Korai hó

A hideg korán köszöntött be abban az évben. Október közepére már csak öt fok volt éjszakánként, és hatalmas telehold ragyogta be az eget, amit a kutyák vadul csaholva ugattak. A város nehezen tudott aludni éjszakánként, és senki nem tudta, mi lehet ennek az oka. Mindenki izzadt, pedig hideg volt. A darazsak zümmögtek fészkükben, noha el kellett volna pusztulniuk, és még azok a madarak is elköltöztek, akik amúgy nem szoktak.
Egyesek érezték a levegőben a nevenincs fenyegetést. Néhányan el is mondták másoknak, hogy érzik, valami szörnyűség fog történni.
Senki nem hitt senkinek.
Október 18-án, éjjel tizenegy fele, a szupermarket légkondicionálója csöndesen zümmögött a hűvös éjszakában. Az árnyak hosszúra nyúltak, és a szél nyugtalanul zörgette a fák hullani készülő leveleit.
Az épület mögött, a szervizút melletti susnyásban kifejlődött egy különös növény.
Szárba szökkent, mint az indulat, vagy a nemi vágy, feltört az égbe, és szárán kifejlődött valami visszataszító, fluoreszkáló duzzanat.
Egy gumó.
Pontban éjfélkor a gumó szétrobbant, és az immár tölgyvastagságú szárból előkúszott egy teremtmény.
Végigcsoszogott a levelekkel borított, kihalt utcán. Meg sem állt a csatornáig.


***

A bemondó a tévé képernyőjén úgy nézett ki, mint egy szétesőben lévő szifiliszes. Bár az alteste nem látszott, egyértelmű volt, hogy az ágyékát vakargatja, míg az időjárás-jelentést szavalja vékony, izgatott hangján:
- Ma éjszaka, és holnap is igen hideg várható, sőt talán még havazni is fog. Hó! Hó októberben. A mindenit, nem?
Senki nem válaszolt neki. A televízió tulajdonosa, Péter sem dörmögött az orra alatt káromkodást. Ő nem látta a tévét, mert egy másik helyiségben volt.
Péter fürdött.
Kényelmesen elnyúlt a meleg vízben, petyhüdt farka úgy lebegett a vízen, mint valami hínár. Szemét lehunyta, és igyekezett ellazulni. Elég szar napja volt. Fél éve óta tervezte, hogy vásárol egy telefont az egyik szolgáltatónál, és mire összegyűlt rá a pénze, azok a rohadékok kivették a kínálatból. Majdnem elsírta magát, amikor szembesült a változásokkal. Délután aztán a nője is felhívta, hogy sajnálja, összejött egy asztalossal, hát ilyen az élet, őrizze meg őt szép emlékeiben. Péter erre már képtelen volt érzelmileg reagálni. Mindazonáltal néhány nap, és bizonyosan összeszedi magát. Úgy gondolta, ha eddig nem markolta még a kezében egyetlen asztalos tökét sem, ez már nem sokat várat magára.
No de egyelőre itt a kád, s a víz, amely jó meleg. Odakünn sóhajtozik, vágtat a szél, csíp a dér, stricik nyúlják le az ember nőit és marketingköcsögök basszák át az embert, de idebenn béke és meleg és biztonság honol.
Péter teljesen elengedte magát. Már-már a farkához nyúlt, amikor a kád vize bugyborékolni kezdett.
A férfi meglepetten nyitotta ki a szemét. Mi történhetett? A lefolyóval lehet valami? Hiszen nem is fingott.
És ekkor a vízből – fél kupaknyit öntsön a kád vizébe! - kiemelkedett egy nyúlós-ragacsos nyálkás gumólény. A szörnyeteg magában talán azon merengett lágy s gyengéd érzelmekkel, hogy kéz a kézben végiglejt egy gumófiúval a susnyás száraz talaján, a fogai mindenesetre rögvest Péter heréibe martak.

A férfi felsikoltott. Forró, egyszersmind jeges árhullám árasztotta el az ágyékát, érezte, ahogyan tökei kiszakadnak a zacskóból, és egy érdes felületű nyelv a tépett húscafatok közül halássza ki őket, hogy éhes szájába tömje. Azonnal kiment a fejéből az új fényes fedlapú Lg mobiltelefon, amelyet annyira szeretett volna megfogdosni, elfeledte a nőjét, és az asztalost is, aki kúrogatja.
Kezei a magasba lendültek, görcsbe rándult ujjai a törölközőtartó rúdja felé kaptak, el is érték, ám az képtelen volt megtartani totyakos súlyát (sok jó pizza, lángos, hamburger, nyamminyamm). Feneke, amely már éppen felemelkedett, nagy csobbanással zuttyant vissza a vízbe, egyenesen rá a gumószörny kitátott, csupa fog szájára.
A száj újból belemart, leharapta a fél farpofáját, az aranyerét pedig úgy szippantotta ajkai közé, mint egy szenvedélyes szerető a babája csiklóját. Péter visított a mondhatatlan kínok terhe alatt, forgolódott, hogy eltaszítsa magától a lényt, ám az nem félt tőle, ellenben könyöktől leharapta mindkét karját. A szánalmas, vért fröcsögő torzó ekkor megadta magát sorsának. Hogy mielőbb vége legyen az egésznek, maga dugta a fejét a gumószörny vörös torkába, aki elégedett mormogással leszakította a fejét, kiszippantotta a szemgolyóit, és karmos csápjait a hulla hasüregébe vájta, hogy kikanalazza a gőzölgő beleket.


***

Hullott a hó, hullott a fehér odakünn, beborítva a világot.
A kád vörös vízében egy hulla csonkja lebegett, egy hulla, akinek egykori álmai és vágyai voltak.
A szétmarcangolt hústömeg, akit egykor Péternek hívtak, már nem láthatja többé, ahogyan hull a hó. Se most, sem máskor.
Nem láthatja, mert meghalt. Meggyilkolták. Félig felzabálták.
Pedig nem is olyan régen – ó, hisz csak egy éve! - Péter még örült, amikor lesett az év első hava. Akkor még jóban volt a nőjével – akit azóta ugye egy asztalos kefél, és akkor is dugta a tér egyik másik pontján, amikor testét a gumószörny marcangolta – és egy kocsmában vészelte át a havazást, közel ahhoz a ponthoz, ahol a nő éppen egy megbeszélésen volt. Sörözött, a tévében AC/DC koncertet nézett, és várta kedvesét. A nő gyakran pörölt vele a pia miatt, de azon az estén nem. És végül kézen fogva mentek haza a sűrű hóesésben, és ágyba bújtak, és szeretkeztek.
Ezek az emlékek mind elpusztultak az elpusztult testben.
A nő továbbmegy, a férfi meghal, gyorsan vagy lassan – nem kérdés, kinél az erő.
A tévé a nappaliban halkan duruzsol tovább, a hírek érdektelenek, az adás jól szerkesztve csoszog a himnusz felé, melyen túl elhal minden szignál.

***

Fél- emberi arcú, sápadt, pókhasú rettenet kuporog az épület mellett, a szervízút mögötti susnyásban. Szája szélén megszáradt hányás, ölében félig megemésztett emberi maradványok hevernek. A lény telt emlői fedetlenek, a bimbók megfagytak, szederjes-kékek, s a melegét vesztett bőr már alig-alig olvasztja meg a ráhulló havat. A szörny szeme zöld, könnyes, arca pedig még őrzi a szépség egykori nyomait. Lenéz jégcsapokká fagyott, karmos, véres ujjaira, amelyek egyikén ott csillog az eljegyzési gyűrű, melyet az áldozattól kapott.
Mire eljön a hajnal, a lény meghal. A susnyást vele együtt betemeti a hó, betemeti a fehér.