A sors akarata

"Utolért a végzetem.
A rabja vagyok.
Rabja a saját lelkiismeretemnek.
Örökké éget a szeretett fiú iránti vágy.
Velem mindig veszélyben van - veszélyben azoktól, akik ellen harcolok.
Nélküle magányosan járom az utam.
Az én történetem mindig az ő elvesztéséről szól - és mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy még meddig fogom bírni a magányt?"

A végzetem el nem kerülhetem, nem tudok hová menekülni, mindenhol ugyanaz fogad. A harcomat egy ideig önmagam ellen vívtam, de feladtam, hiszen mindkét részem ugyanazért harcol, egy fiú iránt érzett szerelemért. De mi van akkor, ha mindkét felem másik fiúba lesz szerelmes?
Ezen gondolkodtam miközben egyre több, és erősebb ütést éreztem az oldalamban. A hangomat teljesen elvesztettem, de amikor éreztem, hogy a jobb kezemen eltörik néhány ujjam egy sikoly, még ha nem is volt hangos utat tört magának a torkomban. Amikor a kézfejemre néztem, láttam bár már homályosan, hogy a Matthewtól kapott gyűrűm kettétörött. Az új perceim, mint a színváltós medálom változtak át lassan vörösből, sötétlilává. Már csak árnyékokat láttam, mindent elborított az éjszakai szürkület. Olyan fáradtan érezem magamat, erőtlenül feküdtem a hideg úton, az utca fényei, rávilágítottak a fekete aszfaltra, amin valami sötét vadul csillogni kezdett, nagyon bántotta fáradt szemeimet, de amint megéreztem mi az, mintha felpofoztak volna ütött belém a felismerés.

Vér. Méghozzá az enyém… Letekintettem a jobb oldalamra, a halványkék felsőm egy ponton sötétebb, és mintha nedves is lett volna. Most kezdtem csak igazán tudatába lenni annak, hogy mi történik velem. Valaki üt engem, egyre erősebben, egyre durvábban és egyre csak azon a ponton, ahol már minimum egy bordám eltörött. Sötét alakok gyors mozgását vettem észre magam körül, az arcukat nem láttam, nem is tudtam kik ők, de legszívesebben minden erőmmel azon volnék, hogy visszaadjam nekik, ha nem lennék ennyire erőtlen. Minden egyes alkalommal, amikor belém kötöttek megtudtam, magamat védeni, most miért nem? Zsibbadt a fejem, a következő rúgás azt érte el, az épnek mondható kezemmel a fájdalom égető helyére tettem a kezemet, mintha bármit is elértem volna vele, enyhíteni nem tudtam rajta. A hátamra fordultam és a hideg földön próbáltam hűsíteni a fejemet, hogy még gondolkodni tudjak. Egy éles sikoly ért el a fülemhez, ez nem az enyém volt, ez rémült volt és erőteljes tele volt élettel, ellentétben velem.

A hang irányába fordultam, és megláttam egy sötét árnyat, amint egy törékeny homályos alak felé közeledik. A szemem kezdett tisztulni, amikor eljutott a tudatomig kinek a kétségbeesett hangját hallottam. A húgomét. A rúgások még mindig értek, legalábbis így gondoltam, hiszen másodpercenként rázkódott meg a testem, de mindent teljesen kizártam, csak a húgomat és az Árnyat figyeltem. A nagy távolság ellenére is látni lehetett, az önelégült vigyort a képén. A drótkerítésnek szorította a lányt. A düh bizseregni kezdett az ereimben, olyan volt, mintha feltöltődtem volna hihetetlen erővel az utolsó legvégső csatám előtt. Mire feleszméltem, az engem feltartóztató három férfi már a földön volt, végig néztem rajtuk; nem voltak eszméletüknél. A szemeimet égette a düh, a gyűlölet és a húgom iránti aggodalom. „Nincs kegyelem!” Minden apró mozdulatom felért a perzselő lángokkal teli katlannal, de nem érdekelt, meg kell védenem a húgomat; akár ezúttal az életem árán is, még ha ő gyűlöl is, én akkor is szeretem őt.

Már nem emlékszem mit csináltam, minden túl gyorsan történt, még számomra is. A jobb öklömről csepegett a vér egy kisebb tócsába, a bal kezemmel a férfit tartottam a dzsekijénél fogva; elég rossz állapotban volt, de én talán még nála is rosszabbul. A földre löktem, és Tannya felé fordultam. A keze a szája előtt volt, és könnyek gyűltek a szemében. „Sajnálom…” a hangja fájdalommal volt tele; én nem éreztem semmit, a lábaim megremegtek, és a földre estem. Hideg volt és kellemes; talán még enyhítette valamennyi fájdalmamat is. Igaz, hogy nem voltam tudatomnál, de éreztem, hogy valaki szólongat engem.
„Rossy, Rossy tarts ki, kérlek…” Már nem a hideg föld, hanem meleg karok vettek körbe, és én nem tudtam, ki vagyok…