Történetek

Majd’ tizenhat év telt el a nyár óta, hogy gyerekként megismertük egymást és csaknem tíz esztendő utolsó találkozásunk óta. Kiskamasz volt akkor, én gyereklány. Az elsők között volt, akit megismertem az üdülőtelepen. Egyszer hozott nekem egy pici, féltenyérnyi mocsári teknőst amit aztán két hétig maradék felvágottal etettünk közösen amíg meg nem szökött. Sosem barátkoztunk össze – köszöntünk egymásnak, váltottunk egy-egy szót, mondatot, de semmi egyéb. Tulajdonképp el is felejtettem az...

New York utcái folyton hemzsegnek a bűnözőktől. Én mégis a legnagyobb forgalomban, este vágok neki az útnak. Ők még nem tudják, hogy én leszek ma este a legveszélyesebb mind közül. Erre a gondolatra elmosolyodtam...

Nem volt előttem anyaszerep, nehéz volt lány kamaszként férfiak mellett felnőni. Úgy éreztem, nem értenek meg. Semmivel kapcsolatban. Se apa, se a nagypapa. Hisz ők nem nők, hogy is érthetnék meg az első nagy szerelmet, az első szerelem utáni szakítás gyötrelmeit, hogy milyen az, mikor az embernek gondjai vannak...

Ez a történet egy álom alapján készült, teljesen, szóval a hirtelen, teljesen váratlan és szürreális fordulatokért elnézést kérek, de akkor nem én voltam a főnök. :)

Emlékek. Életek. Álmok. A lányom. Én.
Ő a tökéletesség. Formás, nőies csípőjéig érő aranybarnán csillogó, göndör fürtjei egy igazán kivételes arcot kereteznek. Mély, meleg barna szemeivel érzékien, mégis gyermekiesen ártatlanul tekint a világra. Orra finom vonala és igen, azok a telt ajkak! Meseszerű! Úgy ragyog felettünk, mint egy szivárvány...

Kényelmes tempóban haladtam az úton, a rádióból kellemes dallam áradt szét. Az égen szent János bogarakként pislákoltak a csillagok, jóllakottan mosolygott a Hold.
Árny bukkant fel az út szélén, nem láttam rendesen, tovább gurultam. Magam sem tudom miért, de zavart a dolog. Talán ember? Mit keres ilyenkor az országút szélén? Lekéste a buszt, vagy lerobbant valahol a kocsija? Hátha segítségre szorul…

Levegő… levegőre volt szüksége, úgy érezte elég a forróságban. Támolyogva kereste a kijáratot, és amikor végre kijutott, nagy kortyokban nyelte a friss levegőt. Homályosan látott, de hiába dörgölte meg a szemét. Nekidőlt a falnak, muszáj volt valami szilárd támasztékot találnia. Kezét maga elé emelte, úgy nézte, hogyan húznak maga után árnyékot a vonalai. Mosolyogni támadt kedve…

Az utam egy elhagyatott játszótér mellett vezetett el, ahol a hinták nyikorogtak. Ekkor észre vettem, hogy valaki áll a sötétben és engem néz. Elindult felém. El akartam futni, de a lábam földbe gyökerezett. A hold megvilágította arcát, mely porcelán fehér volt és vágások tarkították. Hosszú bőrkabátot viselt, zöld szemében megcsillant a hold fénye...

- Mit nem adnék végre néhány nap szabadságért… Kezdek fáradni attól, hogy hétvégén is hajnalban kelünk.
- Panaszkodsz? – kérdezte Tamás.
- Nem, eszemben sincs. Ha nem lenne hozzá kedvem, nem tenném. Csak megjegyeztem, ideje lenne már egy olyan szombat reggelnek, amikor ágyba hozza valaki a kávét…
- Ágyba? – csodálkozott Tamás
- Igen. Tudod, kávé az ágyba, az ember megissza, közben zörög a reggeli műsor a tévében, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy visszaaludtál…...

De most már rendes vagyok a lányokkal, próbálok az lenni. Öltözz, megyünk – közöltem vele. Az önbecsüléséből annyi sem maradt, hogy tiltakozzon az ellen, hogy megint ki akarom dobni reggel, csöndben kereste a holmijait, nehogy itt hagyjon valamit. Általában véve sem beszélt szinte soha. Legfeljebb ha kérdeztem. Az utcán eszében sem volt a kezemért nyúlni vagy hasonló. Nagyon helyes, engem itt ismernek...