Pár pillanat

Jilien szinte rohant az úton, ennek köszönhetően párszor meg is csúszott, de mindig egy nagy hókupac tetején landolt. Hiába vett föl két pulcsit, nagykabátot, még a foga is vacogott, amint a sötét utcán küzdötte át magát. Tudta, hogy nem kellett volna elmennie abba a „nagyvilági” buliba, ami Amy-éknél volt, de hát meghívták, és ha nem ment volna el, még azok is kiközösítették volna, akik eddig a barátai voltak. Így hát elkéredzkedett otthonról, és elment szórakozni.
Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy várta, ezért inkább haza indult, de akkor még nem sejtette, hogy útja egyben az utolsó lesz. A fák furcsa árnyékot vetettek Jilien feje fölé, olyan érzés keltett benne, mintha valaki folyton a nyomában loholna, de szerencsére senkit nem látott az utcán. Pár lépést tett csupán, mikor észrevette valaki csakugyan követi. Hallotta a lábdobogását, s mikor megállt, a dobolás is abba maradt. Ismét körül nézett, de senkit nem látott. Az ütés meglepetésként érte, ami a mellette lévő bokorból jött. Egy hatalmas kezet látott, ami egyenesen az arcába csapódik. A lábai megcsúsztak, és a hideg járdán landolt. A kezeit felhorzsolta a hideg jég, és a hátát is beverte. A torkából automatikusan segélykiáltó szavak buktak ki.
- Ne! Hagyjon! Segítség! Ne!

Akárki is volt támadója, hidegen hagyta a lány könyörgése, háromszor erősen oldalba rúgta Jilient. A lány ismét felkiáltott, és megpróbált föltámaszkodni, de a hatalmas láb ismét a földre taszította. A feje kóválygott, a csontjai sajogtak, és azon kapta magát, hogy vonszolják a földön. A haját erősen tépték, a karját pedig meg sem tudta mozdítani, mert olyan erős satuban tartották. Lábai botorkáltak, szorosan támadója mellett állt, de mégsem látta az arcát. Hiába nézte, hiába fürkészte, nem látott semmit a sötétségen kívül. Túlságosan félt, és túlságosan gyorsan vert a szíve, ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon.
- Kérem… - nyögdécselte.

Körülbelül pár percnyi botorkálás után felfogta, hol is van. Az erdő szélén. Ismét feltámadt benne a túlélési ösztön, és rúgott, ütött, rángatózott, bízott benne, hogy megmenekülhet. A támadója egy ütést mért a fejére, Jilien pedig a földre hullott. A következő pár pillanat, olyan volt, mintha valamilyen rémálomba csöppent volna. Tompán érzékelte a külvilágot, tompán hallotta a hangokat. A sötét alak felé állt, és valamire készült.

Pár másodperc múlva, egy hatalmas konyhakést pillantott meg. Ez ismét visszazökkentette, de túl késő volt bármit is tenni. A hatalmas éles tárgy többször is lesújtott, egyszer az egyik oldalába, aztán a másodikba. Jilien feje ismét kóvályogni kezdett, az oldala sajgott, de kiabálni nem volt ereje. A fájdalom egyre csökkent, s a végén egy erős hideg, súlyos tárgyat érzett magán, ami egyre csak nyomja le, és le. Fogalma sem volt róla, hogy a halál nehezedett rá…