Lilith

Lilith

Hol vagy?
Üvölt a kérdés
Hol vagyok?

Kövér hold vigyorog.
Siess ember
amott hajnal gomolyog!

Éva megadón indul
már készül ..itt vagyok.

Kéjízű kacaj az éjet átszeli
vésőként szakít darabnyi csöndet,
fekete gyöngygyönyör tőrhegyek
Ádám szívébe
szerelmet szisszennek.
Izmos hasára Lilith ül
kezével fogja le vállát,
férfitag íjként megfeszül
öl nyeli delejes vágyát.

Csodára csábító
ébenkék szempár,
bujazöld illattal hintett kebel,
vérszagú nedves csókot
izzadó homlokra lehel.
Két comb közt vergődve vallott,
gyönyört nyög gőzölgő lelke
porban hever a férfi
elméjét Lilithbe rejtve
megérte... süvölti teste.

Zsongítón zenél a csábító,
viharban villámlás izzik,
kénköves felhők völgyébe
Lilithet angyalok űzik.
Halk hívó hang oson,
égre szenvedve zokog Éva,
az éden nem válaszol
a visszhang is néma
hiába keres fület...
Férfija elveszett...

Isten csak úr a démon felett...

(A vers írója: szaffyvica )


Lilith


Szirénázó rendőrautó száguld hajnalban a hatos úton. Kikerüli a félreállt autókat, lefékez az öreg tölgytől öt méterre. Bártos a helyszínelők hadnagya lép az úttestre. Végignéz az aszfalton, nem lát csúszásnyomokat. Kollégájához siet, aki a szemtanút hallgatja ki, egy félig még sokkos állapotban lévő középkorú asszonyt.
- Szemből jött nagyon gyorsan. Majdnem ideértem a fához, amikor elrántotta a kormányt és nekiment a fának. Iszonyatos volt, ha a másik irányba rántja, pont nekem jön! – éli át újra a nő felzokogva.
- Nyugodjon meg! Nem történt valami, ami megzavarhatta a sofőrt? Nem rohant át az úton egy állat, röpült keresztbe egy madár?
- Nem. Semmi nem volt.
- Biztos?
- Igen.
„A nő fényszórója se lehetett – töpreng a rendőr – az enyhe kanyarban kifelé világít.” Bártos otthagyja a kihallgatást, a fotóshoz lép.
- Mennyi van hátra?
- Semmi, végeztem.
- A mentők mire várnak?
- Tűzoltókra.
- Hányan vannak az autóban?
- Csak aki vezette, negyvenes férfi.
- Életben van?
- Nincs.
- Nem látok vért.
- Mert nincs. Életemben nem láttam még ilyent. A járgány totálkáros, a pasin egyetlen karcolás sincs, mégis halott. Nézd meg! Hihetetlen!
Bártos a roncshoz lép, öltönyös férfitestet lát a vezetőülésen. Egyik karja a volánt szorítja, másikkal egy diktafont tart a szája elé. Arca torz, szemei kikerekedve, szájára kétségbeesett sikoly fagyott. A hadnagy nem gyáva ember, de most elfelejt levegőt venni. Az autó valóban totálkáros, mintha egy hatalmas tenyér gyűrte volna össze, ám a férfihez a karosszéria egyetlen eleme se ért hozzá. Nem nyílt ki a volánba rejtett légzsák, nem törte össze mellkasát a kormánykerék, úgy ül a székében, akár egy filmszínházban, ahol horrort vetítenek, és megállt az idő.
- István!
- Tessék – rezzen össze Bártos a vállát érintő kéztől.
- Baj van? Nagyon sápadt vagy.
- Nem, dehogy…
- Mi is megdöbbentünk.
- Mondtam már, semmi baj.
- Megjöttek a tűzoltók.
- Rendben, vágják ki a pasit, de óvatosan! Rendszámot leellenőriztétek?
- Még nem.
- Siessetek!
Bártos otthagyja a roncsot, visszaül az autójába. Szüksége van pár perc magányra. Amint a tűzoltók hozzáférhetővé teszik a testet, kiszáll, a halotthoz siet.
- Kis türelmet kérek!
Gumikesztyűt húz, lefejti a férfi ujjait a diktafonról, átadja a helyettesének.
- Józsi, vetess róla ujjlenyomatot! Utána a kocsi elemeiről, ahonnan lehet.
- Idegenkezűségre gyanakszol?
- Nem, de tudni szeretném mi történt.
Öt perc múlva kézhez kapja a hangrögzítőt, a halott zsebeinek nejlonzacskóba rakott tartalmával együtt. Az autó anyósülésére helyezi, visszatér a rendőrség épületébe, leül az íróasztalához. Előveszi a diktafont, új elemeket helyez bele, elejére csévéli a szalagot, megnyomja a lejátszás gombot. Mesét hall egy árvaházból szökött gyermekről. Türelmesen hallgatja, aztán egy kattanás, és a kellemesen kiegyensúlyozott hangot felváltja egy lázasan izgatott.

„Esküszöm, nem vagyok komplett, soha ilyen nem történt velem… Jobb lenne elfelejtenem, úgysem hiszi el senki… Mégis…
Tulajdonképp reggelig maradhattam volna a szállodában, de holnapra mindenképp haza kell érnem.
Kényelmes tempóban haladtam az úton, a rádióból kellemes dallam áradt szét. Az égen szent János bogarakként pislákoltak a csillagok, jóllakottan mosolygott a Hold.
Árny bukkant fel az út szélén, nem láttam rendesen, tovább gurultam. Magam sem tudom miért, de zavart a dolog. Talán ember? Mit keres ilyenkor az országút szélén? Lekéste a buszt, vagy lerobbant valahol a kocsija? Hátha segítségre szorul…
Visszafordultam. A lámpa sugarában ember nagyságú árnyék látszott, közelebb érve barnakámzsás alak. Mozdulatlanul állt. Elbizonytalanodtam, én is megálltam. Vártam. Összerezzentem, amikor váratlanul megmozdult, lassan felém fordult. Éreztem a tekintetét, holott csuklya takarta az arcát. „Egyházfi lehet” - gondoltam, egyesbe helyeztem a sebességváltót. Ekkor vetette hátra a kapucnit… lefulladt az autóm.
Női arc bukkant elő. Pumatekintettel, fürkészve nézett át a számára tükörszerű üvegen. Pontosan a szemembe. Köpenye lesiklott a válláról, le a talajra, akár egy harmonika, hullámozva roskadt össze. Elismerően pásztáztam végig a fekete bőrbe bújtatott testet. Megállapodtam mély dekoltázsán, a szoknyája hullámain, hosszú sportos combjain. Azon mélázva, ha lép egyet, biztos kilátszik a bugyija. Tévedtem.
- Elviszel? – könyökölt fél kézzel az autómra. Meglepődtem a tegező szón, bár kellemesen búgó hangjának zöngéje azokra a nőkre emlékeztetett, akik hasonló pózban azt kérdezik, „Akarsz?”.
- Igen. Hova?
- Mindegy – ült be.
- Valami baj van?
- Velem? – nézett rám különös mosollyal – velem nincs.
- Rendben. Szólsz, ha ki akarsz szállni – tegeztem vissza melleit csodálva.
Gyönyörűek voltak. Éretten duzzadtak, akár a gyümölcs, sóváran várva falánk ajkam habzsolását. Elakadt a beszélgetés. Éreztem, ki kellene találnom valamit. Kérdezősködni, például: Mit keres ilyenkor az országút közepén egy ilyen gyönyörű nő? - de tudtam, ilyen cukrosbácsi’ szöveggel nem tudom levenni a lábáról. Oldalra kalandozva csodáltam alakját, csupasz combjait, verejtékezve, száraz torokkal irigyeltem az anyósülést, amin ült.
- Tetszem? – törte meg a csendet pajzán tekintettel, könyörült meg szenvedésemen kacér mosollyal.
- Naná – makogtam zavartan, azonnal éreztem, ki kellett volna térnem.
- Akkor is rám akarnál mászni, ha apáca lennék? – hangja kihívó, akár egy sokat tapasztalt utcalányé.
- Nem vagy apáca – vigyorogtam, magam sem tudom miért.
- Miből gondolod? A ruhámból, stílusomból?
- Is-is.
- Állj meg!
- Itt?
- Igen.
- Miért?
- Pisilnem kell.
Megálltam, felé fordultam.
- Kapcsold le a világítás! – szólt rám.
- Eltűnt a Hold – jegyeztem meg kattintás közben az égre tekintve.
Nem válaszolt senki, üresen tátongó szék nézett vissza a jobboldalamról.
Tücsökciripelés hallatszott. Elméláztam a pisilésen: Csak nők képesek ilyen bájos szemérmetlenséggel ejteni ki e szót. A férfiak, nők előtt nem beszélnek róla, vagy csak annyit mondanak: Ki kell mennem.
Sokáig van oda, talán mégsem a szükségletét végzi. Talán ott vár egy vadvirágágyon, lecsupaszított öllel. Megnyitottam a kocsiajtót.
- Hová mész? – hallatszott a hátam mögül.
- Hová tűntél?
- Ne fordulj meg!
Különös volt a hangja, mintha nem ő válaszolna. Felkapcsoltam a belső világítást, megigazítottam a visszapillantó tükröt.
- Ezt hogy csináltad? – meredtem rá döbbenten.
- Ahogy Jézus változtatta borrá a vizet.
Ámulva bámultam. Fehér vászonnal keretezett arca tökéletes ártatlanságot sugárzott, szűziesen lesütött pilláját lassan emelte fel. Íriszének csillogása, azokra a fanatikus szektásokra emlékeztetett, akiket évtizedekkel ezelőtt láttam. Ők megvilágosodásnak nevezték, nekem agymosás ugrott be.
- Ö… izé… valamilyen szent?
Bugyuta kérdésem, híven tükrözte a közérzetemet.
- Szeretnéd? – hangja szelíd, szerény, akár a zsenge hóvirág.
- Nem.
- Miért?
- Lehetek őszinte?
- Úgy véled, tudsz más lenni? – mosolyodott el.
- A másik lánynál több esélyem volt.

Felkacagott. Őszintén, jólesően, mégsem tudtam vele nevetni. Mennyezetvilágításom pislantott párat, végül megadta magát az enyészetnek. Hiába kapcsolgattam, nem akart felgyulladni.
- Úgy tűnik, kiégett az izzó. Azonnal hozom a tartalékot!
Kikattintottam a csomagtartózárat, az autó oldalát tapogatva hátrasiettem, felnyitottam a tetőt.
- Hm. Az itteni se világít, talán a biztosítékkal van baj. Pár perc, és megtalálom!
Ismerem a kocsimat, hamarosan végeztem, elégedetten helyezkedtem el a volán mögött.
- Lőn világosság – mosolygott mellettem huncutul az ellenállhatatlan feketeruhás lány.
Mohón karoltam át, érezni akartam a nyelvét, bőrét, mellét. Ujjaimmal túrni szeméremdombját, hallani kéjes zihálását, beteljesülni nedves vulkánja tüzében. Bosszúsan taszított el magától.
- Tiéd vagyok, ha akarod, de nem most, és nem itt.
- Mikor, hol? – lihegtem.
- Szereted a nőket? – mosolyodott el újra.
- Csak, mint minden férfi – indítottam el az autót.
- Azért létezik olyan férfi, aki kihagyná ezt a lehetőséget…
- Az nem férfi, hanem hülye… Mennyibe kerülsz?
- Nem vagyok kurva, félreismersz – vált fagyossá.
- Bocsánat. Értem – könnyebbültem meg. „Nem fog pénzembe kerülni, pedig ilyen testtel sok pénzt kasszírozhatna.”
- Dehogy érted. Azt hiszed, a szex miatt vagyok itt, imádom a pasikat.
- Olvasol a gondolataimban.
- Nem nehéz – mosolyodott el újra -. Én a nőket is szeretem magamévá tenni – túrt a hajába nyújtózkodva –. Mivel foglalkozol? Van valami hobbid?
- Egyik nagy cégnél dolgozom, most épp egy konferencián voltam. A hobbim az írás. Néha írok versféleségeket, de inkább novellákat. Idefelé útközben is elkezdtem egyet, egy mesét, ami karácsonykor játszódik.
- Útközben írod?
- Igen. Természetesen nem papírra, hanem a fejemben, aztán diktafonra mondom. Ott van a kesztyűtartóban, belehallgatsz?
- Karácsonyról? Eszem ágában sincs! – kacagott fel. – Bár, biztos jót szórakoznék rajt – mélázott el egy pillanatra.
- A francba, sehol egy bekötőút…
- Nyugodj meg! – dorombolt – a tiéd leszek, te pedig az enyém… Szereted a szerepjátékot?
- Például: én vagyok a beteg, te a doktor néni, szexi köpenyben jössz a kórterembe, levetkőztetsz meztelenre, végigtapogatsz, aztán én is levetkőztetlek…
- Nem egészen ilyenre gondoltam – kacagott – de látom, te is szereted.
- Igen. Miért kérdezted?
Nem válaszolt.
„Vajon miért kérdezte? – töprengtem – Milyen szerepjátékra gondolt? Apácásra? Még most is borsózik tőle a hátam, pedig nincs benne semmi extra. A sötétben biztos hátramászott, átöltözött, izzócsere alatt pedig vissza. Meg kell hagyni remekül színészkedett. Táskájában lehet a ruha… Nem láttam nála táskát, igaz, nem is figyeltem. Biztos ott van a lábánál.”
Előrehajoltam megnézni, gyönyörű combokat láttam. Hosszú íveltek, legszívesebben beléjük haraptam volna. Tövüknél – igen, most kilátszott – hófehér bugyi. Szinte kínálta magát: „Itt vagyok, érints meg! Érezni akarom falánk ujjad, ahogy simogat, mohón belém túr.”
- Mit tennél értem?
- Tessék? – tértem magamhoz. – Konkrétabban mire gondolsz?
- Nem szexre, hanem értem, a nőért? Mit tennél ezért a démoni nőért?
Volt a tekintetében valami különös, valami félelmetesen izgalmas, kéjesen bizsergető.
- Bármit, amit akarsz – bókoltam sóváran.
- Komolyan kérdezem.
- Komolyan? – bizonytalanodtam el. „Mit akarhat egy könnyed kis numeráért cserébe?” – Nem ismerlek…
- És ha ismernél…? Mondjuk a feleséged, vagy a gyermeked lennék.
- Ezzel ne tréfálj, hagyjuk ki a családomat – komorodtam el torkomban egy hirtelen képződött gombóccal.
- Még tíz kilométer.
- Mi?
- A fa ahol történt.
- Honnan tudod? – néztem rá döbbenten.
- A médiából. Az iskolabusz vezetője elkapta a kormányt, nekihajtott egy tölgyfának. Valami fekete madár miatt.
- Megtalálták egy tollát.
- A tollak már csak ilyenek, kihullnak, kinőnek – pillantott a körmére –. Szerencsére senki nem sérült meg, kivéve egy fiúgyermeket, aki jelenleg kómában van. Az orvosok szerint nincs esélye a visszatérésre, holnap kapcsolják le a készülékről.
- A fiam…
- Tudom. Töröld le a könnyeidet – húzott elő egy selymet – utálom a gyenge embereket. Mit adnál az életéért?
- Tessék?
- Mit adnál az életéért?
- Ez hülye kérdés, hogy tehet fel ilyent? Akár a sajátomat, ha kell.
- Nos, én megérkeztem, ki akarok szállni!
- Itt?
- Igen.
- Ez egy kihalt vidék…
- Ott állj meg!
Fékeztem, kiszállt, odasétált a fa alá.
Az alá, a fa alá.
Az alá a fa alá, amit annyiszor elátkoztam, amit legszívesebben kitéptem volna gyökerestől, addig vagdaltam volna, amíg forgács nem lesz az egészből. Megeredtek a könnyeim. Hallottam az ajtócsapódást, rátapostam a gázpedálra. El innen minél előbb, minél gyorsabban!
Kilométereken át sírtam. Lassan kiszáradtam, csupán az államon marad pár zavaró csepp. Ölembe nyúltam a kendőért, letörölni, nálam felejtette a nő. Nincs itt. Pedig nem adtam vissza, nem is kérte. Biztosan nem adtam vissza. Talán leesett a földre. Megálltam, kerestem, nem volt sehol. Kiszálltam, az ülés alatt sem találtam. Nem adtam vissza.
Hová tűnhetett? Érdekes kendő volt, akár a gazdája. Amikor letöröltem a könnyeim, lehunytam a szemem. Mégis láttam valamit. Egy szót...
Igen, a gazdája is érdekes volt.
A fiam. Nem volt róla fotó sehol, se a neve. Honnan tudta…? Az a szó… „L” betűvel kezdődött… Tényleg? Honnan tudta…? Liyliyth!
Lilith!
Visszafelé száguldok, nehogy eltűnjön. Kihalt az aszfalt csupán két fényszóró közelít a távolban, jelzi az út ívét.
Még két kilométer… Másfél… Egy… Ötszáz méter… Három… Egy… Mi az ott…?
Madár! Nagy fekete madár! Nem madár!!! A szemei! Úristen!
Jaj Istenem!!!”

Bártos az elkeseredett kiáltás után szótlanul hallgatja tovább a szalagot. Hallja a csattanást, kísérteties csöndet, amíg az automata ki nem kapcsolja a készüléket. Előveszi a tárcából az iratokat, Polgár Árpád. Megnézi a lakcímét, autóba ül.
Hosszasan csönget. Idős férfi nyit ajtót boldogságtól sugárzó arccal.
- Jó napot kívánok, Polgár Árpádnét keresem.
- Nincs itthun! A feleségemmel bementek a kórházba! Én is csak a fiamat várom, hogy értesítsem a jó hírről!
- Jó hír? – csodálkozik a hadnagy.
- Igen! Az onokám magához tért a kómából.


VÉGE