Történetek

- Hol voltál eddig Dániel? És ki ez az elbűvölő hölgyemény melletted? Szóval mégsem fél Pestet kellett bejárnod reggel, mi? - ez természetesen Zoli szájából hangzott el.
- Mi van fél Pesttel? - kérdezte Lilla.
- Áhh semmi csak az Úr melletted azért nem hozott el reggel, mert azt mondta halaszthatatlan dolga van a város tucatnyi pontján. De ezek szerint tényleg halaszthatatlan volt.- és már ott is volt a kéjes vigyor az arcán...

Előszó:

Ezt az igen rövid történetet még egy jó pár hónapja írtam egy este alatt, és a mai estén tökéletesítettem. Ezek az első szárnypróbálgatásaim, és szerintem, lehetne jobb is, de azért remélem, elnyeri a tetszéseteket.

Talán rosszabb volt ez az elutasításnál is, ez a dühös némaság, a feszülő erő a testében, ami azóta pulzált belőle, hogy elindultak a buszmegálló felé. Valaki olyan némasága, aki folyamatos beszéddel menekül a csend elől.
Késő!
Mikor lett minden ilyen szerencsétlenül visszafordíthatatlan?
Miért nem képes kiejteni a megfelelő szavakat?
Még két megálló.
Két megálló, és ő soha életében nem félt ennyire...

Cassidy megfordult a hang irányába. Bryan volt az. Nekidőlt a falnak, és sajnálkozó pillantást vetett a nőre, aki lenyelte előtörni készülő könnyeit és keserűen elfordult.
- Miért? – kérdezte. Több szó nem is jött ki a torkán.
- Nos, kezdjük azzal, hogy minden elismerésem neked, Cassidy. Tényleg. Tudod, mi, drogcsempészek nagyon óvatosak vagyunk, ha konkurenciáról van szó. Te kikerültél minden csapdát, így nem túl sok választásom maradt. Rád küldtem valakit, aki majd a szíveden...

Megyek. Nem tudom hova, és miért. Megyek. Kihalt utcákat, romokat, halottakat hagyok magam mögött. Mindenhol a halál, és a pusztulás. Visszaemlékszem az esemény előtti napokra, amikor mindez, ami most már számomra valóság, a legtöbbek számára még csak rémálom volt. Kivéve néhány embert, akik már akkor tervezgették a világot elveszejtő csapást...

Amikor nekikezdte visszanyerni öntudatát, az első élménye az volt, ahogy megcsapta orrát a klór csípős, émelyítő szaga. Aztán kinyitotta a szemét, és a homályos foltokból lassan kibontakozott egy kórterem képe. A körülötte mozgó embereket csak tompán érzékelte: olyan benyomása volt, mintha hosszú évekig csak aludt volna, és most kezdene magához térni zsibbadtságából...

Tudom, hogy én vagyok a sokadik. De annyira viccesen szánalmasan nevetséges ez az egész emo-dolog – vagy „emós dolog”, hogy egész egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Sajnálom. A francokat sajnálom...először nem tudtam mire vélni. Csuklóból a futómadár jutott eszembe, de az már kihalt, nem? Ja, az emu. Akkor passz. Abban viszont hasonlítanak, hogy az emok is eléggé madarak, a pali fajtából...

Fél óra múlva ő vizsgálta a beteget, és előtte valahogyan nem volt szégyen sírni, sírni, amit már ki tudja, mikor csinált utoljára. Az orvos hozatott neki egy teát egy nővérrel, amitől egy kellemes meleg áradt szét a bensőjében azon a fázós, téli reggelen. A doktor gyengéden magához húzta mikor sírt, és csendesen, nyugodtan arról beszélt neki, hogy ő egy rendes lány, és még bármire viheti, ha igazán elszánt. Bármire viheti, ő. Képes mindarra, amiről addig csak álmodott, és ahogy ez az...

Amint leállította a motort, a nő egy szó nélkül kikapcsolta a biztonsági övet, és a sofőrre hajolva megmarkolta ágaskodó farkát a nadrágon keresztül. Most a férfi nyögött fel hangosan. Bal kézzel megragadta a nőt, és arcát a szájára húzta. Az első csók édes volt, energia ital ízű, de nem csak attól. A nő volt édes...

A nő nem állt meg, nem lassított, még csak arra se vette a fáradtságot, hogy hátraforduljon, inkább még jobban begyorsított. Hosszú haja uszályként lobogott a lebegőben, miközben végigrohant a macskaköves úton. Tudta, egyetlen fegyvere a futás, ha megadja magát, elbukik, és mindennek vége… örökre...