Teknős (1)

Majd’ tizenhat év telt el a nyár óta, hogy gyerekként megismertük egymást és csaknem tíz esztendő utolsó találkozásunk óta. Kiskamasz volt akkor, én gyereklány. Az elsők között volt, akit megismertem az üdülőtelepen. Egyszer hozott nekem egy pici, féltenyérnyi mocsári teknőst amit aztán két hétig maradék felvágottal etettünk közösen amíg meg nem szökött. Sosem barátkoztunk össze – köszöntünk egymásnak, váltottunk egy-egy szót, mondatot, de semmi egyéb. Tulajdonképp el is felejtettem az eltelt idő alatt.

--

Péntek esti szokásos összeröffenésre tartottam az emberem lakására. Nemrég óta voltunk együtt és nem is szorosan. Ő nagyon szeretett engem az ágyban, imádta a főztömet és szerette a humorom, de beszélgetni sosem tudtunk. Másfél évtizede ismertem már akkor, egy évvel azelőttig csak látásból. Épp csak köszönőviszonyban voltunk. Egy hasonló pénteki találkozó után kötöttem ki az ágyában. Nem volt valami nagy firma: ketten maradtunk (azért nem mentem még haza mert még nem ittam meg a sörömet, mindenki más pedig fáradt volt és hamar lelécelt), elhatároztuk hát, hogy megnézünk egy filmet. Mellém feküdt a kanapéra. Éreztem, hogy vibrál a bőre és szeretne hozzám érni, játszik a gondolattal: „mi lenne ha?”. Nekem sem okozott volna komolyabb lelki fájdalmat ha összekerülünk, de mégsem akartam kezdeményezni – hadd higgye, hogy ő kezdett ki velem. Mikor tudtam, hogy a film a vége felé közeledik lehunytam a szemem és lassan elkezdtem mélyeket szuszogni. Klisészerű, hogyne, de szinte mindig bejön elaludni egy filmen. Boldog volt, hogy felébreszthet és ott marasztalhat éjszakára. Egy hét múlva megbeszéltük, hogy „jók vagyunk együtt az ágyban”, és „kényelmes így, nem?”. Csak bólogattam mélán. Akkortájt nem voltam olyan érzelmi helyzetben, hogy hiányoljam a szeretetet, frissen túl egy randa és hosszan fájdalmas szakításon. Tökéletesen megfelelt a „heti két-három alkalommal nálam alszol és örülünk egymásnak” felállás. Néha el- elgondoltam, hogy vajon belé szeretek-e majd. Minden esély megvolt rá: őrjítően figyelmes, kedves, érzékeny férfiról lévén szó. Végül sosem jött el a mesebeli szerelem, csupán kis függés, megszokás és ragaszkodó, ám enyhe szeretet. A vége felé már beszélgetni is tudtunk pár téma erejéig.
Én értem oda elsőnek. Rám mosolygott, bezárta mögöttem az ajtót és közölte, hogy a többiek csak két óra múlva jönnek. Amíg lezuhanyoztam meghúzott néhány csavart a kerékpáromon majd gyorsan belekezdtünk megvárni a többieket. Épp időben öltöztem fel újra. Tudta mindenki mi van közöttünk, de nehezen hitték – ágyon kívül nem értünk a másikhoz, a társaság két végén voltunk és nem volt közünk egymáshoz szinte semmi. Minden alkalommal megkérdezte valaki: „ma is itt alszol?”, és látványosan meglepődött, mikor néma arccal bólintottam. Akkoriban különben is ritkán, csak cinikus, szinte rosszindulatú félmosolyra húztam szám, ha nevettem azt is keserűen és viccelődéseim tárgya sem öröm, mint inkább gúnyos szarkazmus volt.
Akkor este kivételesen sokáig maradt mindenki. Kora hajnalban bontottam a második üveg Chardonnay-t (mindenki más fröccsözött, én vagy ezt ittam, vagy sört), amitől jókedvem ugyan nem lett, de lelkesebben tudtam hallgatni, üldögélni a fotelban és néha elsütni egy-egy élcet az aktuális témával kapcsolatban.
Nyílt az ajtó. Hangos „hahót!” kiabált valaki, egy idegenül ismerős hang. „Az öcsém” mondta Zoltán aki mellé az est végeztével lefeküdni készültem. Visszaköszöntünk. Rá se néztem a kedves öcsire, úgy álltam fel a fotelból és tettem le a poharam, hogy bemutatkozhassak. Parolázott mindenkivel, majd elém állt és csak nézett, mintha ugyan ismerne. Jobbom nyújtottam.
- Szervusz. – köszöntem és vártam, mondja nevét (mindig nő nyújtja a kezét és a férfi mondja előre a nevét), közben az agyam folyamatosan pörgette arcképcsarnokában az avítt albumokat mert akkor már biztos voltam benne, hogy ismerem.
- Szia. Földváry…
- Ákos – fejeztem be helyette - . Emlékszem rád. Nemes…
- Villő. Én is terád.
Azt hiszem álltunk ott egymás kezét szorongatva még párszor tíz másodpercig a néma csendben, lassan bólogatva és bárgyún vigyorogva egymásra. Én ocsúdtam fel hamarabb, megkérdeztem, kér-e valamit. Mire behoztam az italát már a testmelegemtől még langyos fotelban ült és fesztelenül vigyorogva invitált, üljek a karfára, majd átkarol le ne essek. Felnevettem, megkérdeztem, nehéz-e ilyen pocsék szöveggel csajozni és leültem a földre. Át akarta engedni a fotelt, de nem kellett.
Bő két órát beszélgettünk a kezdeti veszély múltával - nem csak a régvoltról -, mikor korai kelésre hivatkozva elment aludni a vendégszobába. Még fél üveg bor és néhány adag rövid után (vannak helyzetek mikor nem az óra, hanem a poharak határozzák a múló idő tagolását) furcsán rossz szájízzel feküdtem le Zoltán mellé. Ő hamar elaludt és miközben borostája sercelését és lélegzete melegét éreztem tarkómon arra gondoltam, hogy a szomszéd szobában fekszik valaki akit fél élet óta nem láttam, sosem kedveltem igazán és most valami megmagyarázhatatlan, hirtelen jött és erős vonzódás köt hozzá. Bár fáradt voltam, nehezen aludtam el.
Korán keltem. Csak kínlódtam úgyis az alvással, néztem a lassan világosba derengő plafont, hallgattam a mellettem fekvő ember szuszogását és majdhogynem megvetően mosolyogtam körülbelül félóránként jelentkező „reggeli” erekcióin. Gondoltam egy kis hajnali metál jót tenne a lelkivilágomnak és fülemben fülhallgatóval elkezdtem mosogatni. Halkra állítottam a zenét - halljam, bármi történik. A munka felénél tarthattam, mikor mocorgást követő közeledő lépteket hallottam a vendégszoba felől, majd egy hirtelen félbeszakadt ásítás után meglepett hördülést és nagyon hangos nyelést. Addigra elnémítottam a zenét, csak a fülhallgatót hagytam fenn, ne tudja meg, hogy hallom. Mintha észre sem venném, mosogattam tovább – nem akartam zavarba hozni meztelenségemmel amin a bugyi sem sokat segített. Gondoltam visszamegy, hogy ne vegyem észre és ha végeztem kijön és többé szó sem esik róla. Nem. Tulajdonképpen nem csodálkoztam azon, hogy néma nézésem mellett döntött a lebukás veszélyének minimális voltával, tekintettel arra, hogy azt hitte nem hallom. Arra gondoltam, nem véletlenül velem akarja csalni a barátnőjét férfi ismerőseim hetven százaléka és arra, hogy mielőtt végzek majd feltűnően elzárom a vizet, megtörlöm a kezem és csak miután hallom, hogy bement a szobába fordulok meg. Meg akartam kímélni a lebukás kellemetlenségétől.
Nem siettem. Valahogy kellemes volt a tudat, hogy ott áll mögöttem pár méterre és figyel. Sosem érdekelt ki néz; se zavarba nem jöttem tőle, se nem volt kellemes, vagy figyelmemre méltó. Akkor azonban jól esett, nem is tudom miért. Nem az, hogy rajtam tartja a szemét, hanem hogy ő. Nem tudnám megmagyarázni.
Minden csoda három napig tart, szokták mondani, nézésének izgalma sem tartott tovább három-négy pohárnál, hamar ki is ment fejemből. Talán ezért, mert már nem figyeltem nem hallottam, hogy hozzám lép. Hirtelen mögöttem állt, pőre mellkasa felkaromhoz ért, állát nyakam hajlatába támasztotta, tenyerét átellenes vállamra tette. Éreztem bőre melegét és elállt tőle a lélegzetem.
- Nem is szól benne semmi, igaz? – kihúzta fülemből a kábelt.
Nagyot nyeltem, ahogy megéreztem fülem tövén szavait, szinte kattant a torkom. Nem válaszoltam, de nem is várta, fojtatta.
- Amikor utoljára láttalak meztelenül még egész máshogy néztél ki. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer nő lesz belőled, de az ember nem is gondol ilyet, nem igaz? Hopp, itt egy kis hab a ciciden, máris leszedem.
Beszéd közben lecsúsztatta kezét derekamra és a csípőm és bordáim között feszülő ívet cirógatta. Habár nem ért hozzám, mégis éreztem lelkesedését és tudom, hogy nem kerülte el figyelmét az öltájékomból sugárzó tűz. Szabad kezével jobb mellem felé nyúlt mikor megfogtam a csuklóját.
- Nem. – kis szünet. – Tudod, hogy…
- Zoli – beletörődően, lemondóan mondta ki bátyja nevét, keserűen ejtve ezt az egyetlen szót - . Tudom. Tudom…

--

Nyáron gyakran találkoztunk. Nem volt nehéz rábeszélnem, hogy járjon le újra a kempingbe miután felajánlottam, hogy bármikor meglátogathat ha ott vagyok. Hajnalokbanyúlón beszélgettünk, sétáltunk, reggelente átjött kávézni. Barátaink, ha nem ismertek volna azt hiszik, együtt vagyunk – becéztük egymást, gyakrabban ölelt meg mint Zoltán és úgy nézett rám, úgy nézett… úgy nézett. Csökevényesek a szavak, ha azt kell leírni amit látva úgy éreztem minden sejtem rögvest cseppfolyóssá válik és ott helyben esek össze. Sokat voltunk együtt és a sors vagy a véletlen úgy hozta, hogy Zoltánnal (sosem tudtam még csak Zoliként sem gondolni rá, nemhogy kicsimnek hívjam) - tán épp azért, mert féltékeny volt kissé az öccsére, pedig tudta, hogy mi nem – augusztusban még nemhogy együtt voltunk, de szorosabbra is fordult viszonyunk. Néha, ha napokig felém se nézett elkezdtem hiányolni és egyszer-egyszer azon törtem a fejem, meglepjem-e valamivel ha jön. Egyre ritkábban fordult elő, hogy huzamosabb ideig ne lássuk egymást és egy koraszeptemberi szombati napon kezében egy szál rózsával állított be hozzám.
A függőágyban feküdtem épp, alattam a teraszon kutya, a fény ferdén esett a szomszéd ház tetejére és minden gyöngyházszerűen opálos volt, fényesen tompa, mint egy viktoriánus festmény. Rajtam és a kutyán (illetve a néha idelátogató Zoltánon) kívül teremtett lélek nem volt a környéken. Ringtam csendben a halovány, még langyos szellőben, néztem az időnként fölöttem köröző gémet és az esetlen vadgalambokat a fák ágain. Hallgattam a nyárfa fényes leveleinek hersenő egymáshozdörzsölődését. Lassan nyugodva élveztem a létet, mikor megérkezett.
Sosem hozott nekem még virágot, bár meg nem lepődtem. Nem ütött meg engem már semmi. Ahogy láttam, hogy közeledik a rózsával gúnyos, szinte gonosz gondolatok cikáztak át fejemen: megcsal, elhagy, elrontott valamit vagy kérni akar. Meg szeretne venni egy átkos szál bolti gazzal. Jól töltöttem addig a napomat és talán mérges is voltam, amiért most zavar meg.
Nem keltem fel. Szemem lehunytam és csak akkor nyitottam fel újra mikor a függőággyal együtt megölelt, de szólni akkor se szóltam. Kihámozott a fekhelyből és bevitt a házba, közben a tövisekkel összekaristolta a hátam. Leültetett az ágyra.
- Főzök egy kávét, jó?
Bólintottam.
- Ezért jöttél? – kérdeztem élesen – Kávét virág nélkül is ihatsz.
Lehajtotta a fejét, sóhajtott és nekiállt szöszmötölni a kotyogóssal, hosszan nyújtva az időt. Láttam rajta, nehezen kezd bele, zavarban van és kínban. Nem könnyítettem meg a dolgát, miért is tettem volna? Törökülésbe húztam lábaim és átdobtam bal válla fölött egy doboz gyufát. Épp előtte esett le a gáztűzhelyre. Remegett a keze, ahogy belobbantotta a lángot és azzal a szállal rá is gyújtott egy cigarettára. A kezembe adta és magának is gyújtott egyet.
- A házban nincs dohányzás – közöltem vele orromon fújva a füstöt.
- Most van.
Mikor elém tett egy hamutálat és mellém ült az ágyra már tudtam, hogy fontosat akar mondani. Küzd, szenved, nem tudja hogyan kezdje. A kutya ugatva ugrott fel és rohant el a tó felé.
- Szép rózsa. – intettem az időközben üres whiskysüvegbe költözött szál felé. Sárga volt. Elgondoltam, vajon ismeri-e a jelentését egyáltalán? Nyilván nem.
- Neked hoztam.
- Nahát.
Csend. Kotyogás. A kávé lassan feltörő, erős, mákonyos aromája kezdte kitölteni orromat. Egy perccel később, mikor a kedvenc cseresznyés csészémben foghattam kezembe a forró, üres, fekete italt kedvem is barátságosabbá vált szép lassan.
- Előtte mondjam vagy utána?
Felnevettem. Megrándult a hangra, nem is csodálom, nem vele nevettem.
- Az attól függ, hogy vársz-e választ a mondandódra és annak kedvezőtlen volta esetén hajlandó lennék-e teszerinted megosztani veled az ágyamat.
Nem szólt. Hozzászoktam, hogy kis szünettel válaszol csak a mondataimra miután eldöntötte mit is mondtam, vagy mondtam-e egyáltalán. Egy húzásra kiitta a kávét, becsukta az ajtót és tőlem is elvette az üres csészét. Némán levetkőzött és utána csak nézett rám bambán.
Megsajnáltam. Éreztem, tudtam, ha akkor és ott nem mozdulok szerencsétlen összetörten fog távozni fel sem tett kérdéssel, lógó fejjel és farokkal. Szántam, mert kiszolgáltatott volt, gyenge és védtelen. Nem tudom miért, törékenynek tűnt robosztus alakja és látszott, hogy csak egy jó szavamra, kedves mosolyomra vár. Megkapta. A bugyimat is.
Már bukott le a Nap, mire újból egymáshoz szóltunk. Lezuhanyoztam azóta, vacsorát főztem, megetettem a kutyát, ő elmosta a két csészét és bontott nekem egy sört evés után.
- Ma itt alszom nálad.
Bólintottam, rá se néztem. Éreztem tipródását és kissé ingerelt, hogy még most sem tudja kinyögni mit akar. Engedékeny, könnyű hangulatban voltam, nem akartam tovább kínozni. A sörből is már alig volt az üvegben.
- Mondd, mit szeretnél.
- Én… csak… a virág…
Egy korttyal kiittam a maradékot és másikat nyitottam, egyúttal töltöttem két kupica rumot is.
- Idd meg. Ne görcsölj, ne magyarázkodj. Mit akarsz?
Egy kicsit még hallgatott.
- Ne költözz haza innen. Ha feljössz Pestre…