakot. Mindketten ugyanolyan fekete ruhát viseltek. Nadrágjuk és ingjük a párás levegőben szorosan tapadt testükre, kiadva mindkettőjük magas, izmos alakját. A köztük lévő, könnyen megtehető távolságot csupán a széles, tátongó meredély törte meg, éket verve kettőjük közé. A férfi, ki a tenger fölé nyúló szirten állt, hanyag mozdulattal beletúrt hosszú, derékig érő hajába és közben halkan felkuncogott.

- Abel! Csak nem téged küldtek utánam? – kérdezte színpadiasan. – Az Alkotók igen kegyesek voltak velem ezúttal! Tökéletes trófea leszel a gyűjteményembe.

- Seth! – dörmögte a másik férfi és egy lépést tett a szakadék felé. – Ideje, hogy visszajöjj velem az urainkhoz! Nem menekülhetsz a végtelenségig!

A megszólított szeme vészterhes vörösen csillant meg a hold fényében.

- Félreérted a helyzetet, barátom. Én, senki elől sem menekülök.

Abel pár lépést hátrált, majd követhetetlen gyorsasággal rohanni kezdett egyenesen a szakadék felé. A legszélénél könnyedén elrugaszkodott, s átugrott a tátongó mélység felett. A levegőben hátranyúlt, a hold fénye fémesen megcsillant az előhúzott kard pengéjén. A fegyver suhogva szelte át a levegőt, hogy utána ugyanazzal a lendülettel végezzen az ellenfelével, de Seth számított rá, így csak csendülő hang hallatszott, ahogy a két fegyver találkozott.

- Úgy látom, az Alkotók nem tanultak a hibáikból – mondta gúnyosan, miközben hátraugrott és megforgatta maga előtt a kardját. – Megint egy huszadrangú alkotásukat küldték az Első ellen. Ellenem!

Abel felmordult, talán még egy pillanat sem telt el, s már ellenfele előtt termett. Csengve csapódtak újra egymásnak a fegyverek. Csizmás lábak súrlódtak a durva sziklákon, ahogy mindketten megpróbáltak a legnagyobb teret nyerni újabb és újabb gyönyörűen megkomponált kecses, ám halálos vágásaiknak.

A két férfi kényelmes tempóba zuhant. Észre sem vették, hogy a már megszokott ritmusban harcolnak tovább, melyet régen, gyakorlatozásaik során fejlesztettek ki. Le-fel vágás, melyet oldalirányból érkező csapás hárított, kitolva Abel fegyverét, melyet a férfi egy fogásváltással megcsavart. Seth elvigyorodott, s arrébb pördült. Haja ezüst folyóként hullámzott utána, de ellenfele már utána is ugrott. A vágás-szúrás-vágás, csavart rúgás kombinációk egymást követték úgy, mintha csak egy színpadi mű próbája lenne az egész, s nem életre halálra szóló küzdelem. Csengve csapódtak újra egymásnak a fegyverek tudomásukra hozva, hogy találat nélkül lett vége ennek a támadásnak is. A vörösen izzó és az ibolyaszín tekintet egy pillanatra összekapcsolódott, majd szinte azonnal mindketten hátra is ugrottak. Abel féltérdre esve érkezett, kardját maga mellett tartva. Kavicsok a halk koppanása hallatszott, ahogy eltűntek a szakadékban. Por kerekedett, mely szinte azonnal el is tűnt.

Seth lesajnáló pillantást vetett ellenfelére, majd bal kezét kinyújtva hívogatón intett. Abel felmordult. Látta, hibázott akkor, mikor a rutinnak engedelmeskedett, s nem hallgatott ösztönére. Kivillantotta tűhegyes szemfogait. Oldalra eresztette enyhén ívelt kardját. Követhetetlen sebességgel lendült előre. Egy pillanatra a tenger morajlását elnyomta a sziklán sikoltó penge hangja. A kard íves-átlósan felemelkedett és villanó holdpatakként csapott le szinte csak azért, hogy Seth könnyed mozdulattal hárítsa.

- Csak ennyire futja? – kérdezte Seth önelégült vigyorral arcán, ahogy egymásnak feszült a két penge. Az egyre inkább feltámadó szélben, hajuk szabadon csapkodott. Végül felhasználva támadója erejét, hátraugrott és meglendítette kiszabadult kardját. Az éles acél utat talált Abel ruháján keresztül, belevágva a bőrbe és a húsba. Vér festette meg a fekete ruhát a seb mentén.

- Csak nem megvágtalak volna? – kérdezte az Első teljesen ártatlanul. – Szegény öcsém! Menj haza inkább és nyalogasd sebeidet, amíg megteheted!

Abel felmordult. Nem azért követte a szökevényt eddig, hogy most meghátráljon, és vert bestiaként kullogjon vissza az Alkotókhoz!

Szeme résnyire szűkült. Előrelendült. A megszokott gyakorló tempóban csapott le, majd fokozatosan kezdett gyorsítani a vágások ritmusán. Seth arcán kaján vigyorral követte mozdulatainak első sorát, ám hamarosan lehervadt ajkáról a mosoly. Felzárkózott a gyorsabb ütemet diktáló támadóhoz. Vonásai megkeményedtek, szeme vörös szikrát vetett a belsejében fellobbanó haragtól.

Támadások, kitörések, hárítások és riposztok követték egymást gyors egymásutánban. Ördögi táncot jártak mindketten a nedves sziklafelszínen. A kezdetben könnyűnek tűnő viadal Seth számára az idő múlásával egyre nehezebbé vált. A kifáradás legelső jeleként kapott seb után többet is szerzett, akárcsak az üldözője.

Mindkettőjük vonásain acélos elhatározás és elszántság villant. Nem törődtek sebeikkel, a karjaikban és lábaikban bizsergő zsibbadtsággal. A szinte már végsőkig kimerült izmaik tiltakozásával. Mindketten tudták, hogy itt és most ennek a harcnak vége lesz.

Teljesen belefeledkeztek párbajukba.

Az ég alja lassan kivilágosodott, és a tenger lágyan fodrozódó hullámai vöröses-narancsárgás színbe öltöztek, ahogy a fényes napkorong felbukkant a horizonton. Seth fájdalmasan felszisszent a szemébe csillanó napsugár égető ragyogására. Önkéntelenül maga elé kapta karját, s csak kifinomult reflexének köszönhette, hogy még időben hátraugorva, s kissé meglendítve kardját elkerülte Abel végső, halálos szúrását.

- Sajnálatos módon véget kell vetnem eme remek hajnali edzésnek! – nevetett fel és megsuhintotta fegyverét. Ellenfele hátraugrott, s ezt használta ki a férfi arra, hogy az egyre megnyúló árnyak közé léphessen. – Minden jót, öcsém, még találkozunk! – intett felé hanyag mozdulattal. Elégedett mosollyal lépett előre.

Abel már a nap első sugarára tudta, hogy ellenfele mit akar majd tenni: biztonságos helyre menekülni. Ennek egyetlen gyors módja, az árnyak közötti utazás. Ezt nem engedhette meg neki. Most nem. Be akarta fejezni most és végre mindörökre a harcot. Még ha ennek, azaz ára is, hogy fényes nappal kell megküzdeniük. Utána vetette magát, és az árnyék felé csapott megakadályozva ezzel az Első eltűnését. Seth megilletődve lépett hátra. Haragosan fújtatott, mint egy felbőszült bika. Összeráncolt szemöldökkel pillantott öccsére.

- Engedj! – üvöltött fel, mint valami sebzett vad.

- Nem engedem, hogy eltűnj! Meghalsz, még ha én is veled halok! – kiáltotta Abel. Bőrén érezte a horizonton felbukkanó nap fényének égető érintését.

Seth vicsorogva villantotta ki szemfogait. Izmain a düh hullámzott át. Keze oly erősen kulcsolódott rá a markolatra, hogy ujjpercei kifehéredtek. Teljes erejével, elszántan sújtott le.

- Eltaposlak! – sziszegte őrjöngve. Abel kapkodva hárított. Most rajta volt a sor, hogy ellenfele tomboló, vad ütemű tempóját valahogy felvegye, mielőtt holtan rogyna össze. Fém és izom sikoltott tiltakozva, minden egyes csapás alatt, miközben a nap komótos lassúsággal emelkedett ki a vízből. Fénnyel árasztva el a sziklát és az eszeveszetten küzdő két férfit.

Seth felordított a testén megjelenő égő hólyagoktól. Összeszorította fogát, és menekülési utat keresett. Mielőbb találnia kellett egy lyukat, ahol meghúzhatta magát a nap halálos sugarai elől. Fekete ruháik, mely éjszaka jótékonyan burkolta be őket, most éppen ellenkezőleg, magába szívta a nap minden fényét és melegét.

A szikla megmaradt árnyékos zugaiban, a küzdelem egyre elkeseredettebbé vált. Minél inkább kiemelkedett a nap a tengerből, annál kevesebb terük maradt a harchoz. Most látszott leginkább Seth hosszú, ezüstös fehér haja, markáns, vonzó arca, melyben vöröses szempár villant az egyenes vonalú szemöldök alatt. Az üldözött férfi szája elkínzott grimaszba torzult a fájdalomtól, mikor a kardot fogó ujjain a kifakadt sebek ragacsos nedvet ontottak magukból.

Abel még valamivel jobban tartotta magát. Ajka elszánt vonallá préselődött, miközben arcának bőre egyre sötétebb színt vett fel, melyeket apró kelések kezdtek tarkítani. Ibolyaszín szeme mérgesen villant, ahogy meg-megakadályozta ellenfele egyre keservesebb szökési kísérleteit.

- Mondtam, hogy nem engedlek el! – dörmögte elszántan Abel.

Seth azonban élni akart, ezért ereje maradékával nekifeszült ellenfelének, és egy utolsó kísérletet tett a szökésre. Azonban elhibázta lépését és mellkasát átdöfte a hideg acél. Seth szeme hitetlenkedve nyílt nagyra, miközben értetlenül pillantott a testét átjáró ezüstösen csillogó pengére, melyen vére csordult alá, csak azért, hogy a nap sugarától fellobbanjon, majd hamuvá égjen.

- Hogyan? – nyögte hitetlenkedve Seth, miközben erőtlen kezéből kiesett a kardja.

Abel nem válaszolt, de magában elégedettséget érzett. Végre megbosszulhatta azt, hogy elárulta őt és megölte a szerelmét, Narát. Kihúzta a pengét a haldokló testből, mely rongyzsákként terült el a sziklán. A nap hamarosan elég magasan fog járni ahhoz, hogy lángokba borítsa az áruló holttestét.

Felszisszent és összegörnyedt a tudatába és testébe hasító fájdalomtól. Térdre roskadt. Tudta, minél előbb el kellene menekülnie, mielőtt a nap őt is felperzselné. Azonban egész testét láz és görcs rázta, elképzelhetetlennek tartotta, hogy megmozduljon akár egy hüvelyket is. Nem hogy több lábnyit haladjon. Keserűen felnyögött. Érezte, ahogy a kegyetlen nap égetve halad egyre feljebb pályáján. A szakadék felé pislantott. Csak pár lábnyi távolság, mégis mérföldeknek tűnt a számára. Az életösztön lassan, de biztosan egyre jobban felülkerekedett sajgó testén.

Fogát összeszorítva fordult el Seth magatehetetlenül vérző testétől. Nyöszörögve támaszkodott két kezére és imbolyogva talpra állt. Vaksin támolyogva haladt meg-megbicsakló lépésekkel a hasadék felé. Lihegve torpant meg a szélén. Lepillantott. Mély megkönnyebbüléssel látta, hogy a szakadékba még nem jutott el a fény. A sötét árnyak hívogatón és biztonságot ígérve nyújtóztak felé. Megadva és teljesen elhagyva magát szédült az éjszakából megmaradt fénytelenségbe.

Egy sötét barlangban jelent meg újra, hol csak pár lámpás világított. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, melyet eddig nem is tudott, hogy bent tartott. Összeroskadva ült ott a padlón, nem törődve semmivel. Túlélte. Kövön karcolódó fém visszhangja töltötte be a helyiséget, mely egyre gyorsabban közeledett. Apró, acélos színben pompázó borz szürke orra nyomódott Abel lábához, majd engedélyt nem várva apró mancsaival, farkát magasra emelve futott fel egészen a válláig, ahol leült. Bajsza csiklandozva simított végig a férfi elgyötört arcán.

Csöndben, mozdulatlanul ültek. Végül Abel lassan felállt, mire a borznak kinéző lény leugrott válláról. A férfi levette kardját és elhelyezte egy hosszúkás, szinte kereszt formájú ládába, amely akkora volt, mint maga a fegyver. Lecsukta a fedelét, majd az asztalkához lépett. Megérintette a rajta pihenő fekete doboz tetejét, mire az zölden felvillantott egy feliratot és halk szisszenés kíséretében feltárult. Apró fémszínű doboz rejtőzött benne, amit Abel az asztalra helyezett.

- Mutasd! – parancsolta, mire a dobozkából kékes fény tört elő és karcsú női alakot formázott.

- Szia Abel! – halotta felcsendülni a számára oly kedves hangot. – Csak annyit akartam mondani neked, hogy szeretlek és boldogan leszek a feleséged! – nevetett fel a jelenés, majd eltűnt.

A férfi csak nézte a kép helyét, majd csendesen megszólalt.

- Vége, Nara. Megöltem.

Visszatette a dobozkát, majd lecsukta a nagy fekete fedelét. Eljött az ideje, hogy hosszú álomba merüljön a következő feladatáig. Kinyitotta a henger alakú, álló ládát és belépett, a kis állatka, ki eközben szuszogva sertepertélt körülötte, követte. A fedél rácsukódott és hamarosan lecsukódtak szemei, miközben a borz labdává gömbölyödve elaludt. Nem láthatta, ahogy a biztos talpakon álló sziklafal megremegett, és szobáját egyre több törmelék borította be, amint múltját lassan elnyelte a történelem.