Ó, te lelketlen!

- Jó éjt, kicsim – nyom egy puszit a homlokomra a kedvesem. – Reggel találkozunk.
- Elég valószínű – nevetek vissza, majd hozzá bújok, és az illatával eltelve merülök álmomba. Eleinte csak a szokásos zagyvaságok fogadnak engem odaát, Álomországban: képek a napomból, amikre nem nagyon figyeltem, egy-két emlék, néhány varázslatos lény, mind-mind gyors felvillanásban, egymás után.
Aztán hirtelen abbamarad a kavargás, és én egy utastérben ülök két fickóval. Az egyik nyurga, talán két méternél is magasabb, haja makacs, zsíros tincsei a szemébe lógnak, nagy sasorra karakteressé teszi arcát. A mellette ülő kicsi és tömzsi, vörös haja gondozottan omlik szeplős arcára az elválasztás mentén. Beszélgetnek, valószínűleg valami nagyon titkosról, arcukon félelem, ugyanakkor kíváncsiság – de bátorság? Egy csepp sem. Amint rám néznek, arcukról eltűnnek a gondfelhők, és mosolyogva köszöntenek, majd mikor én is viszonzom az üdvözlésüket, az úti célom felől érdeklődnek. „Csak az álmom végére szeretnék jutni”, felelem, mire arcukra visszagomolyognak azok a sápadt gondfelhőcskék, és csöndesen megjegyzik: „jó utat”.

Sok ideig hallgatunk, és én csendben felmérem a helységet: mindent fehér króm borít, a fejünk felett két méterrel pedig keskeny fekete ablakok. Lámpa nincs, a teret mégis hatalmas fényáradat tölti be. A fejünk fölött, jó magasan, a plafonon egy csapóajtó körvonalai rajzolódnak ki, talán ott van a pilóta fülke?

Összerezzenek, mikor a vöröshajú megszólal: „Az ott a vezető helye – mutat a csapóajtóra -, még senki sem látta az arcát, és a tudat, hogy ezt a hatalmas járművet egyedül irányítja, kissé félelmetes. Senki sem tudja, hogy csinálja”. Ezen elgondolkozok. „Milyen régóta csinálja ezt? Úgy értem, ezt a furikázást?”, kérdezem. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, felel ezúttal a nyurga. Meglep hangjának mély zöngéje, szokatlanul visszhangzik a teremben a vöröshajú magas hangja után.
A jármű megáll, és hihetetlen módon nem egy ajtó nyílik ki, hanem a padló hasad ketté, ezzel egy időben pedig kinyílik a csapóajtó, és egy magas alak ereszkedik le rajta, gondosan ügyelve arra, hogy arcát még magába vonja az odafent uralkodó sötét derengés. „Megérkeztél”, csak ennyit mond, és én akaratlanul is leszállok. A fű szokatlanul selymes, ahogy meztelen talpamhoz ér, s ekkor jövök rá igazán, hogy nincs rajtam cipő. Egy erdő peremén állok, és a titokzatos „sofőrön” gondolkozom. A jármű után nézek: sokkal hatalmasabb, mint az első látásra feltűnt. Talán több olyan fülke is lehet benne, mint amiben mi ültünk, talán még három bálna is elférne benne. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, hangzik fel a fejemben a nyurga mély hangja, és ezen a szálon továbbfutva arra következtetek, talán az eddigi testeit ejtette rabságba, és azokkal végezteti a piszkosmunkát.
Az erdő eltűnik, én pedig már a suli vöröses-barnás csempéjén igyekszem órára. Állítólag új magyartanárt kaptunk, nem szeretnék rögtön az első órán beégni nála. Vele egyszerre érek a teremhez: alacsony, zömök, hosszú, barna haját kontyba fogva hordja a tarkóján. Csendesen rám mosolyog, és előre enged. Leülök a helyemre, az óra megkezdődik. Szokatlanul nagy a csend, el sem hiszem, hogy ez a mi osztályunk. Egy költőről van szó, talán Dante poklát vesszük épp, de ez az információ azonnal elveszik, amint a tanárnő heves magyarázásba kezd, és a lélekrablók mesterségéről kezd mesélni. Története közben egyre inkább úgy érzem, nekem címzi azokat. Éles csöngőszó hasítja ketté a mondandóját, elhallgat, majd csendben megjegyzi „jövőórán fojtatjuk”.
Gyors léptekkel vágok ki a folyosóra, és csak egy mondat visszhangzik a fejemben: „Mindenhol ott vannak!” A jelen idő kissé megrémít.

Megint felhangzik a csengő, ami egyre inkább hasonlít az ébresztőóra pittyegésére, majd Janó hangját hallom valahonnan messziről:
- Ébresztő! Megy a busz.
Lustán feltápászkodok, hozzábújok még, egy kis megértésért könyörögve, ő pedig az ölébe kap, és úgy visz el a mosdóig.
A suliban lassan telnek a percek, minden óra egy örökkévalóságnak tűnik. A gyomrom már lassan felülmúlja a Krakatau kitörését, de mire végzek a büfében, csöngetnek, és rohanva igyekszem a számba tömni a szendvicsemet. A terem ajtajához ketten érünk egyszerre, én, és egy kis, tömzsi tanárnő, haja kontyba fogva a tarkóján, és mosolyogva előre enged.
Leülök Vivi mellé. Gyorsan előbányászom a könyveimet és a füzetemet, tollakat a táskámból, majd az órára kezdek összpontosítani.
- Sziasztok! Én vagyok az új magyartanárnőtök, de nem kell félni nem maradok sokáig. A tanárúr lebetegedett, kórházba került, és valószínű, hogy pár hónapig még ott is lesz. Addig is kalandra fel, és irány Dante pokla!
Furcsa, hogy nem említ nevet, és nem közli velünk a tanárúr baját, de az egész nem is zavar, míg heves magyarázásba nem kezd:
- A Dante pokla mondhatni tökéletes, minden bűnt magába foglal, az egyik legnagyobbat mégis kihagyta. Ötlet, esetleg? Senki? Tényleg nem tudjátok? Hát, akkor elmondom. A lélekrablókat. Bizony, hiába néztek rám ilyen nagy szemekkel, abban a korban nagy divat volt a lélekrablás. Persze, ezek jó része csak kitaláció, de úgy tartották, a lélekrablók közöttük élnek. Hatalmas járműveken közlekednek, hogy minél több lelket tehessenek a magukévá. Iszonyatos varázserővel rendelkeztek, senki sem menekülhetett előlük. Egy valakinek sikerült csak állítólag, egy bizonyos Mrs. Smith-nek, Angliában, de ő beleőrült, és diliházba zárták. Azt is mondták, hogy a lélekrablók egy tőlünk független, másik világban éltek, amelyet… - Csöngőszó hasít mondatába, és ő a szemembe nézve, halkan megjegyzi: mindenhol ott vannak!
Köpni, nyelni nem tudok az óra után, bármit mondanak nekem, nem nagyon fogom fel. Nehezen érek a nap végére, semmi sem történik, lassan már el is felejtem a történteket.

Órák után Janó sétálni hív. Messzire megyünk, a város határain kívül, és végignevetjük az utat, virágokat szedünk, madarakat lesünk. Egyszerre egy hatalmas rétre érünk, ahol egy magányos, kopasz fa áll. Kérge fehér, néhol barnás, mindenesetre kísérteties a látvány, mégis vonz. Janóval versenyt futunk odáig, és már látom is a szemem előtt, ahogy ülünk egymás ölében az egyik ág hajlatában. Ő hamarabb felér, mint én, felmegy a magasabbik ágra, hogy én is fel tudjak kapaszkodni az alacsonyabbikra. Háttal van nekem, mikor felérek, de ahogy felém fordul, valami megváltozik. A tekintete lefelé mered, és pedig követem: a fa alatt egy hatalmas tó áll, ami eddig még nem volt itt, nem is láttam még soha, mégis tudom, hogy iszonytatóan mély és borzasztó hideg. Aztán kapok észbe, és még egyszer megnézem magamnak Janó tekintetét, amit már a mozdulatsor követ: leugrik a fáról. A döbbent csendben megfagy a vér az ereimben, mégis utána ugrom, amint meghallom a csobbanást. Akkor fogom fel, hogy az a víz, az tényleg ott van. Félek, mielőtt én is csobbannék, s mikor odaérek, a víz jéghideg acélként vág végig a testemen. Látom Janó alakját, a víz mélyén lebeg, és én is felé tartok. Felkarolom őt, és felhúzom a felszínre. Felérve kihúzom a partra, minél távolabb a víztől és a fától, egy napsütötte kis dombocskára, és várom, hogy a Nap felmelegítse.
Egy bácsi araszol felénk, és meghökken a láttunkon: állapotunk felől érdeklődik, mire én magyarázni kezdem a fát, és a vizet, majd gyanakvó tekintete láttán a fa felé mutatok, aminek már semmi nyoma. Megijedek, érzem, ahogy elájulok.

Csöndes, sötét magányomban egy festmény rajzolódik ki előttem. Egy szórakozóhely fali festménye. Jelenleg még nem tudom, hogy micsoda, de érzem, hogy tudni fogom, ha eljön az ideje.

Kórházban térek magamhoz, a saját, száraz ruháimban, a mellettem lévő ágyon Janó fekszik, még mindig kómában, infúziókkal. Ahogy közelebb megyek, valami vattaszerűt találok a fülében, és festékcsíkot az arcán. Érdes hang visszhangzik a fejemben: „nem hallhat téged!” Vagyis engem. Gyorsan kihúzom a füléből a vattát, letörlöm arcáról a festékcsíkot, és halkan beszélni kezdek hozzá.
- Édesem, itt vagyok. Hallasz? Minden rendben, semmi bajod, csak ki kell nyitnod a szemedet. – Könnyek borítanak el, mikor nem érkezik válasz. Hozzábújok, átkarolom arcát, és egy csókot lehelek rá – ez a legtöbb, amit most tehetek. Aztán, mint felszínre a buborék, egy kérdés hagyja el a számat: - Miért?
Nem várom rá választ. Sőt, nem is akarok rá választ. Mégis kapok.
Janó szeme felnyílik, rám néz.
- Emlékszel még, csináltam egy blogot – kezd bele rögtön a történetbe. –Felvettem egy másikat társoldalnak, ami a misztikumokkal foglalkozott, és azóta, én… - Szeme ismét lecsukódott, ahogy a nővér beadott egy injekciót az egyik infúzióba. Arca kedves volt, majdhogynem bájos, mikor rám mosolygott, hangja édes, altató, ahogy megszólalt:
- Pihennie kell.
Bólintok, otthagyom őt, és elindulok haza. Miért? Nem tudom.
Otthon lezuhanyzok, és elindulok aludni. Elég csak becsuknom a szememet, és máris látok mindent: az ápolónő arca, ahogy altatóan rám mosolyog, s azt mondja „pihennie kell”. Hangjában azonban van egy kis mellékzönge, ami arra emlékeztet, mikor még azt mondta nekem: „megérkeztél.” Aztán a nyurga és a köpcös gondfelhőkkel takart szóváltása, amíg észre nem vettek.
Végül a magyartanárnő utolsó mondata: „Mindenhol ott vannak!”

Kavargó gondolataim végül megint csak álomba ringatnak. Ismét ott álltam az erdő szélén, ahol letett az a hatalmas jármű, de ezúttal tovább indulok. Az erdő félelmetes volt, sötét, tele árnyakkal és meghatározhatatlan hangokkal.
A rengetegnek egy domb tetején lett vége, a kopár lejtő végén pedig egy falucska kéményei füstöltek a téli, hideg levegőben. Odalent árusok kurjongattak, kutyák csaholtak, gyerekek játszottak. A látvány egyszerre volt hívogató és taszító, mégis elindultam.
Az emberek nem foglalkoztak velem.
Furcsa, most múlt időben beszélni. De a helynek volt valami múltszerű… szaga?
Ahogy mentem, egy kislányra lettem figyelmes. Kis szánkóján könyveket visz, azokat árulja. „Édesanyám versei, történetei, melyek elvisznek egy másik világba!”, kurjongatja. Egy magas, karcsú nő megáll mellette, és édes szavakat intéz hozzá. Megdermedek, mikor rájövök, hogy a kórházi ápolónőt látom. Amikor befejezi a mondandóját, a kislány bólint és odaadja neki a keresete egy részét. A nő megköszöni, továbbáll, a kislány úgyszintén.

De valami megváltozott: a kislány tekintetéből hiányzik valami. Utána indultam. Egy kis, lepukkant házhoz ment, behúzta a szánt a könyvekkel a sufniba, majd bement az ajtón. Leültem egy sziklára, és vártam. Este lett, aztán reggel, a nő pedig visszajött. Egy öregasszony nyitott neki ajtót, talán a lány anyja lehetett, de a kicsi nem került elő. Az öregasszony leült a ház elé egy székre, a másikra pedig a nő ült. Lélekrabló volt, ebben már biztos voltam.
Mérgem elfojtásaképp becsuktam a szemem, és már meg is jelent előttem három alak, és a nő. Mind a három lelkének fele már a lélekrablónál volt, de ők még nem adták fel. Láttam, ahogy fellépnek ellene, láttam a szárnyaikat…

Aztán kinyitottam a szemem. Egy pillanatig nem értettem, mi történik, hiszen a lélekrabló hirtelen olyan közel lett, az alakom megváltozott, a hangom reszketett, és a gondolataim…

Tudtam, hogy azzal, hogy odaadtam neki valamit, ami mindennél többet jelent nekem, eladtam a lelkem felét. Ez esetben a keresetemmel, ami ezen a szegény vidéken mindennél többet jelentett. Én voltam a kislány, aki eladta a lelkét, és teste rohamos öregedésbe kezdett.
A hó szállingózni kezdett. A nő pedig mosolyogni.
„Itt az idő, hogy a másik felét is rám bízd, gyermekem!”
Egész testemben éreztem a tiltakozást, az undort, a vágyat, hogy legyen már vége.
„Ki akarok szállni. Élni akarom a saját életem. Meggondoltam magam”, hallom a saját hangomat.
„Azt sajnos már nem lehet…”, szánakozik ördögi mosollyal az arcán a másik, én pedig teljes erőmmel próbálok üzenni lánynak, hogy használja az erejét: akinek már nincs meg a fél lelke, az hajlamosabb befogadni a mágiát – így lehetnek szárnyai. Mondani akarom neki, hogy repüljön el, hogy nyerjen egy kis időt, hogy fel tudjon rá készülni, és ő hallja, ami mondok, de nem történik semmi.

Aztán egy ismeretlen szó hagyja el ajkamat, és a nőarcába hó vágódik, én, vagyis a lány pedig futásnak ered. Ahogy a hideg hó meztelen talpához ér, testem egyre fiatalabb lesz, mintha lelke visszaköltözne belé. Egyre gyorsabban fut, érzi a nő tekintetét a hátán, ugyanakkor az is, hogy az nem tud olyan gyorsan utána jönni. Lecsúszik egy dombon, át a hatalmas hóbuckákon, s a patak partján hagyja, hogy az egyik bucka beomoljon alatta, s ő olyan mélyre ássa magát, amennyire csak lehet.
Ismét a jelen idő…

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy nem hagyott hátra sok nyomot.

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy a nő nem jött utána.

Vár, és nem történik semmi. Kicsit feljebb helyezkedik, hogy ki tudjon nézni, de még fel sem emeli teljesen a fejét, mikor már hallja a közeledő lépteket.

Visszamászik és vár.

Vár, és közben felkészül a végre. Egész testében remeg, bár a hideget nem is érzi. Elkeseredéssel tölti meg a tudat, hogy már nincs mit remélnie, hogy itt és most vége szakad mindennek. Szemét szorosan lehunyja, s vele együtt én is, mikor egy árny magasodik a nyílás fölé.

Mikor elveszti a lelkét, már nem lehetek vele, egy teraszon állok, ahol köd borít mindent. Nem látok az orromig sem, de tudom, hogy itt van, jelenlétének bűze betölti a teret. Tudom, hogy ő hívott ide, tudom, hogy ő mutatta ezt meg nekem. De azt nem tudom, miért.

Épp tenném fel a kérdést neki, mikor a helyszín megint vált: egy hosszú folyosón vagyok, ahol nincs más, csak egy hatalmas bozót. A kislány és a nő kézenfogva sétálnak, s a bozót előtt lelassítanak. A nő valami puhát dob oda a bozótnak mire abból egy hatalmas kutyafej, majd azután még egy emelkedik ki. A hatalmas állat óriási fogai közé csippenti a kicsi, puha valamit, majd jól elrejti.

A kislány lelke volt az, amit a kétfejű kutya őriz. A kutya nem látszik vadnak, testéből sugárzik a gyűlölet, amit a lélekrabló iránt táplál. Odamehetnék hozzá, elkérhetném tőle Janó lelkét, talán még oda is adná, s a nő sem látna meg, de…

Ismét a teraszon találom magam, ismét köd, és ismét nem látok semmit, de tudom, hogy ott van.
„Miért nem vitted el?” A lélekre céloz. A barátom lelkére. És tesztel engem. Nem okozok neki csalódást.
„Ez mind a múltban történt – mondom – réges-régen, akkor az ő lelke még nem volt itt.”
„Így van.”
„Miért hoztál ide? Hiszen, mostmár tudom, hova kell jönni. Könnyűszerrel megmenthetek tőled egy lelket…”
„És ugyanolyan könnyen el is veszhetsz!”

Az álom véget ér, én pedig bekapcsolom a gépet. Lassan indul ez is, mint mostanában minden. Várom, hogy betöltsön, majd az elérhető ismerősök között Laurát és Sacit keresem. Mikor megtalálom őket, segítséget kérek, nem mondok semmit, és ők megbíznak bennem.
Suli után találkozunk – ezt beszéltük meg.
A folyosón összefutok Léhivel, aki szintúgy velem tart. Laura, Saci, Léhi meg én egy barlangba megyünk. Aggodalom tükröződik arcukon, én pedig nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hiszen nem épp a legegyszerűbb elmagyarázni a tényleges világban, hogy egy lélekrabló elvitte a barátom lelkét. De ők mégis megértik, és velem tartanak.

A szórakozóhely keresésére indulunk, aminek falán, most már biztos vagyok benne, ott van az átjáró, a falfestmény.
Hamar megtaláljuk, odabent hatalmas a tömeg. Nincs se időnk, se kedvünk eljátszani, hogy nem keltünk feltűnést, nekiugrok a festménynek, majd követnek a többiek is. Különös érzés tölt el, mikor átlépek az ajtón – leírhatatlan bizsergés, ami túl hamar elmúlik ahhoz, hogy megjegyezzem.

Az emberek azonban, akiknek nagy része már részeg volt, utánunk jönnek, és sehogy sem tudjuk visszaküldeni őket.
Egy ismerős hang hasít a tömegbe.
- Takarodjanak kifelé! Ez nem a maguk dolga! – És az emberáradat megindul vissza, mígnem a teremben már csak mi négyen maradunk és az új magyartanárnő.
- Járjatok szerencsével – csak ennyit mond, majd egy újabb ajtóra mutat, és eltűnik.
Mi négyen megfogjuk egymás kezét és elmondunk egy Miatyánkot, majd a folyosóra vezetem őket, oda, ahol a kétfejű kutya vár ránk, aki a lelkeket őrzi. A kutyát kedvesen köszöntöm, aki farkcsóválva merészkedik elő a bokorból, majd a tenyeremhez nyomja az orrát. Lauráék hívó szavára kimászik a bokorból, én pedig kutatni kezdek a lelket közt. Tudom, hogy amit én keresek, az kristályos, éles, de gyönyörű, ám a kezem ügyébe csak puha dolgok akadnak, tollak, párnák, habdarabok, pamacsok. Beljebb mászok a bokorba, de ott sincs.

Egy apró kereső siet segítségemre, egy nagyobb termetű méhecske, aki nálam jobban lát a sötétben. A bokron kívülről csatazajok hallatszanak be, bennem pedig a lélekrabló szavai visszhangzanak: „és ugyanolyan könnyen el is veszhetsz…”
Iszonyatos kétségbeeséssel kutatunk tovább, de továbbra sem találunk semmit. Lelki szemeim előtt már látom, látni akarom, ahogy a kezembe fogom kedvesem lelkének darabját, hogy aztán visszaadhassam neki, de semmit sem találok. Kintről hallom a kutya halálhörgését, a barátaim sikolyait.

Behunyom a szemem, és egy bárban találom magam, egy hatalmas csarnokban, ami inkább emlékeztet barlangra, mintsem épületre. A pultnál ülök, és nézem a hosszú sort, a hosszú, szomjas sort, ahová mind több ember csatlakozik. Tekintetük fényes, élettel teli, elképzelhetetlen, hogy lelketlenek lennének. A pultos valószínűleg meghallja gondolataimat, s alátámasztja hitemet, miszerint ezek élő emberek, teljes lélekkel.

Szomorúan nézem a sort, és átkozom magam, amiért én itt vagyok, és nem egy számomra fontos lélek megmentésén fáradozok. Aztán elhűl bennem a vér: Janó jön felém, kezében két pohárral. Mosolyogva átölel, megcsókol, és megköszöni.
Értetlenül nézek rá.
- De hát a lelked, én… te… hogyhogy itt? Hogy találtad meg? Mert… én… én nem, nem találtam…
Halkan csitít, ajkaimra teszi ujjait, s suttog valamit.


Kinyitom a szemem. A szobám sötétje barátságosan burkol be. Egyedül vagyok, senki nincs velem. Belebújok a párnámba, és visszagondolok az álmomra, de csak egy elsuttogott mondat jut belőle eszembe:

„Mindvégig benned volt!” Ez a történet egy álom alapján készült, teljesen, szóval a hirtelen, teljesen váratlan és szürreális fordulatokért elnézést kérek, de akkor nem én voltam a főnök. :)

- Jó éjt, kicsim – nyom egy puszit a homlokomra a kedvesem. – Reggel találkozunk.
- Elég valószínű – nevetek vissza, majd hozzá bújok, és az illatával eltelve merülök álmomba. Eleinte csak a szokásos zagyvaságok fogadnak engem odaát, Álomországban: képek a napomból, amikre nem nagyon figyeltem, egy-két emlék, néhány varázslatos lény, mind-mind gyors felvillanásban, egymás után.
Aztán hirtelen abbamarad a kavargás, és én egy utastérben ülök két fickóval. Az egyik nyurga, talán két méternél is magasabb, haja makacs, zsíros tincsei a szemébe lógnak, nagy sasorra karakteressé teszi arcát. A mellette ülő kicsi és tömzsi, vörös haja gondozottan omlik szeplős arcára az elválasztás mentén. Beszélgetnek, valószínűleg valami nagyon titkosról, arcukon félelem, ugyanakkor kíváncsiság – de bátorság? Egy csepp sem. Amint rám néznek, arcukról eltűnnek a gondfelhők, és mosolyogva köszöntenek, majd mikor én is viszonzom az üdvözlésüket, az úti célom felől érdeklődnek. „Csak az álmom végére szeretnék jutni”, felelem, mire arcukra visszagomolyognak azok a sápadt gondfelhőcskék, és csöndesen megjegyzik: „jó utat”.
Sok ideig hallgatunk, és én csendben felmérem a helységet: mindent fehér króm borít, a fejünk felett két méterrel pedig keskeny fekete ablakok. Lámpa nincs, a teret mégis hatalmas fényáradat tölti be. A fejünk fölött, jó magasan, a plafonon egy csapóajtó körvonalai rajzolódnak ki, talán ott van a pilóta fülke?
Összerezzenek, mikor a vöröshajú megszólal: „Az ott a vezető helye – mutat a csapóajtóra -, még senki sem látta az arcát, és a tudat, hogy ezt a hatalmas járművet egyedül irányítja, kissé félelmetes. Senki sem tudja, hogy csinálja”. Ezen elgondolkozok. „Milyen régóta csinálja ezt? Úgy értem, ezt a furikázást?”, kérdezem. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, felel ezúttal a nyurga. Meglep hangjának mély zöngéje, szokatlanul visszhangzik a teremben a vöröshajú magas hangja után.
A jármű megáll, és hihetetlen módon nem egy ajtó nyílik ki, hanem a padló hasad ketté, ezzel egy időben pedig kinyílik a csapóajtó, és egy magas alak ereszkedik le rajta, gondosan ügyelve arra, hogy arcát még magába vonja az odafent uralkodó sötét derengés. „Megérkeztél”, csak ennyit mond, és én akaratlanul is leszállok. A fű szokatlanul selymes, ahogy meztelen talpamhoz ér, s ekkor jövök rá igazán, hogy nincs rajtam cipő. Egy erdő peremén állok, és a titokzatos „sofőrön” gondolkozom. A jármű után nézek: sokkal hatalmasabb, mint az első látásra feltűnt. Talán több olyan fülke is lehet benne, mint amiben mi ültünk, talán még három bálna is elférne benne. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, hangzik fel a fejemben a nyurga mély hangja, és ezen a szálon továbbfutva arra következtetek, talán az eddigi testeit ejtette rabságba, és azokkal végezteti a piszkosmunkát.
Az erdő eltűnik, én pedig már a suli vöröses-barnás csempéjén igyekszem órára. Állítólag új magyartanárt kaptunk, nem szeretnék rögtön az első órán beégni nála. Vele egyszerre érek a teremhez: alacsony, zömök, hosszú, barna haját kontyba fogva hordja a tarkóján. Csendesen rám mosolyog, és előre enged. Leülök a helyemre, az óra megkezdődik. Szokatlanul nagy a csend, el sem hiszem, hogy ez a mi osztályunk. Egy költőről van szó, talán Dante poklát vesszük épp, de ez az információ azonnal elveszik, amint a tanárnő heves magyarázásba kezd, és a lélekrablók mesterségéről kezd mesélni. Története közben egyre inkább úgy érzem, nekem címzi azokat. Éles csöngőszó hasítja ketté a mondandóját, elhallgat, majd csendben megjegyzi „jövőórán fojtatjuk”.
Gyors léptekkel vágok ki a folyosóra, és csak egy mondat visszhangzik a fejemben: „Mindenhol ott vannak!” A jelen idő kissé megrémít.

Megint felhangzik a csengő, ami egyre inkább hasonlít az ébresztőóra pittyegésére, majd Janó hangját hallom valahonnan messziről:
- Ébresztő! Megy a busz.
Lustán feltápászkodok, hozzábújok még, egy kis megértésért könyörögve, ő pedig az ölébe kap, és úgy visz el a mosdóig.
A suliban lassan telnek a percek, minden óra egy örökkévalóságnak tűnik. A gyomrom már lassan felülmúlja a Krakatau kitörését, de mire végzek a büfében, csöngetnek, és rohanva igyekszem a számba tömni a szendvicsemet. A terem ajtajához ketten érünk egyszerre, én, és egy kis, tömzsi tanárnő, haja kontyba fogva a tarkóján, és mosolyogva előre enged.
Leülök Vivi mellé. Gyorsan előbányászom a könyveimet és a füzetemet, tollakat a táskámból, majd az órára kezdek összpontosítani.
- Sziasztok! Én vagyok az új magyartanárnőtök, de nem kell félni nem maradok sokáig. A tanárúr lebetegedett, kórházba került, és valószínű, hogy pár hónapig még ott is lesz. Addig is kalandra fel, és irány Dante pokla!
Furcsa, hogy nem említ nevet, és nem közli velünk a tanárúr baját, de az egész nem is zavar, míg heves magyarázásba nem kezd:
- A Dante pokla mondhatni tökéletes, minden bűnt magába foglal, az egyik legnagyobbat mégis kihagyta. Ötlet, esetleg? Senki? Tényleg nem tudjátok? Hát, akkor elmondom. A lélekrablókat. Bizony, hiába néztek rám ilyen nagy szemekkel, abban a korban nagy divat volt a lélekrablás. Persze, ezek jó része csak kitaláció, de úgy tartották, a lélekrablók közöttük élnek. Hatalmas járműveken közlekednek, hogy minél több lelket tehessenek a magukévá. Iszonyatos varázserővel rendelkeztek, senki sem menekülhetett előlük. Egy valakinek sikerült csak állítólag, egy bizonyos Mrs. Smith-nek, Angliában, de ő beleőrült, és diliházba zárták. Azt is mondták, hogy a lélekrablók egy tőlünk független, másik világban éltek, amelyet… - Csöngőszó hasít mondatába, és ő a szemembe nézve, halkan megjegyzi: mindenhol ott vannak!
Köpni, nyelni nem tudok az óra után, bármit mondanak nekem, nem nagyon fogom fel. Nehezen érek a nap végére, semmi sem történik, lassan már el is felejtem a történteket.

Órák után Janó sétálni hív. Messzire megyünk, a város határain kívül, és végignevetjük az utat, virágokat szedünk, madarakat lesünk. Egyszerre egy hatalmas rétre érünk, ahol egy magányos, kopasz fa áll. Kérge fehér, néhol barnás, mindenesetre kísérteties a látvány, mégis vonz. Janóval versenyt futunk odáig, és már látom is a szemem előtt, ahogy ülünk egymás ölében az egyik ág hajlatában. Ő hamarabb felér, mint én, felmegy a magasabbik ágra, hogy én is fel tudjak kapaszkodni az alacsonyabbikra. Háttal van nekem, mikor felérek, de ahogy felém fordul, valami megváltozik. A tekintete lefelé mered, és pedig követem: a fa alatt egy hatalmas tó áll, ami eddig még nem volt itt, nem is láttam még soha, mégis tudom, hogy iszonytatóan mély és borzasztó hideg. Aztán kapok észbe, és még egyszer megnézem magamnak Janó tekintetét, amit már a mozdulatsor követ: leugrik a fáról. A döbbent csendben megfagy a vér az ereimben, mégis utána ugrom, amint meghallom a csobbanást. Akkor fogom fel, hogy az a víz, az tényleg ott van. Félek, mielőtt én is csobbannék, s mikor odaérek, a víz jéghideg acélként vág végig a testemen. Látom Janó alakját, a víz mélyén lebeg, és én is felé tartok. Felkarolom őt, és felhúzom a felszínre. Felérve kihúzom a partra, minél távolabb a víztől és a fától, egy napsütötte kis dombocskára, és várom, hogy a Nap felmelegítse.
Egy bácsi araszol felénk, és meghökken a láttunkon: állapotunk felől érdeklődik, mire én magyarázni kezdem a fát, és a vizet, majd gyanakvó tekintete láttán a fa felé mutatok, aminek már semmi nyoma. Megijedek, érzem, ahogy elájulok.

Csöndes, sötét magányomban egy festmény rajzolódik ki előttem. Egy szórakozóhely fali festménye. Jelenleg még nem tudom, hogy micsoda, de érzem, hogy tudni fogom, ha eljön az ideje.

Kórházban térek magamhoz, a saját, száraz ruháimban, a mellettem lévő ágyon Janó fekszik, még mindig kómában, infúziókkal. Ahogy közelebb megyek, valami vattaszerűt találok a fülében, és festékcsíkot az arcán. Érdes hang visszhangzik a fejemben: „nem hallhat téged!” Vagyis engem. Gyorsan kihúzom a füléből a vattát, letörlöm arcáról a festékcsíkot, és halkan beszélni kezdek hozzá.
- Édesem, itt vagyok. Hallasz? Minden rendben, semmi bajod, csak ki kell nyitnod a szemedet. – Könnyek borítanak el, mikor nem érkezik válasz. Hozzábújok, átkarolom arcát, és egy csókot lehelek rá – ez a legtöbb, amit most tehetek. Aztán, mint felszínre a buborék, egy kérdés hagyja el a számat: - Miért?
Nem várom rá választ. Sőt, nem is akarok rá választ. Mégis kapok.
Janó szeme felnyílik, rám néz.
- Emlékszel még, csináltam egy blogot – kezd bele rögtön a történetbe. –Felvettem egy másikat társoldalnak, ami a misztikumokkal foglalkozott, és azóta, én… - Szeme ismét lecsukódott, ahogy a nővér beadott egy injekciót az egyik infúzióba. Arca kedves volt, majdhogynem bájos, mikor rám mosolygott, hangja édes, altató, ahogy megszólalt:
- Pihennie kell.
Bólintok, otthagyom őt, és elindulok haza. Miért? Nem tudom.
Otthon lezuhanyzok, és elindulok aludni. Elég csak becsuknom a szememet, és máris látok mindent: az ápolónő arca, ahogy altatóan rám mosolyog, s azt mondja „pihennie kell”. Hangjában azonban van egy kis mellékzönge, ami arra emlékeztet, mikor még azt mondta nekem: „megérkeztél.” Aztán a nyurga és a köpcös gondfelhőkkel takart szóváltása, amíg észre nem vettek.
Végül a magyartanárnő utolsó mondata: „Mindenhol ott vannak!”

Kavargó gondolataim végül megint csak álomba ringatnak. Ismét ott álltam az erdő szélén, ahol letett az a hatalmas jármű, de ezúttal tovább indulok. Az erdő félelmetes volt, sötét, tele árnyakkal és meghatározhatatlan hangokkal.
A rengetegnek egy domb tetején lett vége, a kopár lejtő végén pedig egy falucska kéményei füstöltek a téli, hideg levegőben. Odalent árusok kurjongattak, kutyák csaholtak, gyerekek játszottak. A látvány egyszerre volt hívogató és taszító, mégis elindultam.
Az emberek nem foglalkoztak velem.
Furcsa, most múlt időben beszélni. De a helynek volt valami múltszerű… szaga?
Ahogy mentem, egy kislányra lettem figyelmes. Kis szánkóján könyveket visz, azokat árulja. „Édesanyám versei, történetei, melyek elvisznek egy másik világba!”, kurjongatja. Egy magas, karcsú nő megáll mellette, és édes szavakat intéz hozzá. Megdermedek, mikor rájövök, hogy a kórházi ápolónőt látom. Amikor befejezi a mondandóját, a kislány bólint és odaadja neki a keresete egy részét. A nő megköszöni, továbbáll, a kislány úgyszintén.

De valami megváltozott: a kislány tekintetéből hiányzik valami. Utána indultam. Egy kis, lepukkant házhoz ment, behúzta a szánt a könyvekkel a sufniba, majd bement az ajtón. Leültem egy sziklára, és vártam. Este lett, aztán reggel, a nő pedig visszajött. Egy öregasszony nyitott neki ajtót, talán a lány anyja lehetett, de a kicsi nem került elő. Az öregasszony leült a ház elé egy székre, a másikra pedig a nő ült. Lélekrabló volt, ebben már biztos voltam.
Mérgem elfojtásaképp becsuktam a szemem, és már meg is jelent előttem három alak, és a nő. Mind a három lelkének fele már a lélekrablónál volt, de ők még nem adták fel. Láttam, ahogy fellépnek ellene, láttam a szárnyaikat…

Aztán kinyitottam a szemem. Egy pillanatig nem értettem, mi történik, hiszen a lélekrabló hirtelen olyan közel lett, az alakom megváltozott, a hangom reszketett, és a gondolataim…

Tudtam, hogy azzal, hogy odaadtam neki valamit, ami mindennél többet jelent nekem, eladtam a lelkem felét. Ez esetben a keresetemmel, ami ezen a szegény vidéken mindennél többet jelentett. Én voltam a kislány, aki eladta a lelkét, és teste rohamos öregedésbe kezdett.
A hó szállingózni kezdett. A nő pedig mosolyogni.
„Itt az idő, hogy a másik felét is rám bízd, gyermekem!”
Egész testemben éreztem a tiltakozást, az undort, a vágyat, hogy legyen már vége.
„Ki akarok szállni. Élni akarom a saját életem. Meggondoltam magam”, hallom a saját hangomat.
„Azt sajnos már nem lehet…”, szánakozik ördögi mosollyal az arcán a másik, én pedig teljes erőmmel próbálok üzenni lánynak, hogy használja az erejét: akinek már nincs meg a fél lelke, az hajlamosabb befogadni a mágiát – így lehetnek szárnyai. Mondani akarom neki, hogy repüljön el, hogy nyerjen egy kis időt, hogy fel tudjon rá készülni, és ő hallja, ami mondok, de nem történik semmi.

Aztán egy ismeretlen szó hagyja el ajkamat, és a nőarcába hó vágódik, én, vagyis a lány pedig futásnak ered. Ahogy a hideg hó meztelen talpához ér, testem egyre fiatalabb lesz, mintha lelke visszaköltözne belé. Egyre gyorsabban fut, érzi a nő tekintetét a hátán, ugyanakkor az is, hogy az nem tud olyan gyorsan utána jönni. Lecsúszik egy dombon, át a hatalmas hóbuckákon, s a patak partján hagyja, hogy az egyik bucka beomoljon alatta, s ő olyan mélyre ássa magát, amennyire csak lehet.
Ismét a jelen idő…

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy nem hagyott hátra sok nyomot.

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy a nő nem jött utána.

Vár, és nem történik semmi. Kicsit feljebb helyezkedik, hogy ki tudjon nézni, de még fel sem emeli teljesen a fejét, mikor már hallja a közeledő lépteket.

Visszamászik és vár.

Vár, és közben felkészül a végre. Egész testében remeg, bár a hideget nem is érzi. Elkeseredéssel tölti meg a tudat, hogy már nincs mit remélnie, hogy itt és most vége szakad mindennek. Szemét szorosan lehunyja, s vele együtt én is, mikor egy árny magasodik a nyílás fölé.

Mikor elveszti a lelkét, már nem lehetek vele, egy teraszon állok, ahol köd borít mindent. Nem látok az orromig sem, de tudom, hogy itt van, jelenlétének bűze betölti a teret. Tudom, hogy ő hívott ide, tudom, hogy ő mutatta ezt meg nekem. De azt nem tudom, miért.

Épp tenném fel a kérdést neki, mikor a helyszín megint vált: egy hosszú folyosón vagyok, ahol nincs más, csak egy hatalmas bozót. A kislány és a nő kézenfogva sétálnak, s a bozót előtt lelassítanak. A nő valami puhát dob oda a bozótnak mire abból egy hatalmas kutyafej, majd azután még egy emelkedik ki. A hatalmas állat óriási fogai közé csippenti a kicsi, puha valamit, majd jól elrejti.

A kislány lelke volt az, amit a kétfejű kutya őriz. A kutya nem látszik vadnak, testéből sugárzik a gyűlölet, amit a lélekrabló iránt táplál. Odamehetnék hozzá, elkérhetném tőle Janó lelkét, talán még oda is adná, s a nő sem látna meg, de…

Ismét a teraszon találom magam, ismét köd, és ismét nem látok semmit, de tudom, hogy ott van.
„Miért nem vitted el?” A lélekre céloz. A barátom lelkére. És tesztel engem. Nem okozok neki csalódást.
„Ez mind a múltban történt – mondom – réges-régen, akkor az ő lelke még nem volt itt.”
„Így van.”
„Miért hoztál ide? Hiszen, mostmár tudom, hova kell jönni. Könnyűszerrel megmenthetek tőled egy lelket…”
„És ugyanolyan könnyen el is veszhetsz!”

Az álom véget ér, én pedig bekapcsolom a gépet. Lassan indul ez is, mint mostanában minden. Várom, hogy betöltsön, majd az elérhető ismerősök között Laurát és Sacit keresem. Mikor megtalálom őket, segítséget kérek, nem mondok semmit, és ők megbíznak bennem.
Suli után találkozunk – ezt beszéltük meg.
A folyosón összefutok Léhivel, aki szintúgy velem tart. Laura, Saci, Léhi meg én egy barlangba megyünk. Aggodalom tükröződik arcukon, én pedig nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hiszen nem épp a legegyszerűbb elmagyarázni a tényleges világban, hogy egy lélekrabló elvitte a barátom lelkét. De ők mégis megértik, és velem tartanak.

A szórakozóhely keresésére indulunk, aminek falán, most már biztos vagyok benne, ott van az átjáró, a falfestmény.
Hamar megtaláljuk, odabent hatalmas a tömeg. Nincs se időnk, se kedvünk eljátszani, hogy nem keltünk feltűnést, nekiugrok a festménynek, majd követnek a többiek is. Különös érzés tölt el, mikor átlépek az ajtón – leírhatatlan bizsergés, ami túl hamar elmúlik ahhoz, hogy megjegyezzem.

Az emberek azonban, akiknek nagy része már részeg volt, utánunk jönnek, és sehogy sem tudjuk visszaküldeni őket.
Egy ismerős hang hasít a tömegbe.
- Takarodjanak kifelé! Ez nem a maguk dolga! – És az emberáradat megindul vissza, mígnem a teremben már csak mi négyen maradunk és az új magyartanárnő.
- Járjatok szerencsével – csak ennyit mond, majd egy újabb ajtóra mutat, és eltűnik.
Mi négyen megfogjuk egymás kezét és elmondunk egy Miatyánkot, majd a folyosóra vezetem őket, oda, ahol a kétfejű kutya vár ránk, aki a lelkeket őrzi. A kutyát kedvesen köszöntöm, aki farkcsóválva merészkedik elő a bokorból, majd a tenyeremhez nyomja az orrát. Lauráék hívó szavára kimászik a bokorból, én pedig kutatni kezdek a lelket közt. Tudom, hogy amit én keresek, az kristályos, éles, de gyönyörű, ám a kezem ügyébe csak puha dolgok akadnak, tollak, párnák, habdarabok, pamacsok. Beljebb mászok a bokorba, de ott sincs.

Egy apró kereső siet segítségemre, egy nagyobb termetű méhecske, aki nálam jobban lát a sötétben. A bokron kívülről csatazajok hallatszanak be, bennem pedig a lélekrabló szavai visszhangzanak: „és ugyanolyan könnyen el is veszhetsz…”
Iszonyatos kétségbeeséssel kutatunk tovább, de továbbra sem találunk semmit. Lelki szemeim előtt már látom, látni akarom, ahogy a kezembe fogom kedvesem lelkének darabját, hogy aztán visszaadhassam neki, de semmit sem találok. Kintről hallom a kutya halálhörgését, a barátaim sikolyait.

Behunyom a szemem, és egy bárban találom magam, egy hatalmas csarnokban, ami inkább emlékeztet barlangra, mintsem épületre. A pultnál ülök, és nézem a hosszú sort, a hosszú, szomjas sort, ahová mind több ember csatlakozik. Tekintetük fényes, élettel teli, elképzelhetetlen, hogy lelketlenek lennének. A pultos valószínűleg meghallja gondolataimat, s alátámasztja hitemet, miszerint ezek élő emberek, teljes lélekkel.

Szomorúan nézem a sort, és átkozom magam, amiért én itt vagyok, és nem egy számomra fontos lélek megmentésén fáradozok. Aztán elhűl bennem a vér: Janó jön felém, kezében két pohárral. Mosolyogva átölel, megcsókol, és megköszöni.
Értetlenül nézek rá.
- De hát a lelked, én… te… hogyhogy itt? Hogy találtad meg? Mert… én… én nem, nem találtam…
Halkan csitít, ajkaimra teszi ujjait, s suttog valamit.


Kinyitom a szemem. A szobám sötétje barátságosan burkol be. Egyedül vagyok, senki nincs velem. Belebújok a párnámba, és visszagondolok az álmomra, de csak egy elsuttogott mondat jut belőle eszembe:

„Mindvégig benned volt!” Ez a történet egy álom alapján készült, teljesen, szóval a hirtelen, teljesen váratlan és szürreális fordulatokért elnézést kérek, de akkor nem én voltam a főnök. :)

- Jó éjt, kicsim – nyom egy puszit a homlokomra a kedvesem. – Reggel találkozunk.
- Elég valószínű – nevetek vissza, majd hozzá bújok, és az illatával eltelve merülök álmomba. Eleinte csak a szokásos zagyvaságok fogadnak engem odaát, Álomországban: képek a napomból, amikre nem nagyon figyeltem, egy-két emlék, néhány varázslatos lény, mind-mind gyors felvillanásban, egymás után.
Aztán hirtelen abbamarad a kavargás, és én egy utastérben ülök két fickóval. Az egyik nyurga, talán két méternél is magasabb, haja makacs, zsíros tincsei a szemébe lógnak, nagy sasorra karakteressé teszi arcát. A mellette ülő kicsi és tömzsi, vörös haja gondozottan omlik szeplős arcára az elválasztás mentén. Beszélgetnek, valószínűleg valami nagyon titkosról, arcukon félelem, ugyanakkor kíváncsiság – de bátorság? Egy csepp sem. Amint rám néznek, arcukról eltűnnek a gondfelhők, és mosolyogva köszöntenek, majd mikor én is viszonzom az üdvözlésüket, az úti célom felől érdeklődnek. „Csak az álmom végére szeretnék jutni”, felelem, mire arcukra visszagomolyognak azok a sápadt gondfelhőcskék, és csöndesen megjegyzik: „jó utat”.
Sok ideig hallgatunk, és én csendben felmérem a helységet: mindent fehér króm borít, a fejünk felett két méterrel pedig keskeny fekete ablakok. Lámpa nincs, a teret mégis hatalmas fényáradat tölti be. A fejünk fölött, jó magasan, a plafonon egy csapóajtó körvonalai rajzolódnak ki, talán ott van a pilóta fülke?
Összerezzenek, mikor a vöröshajú megszólal: „Az ott a vezető helye – mutat a csapóajtóra -, még senki sem látta az arcát, és a tudat, hogy ezt a hatalmas járművet egyedül irányítja, kissé félelmetes. Senki sem tudja, hogy csinálja”. Ezen elgondolkozok. „Milyen régóta csinálja ezt? Úgy értem, ezt a furikázást?”, kérdezem. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, felel ezúttal a nyurga. Meglep hangjának mély zöngéje, szokatlanul visszhangzik a teremben a vöröshajú magas hangja után.
A jármű megáll, és hihetetlen módon nem egy ajtó nyílik ki, hanem a padló hasad ketté, ezzel egy időben pedig kinyílik a csapóajtó, és egy magas alak ereszkedik le rajta, gondosan ügyelve arra, hogy arcát még magába vonja az odafent uralkodó sötét derengés. „Megérkeztél”, csak ennyit mond, és én akaratlanul is leszállok. A fű szokatlanul selymes, ahogy meztelen talpamhoz ér, s ekkor jövök rá igazán, hogy nincs rajtam cipő. Egy erdő peremén állok, és a titokzatos „sofőrön” gondolkozom. A jármű után nézek: sokkal hatalmasabb, mint az első látásra feltűnt. Talán több olyan fülke is lehet benne, mint amiben mi ültünk, talán még három bálna is elférne benne. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, hangzik fel a fejemben a nyurga mély hangja, és ezen a szálon továbbfutva arra következtetek, talán az eddigi testeit ejtette rabságba, és azokkal végezteti a piszkosmunkát.
Az erdő eltűnik, én pedig már a suli vöröses-barnás csempéjén igyekszem órára. Állítólag új magyartanárt kaptunk, nem szeretnék rögtön az első órán beégni nála. Vele egyszerre érek a teremhez: alacsony, zömök, hosszú, barna haját kontyba fogva hordja a tarkóján. Csendesen rám mosolyog, és előre enged. Leülök a helyemre, az óra megkezdődik. Szokatlanul nagy a csend, el sem hiszem, hogy ez a mi osztályunk. Egy költőről van szó, talán Dante poklát vesszük épp, de ez az információ azonnal elveszik, amint a tanárnő heves magyarázásba kezd, és a lélekrablók mesterségéről kezd mesélni. Története közben egyre inkább úgy érzem, nekem címzi azokat. Éles csöngőszó hasítja ketté a mondandóját, elhallgat, majd csendben megjegyzi „jövőórán fojtatjuk”.
Gyors léptekkel vágok ki a folyosóra, és csak egy mondat visszhangzik a fejemben: „Mindenhol ott vannak!” A jelen idő kissé megrémít.

Megint felhangzik a csengő, ami egyre inkább hasonlít az ébresztőóra pittyegésére, majd Janó hangját hallom valahonnan messziről:
- Ébresztő! Megy a busz.
Lustán feltápászkodok, hozzábújok még, egy kis megértésért könyörögve, ő pedig az ölébe kap, és úgy visz el a mosdóig.
A suliban lassan telnek a percek, minden óra egy örökkévalóságnak tűnik. A gyomrom már lassan felülmúlja a Krakatau kitörését, de mire végzek a büfében, csöngetnek, és rohanva igyekszem a számba tömni a szendvicsemet. A terem ajtajához ketten érünk egyszerre, én, és egy kis, tömzsi tanárnő, haja kontyba fogva a tarkóján, és mosolyogva előre enged.
Leülök Vivi mellé. Gyorsan előbányászom a könyveimet és a füzetemet, tollakat a táskámból, majd az órára kezdek összpontosítani.
- Sziasztok! Én vagyok az új magyartanárnőtök, de nem kell félni nem maradok sokáig. A tanárúr lebetegedett, kórházba került, és valószínű, hogy pár hónapig még ott is lesz. Addig is kalandra fel, és irány Dante pokla!
Furcsa, hogy nem említ nevet, és nem közli velünk a tanárúr baját, de az egész nem is zavar, míg heves magyarázásba nem kezd:
- A Dante pokla mondhatni tökéletes, minden bűnt magába foglal, az egyik legnagyobbat mégis kihagyta. Ötlet, esetleg? Senki? Tényleg nem tudjátok? Hát, akkor elmondom. A lélekrablókat. Bizony, hiába néztek rám ilyen nagy szemekkel, abban a korban nagy divat volt a lélekrablás. Persze, ezek jó része csak kitaláció, de úgy tartották, a lélekrablók közöttük élnek. Hatalmas járműveken közlekednek, hogy minél több lelket tehessenek a magukévá. Iszonyatos varázserővel rendelkeztek, senki sem menekülhetett előlük. Egy valakinek sikerült csak állítólag, egy bizonyos Mrs. Smith-nek, Angliában, de ő beleőrült, és diliházba zárták. Azt is mondták, hogy a lélekrablók egy tőlünk független, másik világban éltek, amelyet… - Csöngőszó hasít mondatába, és ő a szemembe nézve, halkan megjegyzi: mindenhol ott vannak!
Köpni, nyelni nem tudok az óra után, bármit mondanak nekem, nem nagyon fogom fel. Nehezen érek a nap végére, semmi sem történik, lassan már el is felejtem a történteket.

Órák után Janó sétálni hív. Messzire megyünk, a város határain kívül, és végignevetjük az utat, virágokat szedünk, madarakat lesünk. Egyszerre egy hatalmas rétre érünk, ahol egy magányos, kopasz fa áll. Kérge fehér, néhol barnás, mindenesetre kísérteties a látvány, mégis vonz. Janóval versenyt futunk odáig, és már látom is a szemem előtt, ahogy ülünk egymás ölében az egyik ág hajlatában. Ő hamarabb felér, mint én, felmegy a magasabbik ágra, hogy én is fel tudjak kapaszkodni az alacsonyabbikra. Háttal van nekem, mikor felérek, de ahogy felém fordul, valami megváltozik. A tekintete lefelé mered, és pedig követem: a fa alatt egy hatalmas tó áll, ami eddig még nem volt itt, nem is láttam még soha, mégis tudom, hogy iszonytatóan mély és borzasztó hideg. Aztán kapok észbe, és még egyszer megnézem magamnak Janó tekintetét, amit már a mozdulatsor követ: leugrik a fáról. A döbbent csendben megfagy a vér az ereimben, mégis utána ugrom, amint meghallom a csobbanást. Akkor fogom fel, hogy az a víz, az tényleg ott van. Félek, mielőtt én is csobbannék, s mikor odaérek, a víz jéghideg acélként vág végig a testemen. Látom Janó alakját, a víz mélyén lebeg, és én is felé tartok. Felkarolom őt, és felhúzom a felszínre. Felérve kihúzom a partra, minél távolabb a víztől és a fától, egy napsütötte kis dombocskára, és várom, hogy a Nap felmelegítse.
Egy bácsi araszol felénk, és meghökken a láttunkon: állapotunk felől érdeklődik, mire én magyarázni kezdem a fát, és a vizet, majd gyanakvó tekintete láttán a fa felé mutatok, aminek már semmi nyoma. Megijedek, érzem, ahogy elájulok.

Csöndes, sötét magányomban egy festmény rajzolódik ki előttem. Egy szórakozóhely fali festménye. Jelenleg még nem tudom, hogy micsoda, de érzem, hogy tudni fogom, ha eljön az ideje.

Kórházban térek magamhoz, a saját, száraz ruháimban, a mellettem lévő ágyon Janó fekszik, még mindig kómában, infúziókkal. Ahogy közelebb megyek, valami vattaszerűt találok a fülében, és festékcsíkot az arcán. Érdes hang visszhangzik a fejemben: „nem hallhat téged!” Vagyis engem. Gyorsan kihúzom a füléből a vattát, letörlöm arcáról a festékcsíkot, és halkan beszélni kezdek hozzá.
- Édesem, itt vagyok. Hallasz? Minden rendben, semmi bajod, csak ki kell nyitnod a szemedet. – Könnyek borítanak el, mikor nem érkezik válasz. Hozzábújok, átkarolom arcát, és egy csókot lehelek rá – ez a legtöbb, amit most tehetek. Aztán, mint felszínre a buborék, egy kérdés hagyja el a számat: - Miért?
Nem várom rá választ. Sőt, nem is akarok rá választ. Mégis kapok.
Janó szeme felnyílik, rám néz.
- Emlékszel még, csináltam egy blogot – kezd bele rögtön a történetbe. –Felvettem egy másikat társoldalnak, ami a misztikumokkal foglalkozott, és azóta, én… - Szeme ismét lecsukódott, ahogy a nővér beadott egy injekciót az egyik infúzióba. Arca kedves volt, majdhogynem bájos, mikor rám mosolygott, hangja édes, altató, ahogy megszólalt:
- Pihennie kell.
Bólintok, otthagyom őt, és elindulok haza. Miért? Nem tudom.
Otthon lezuhanyzok, és elindulok aludni. Elég csak becsuknom a szememet, és máris látok mindent: az ápolónő arca, ahogy altatóan rám mosolyog, s azt mondja „pihennie kell”. Hangjában azonban van egy kis mellékzönge, ami arra emlékeztet, mikor még azt mondta nekem: „megérkeztél.” Aztán a nyurga és a köpcös gondfelhőkkel takart szóváltása, amíg észre nem vettek.
Végül a magyartanárnő utolsó mondata: „Mindenhol ott vannak!”

Kavargó gondolataim végül megint csak álomba ringatnak. Ismét ott álltam az erdő szélén, ahol letett az a hatalmas jármű, de ezúttal tovább indulok. Az erdő félelmetes volt, sötét, tele árnyakkal és meghatározhatatlan hangokkal.
A rengetegnek egy domb tetején lett vége, a kopár lejtő végén pedig egy falucska kéményei füstöltek a téli, hideg levegőben. Odalent árusok kurjongattak, kutyák csaholtak, gyerekek játszottak. A látvány egyszerre volt hívogató és taszító, mégis elindultam.
Az emberek nem foglalkoztak velem.
Furcsa, most múlt időben beszélni. De a helynek volt valami múltszerű… szaga?
Ahogy mentem, egy kislányra lettem figyelmes. Kis szánkóján könyveket visz, azokat árulja. „Édesanyám versei, történetei, melyek elvisznek egy másik világba!”, kurjongatja. Egy magas, karcsú nő megáll mellette, és édes szavakat intéz hozzá. Megdermedek, mikor rájövök, hogy a kórházi ápolónőt látom. Amikor befejezi a mondandóját, a kislány bólint és odaadja neki a keresete egy részét. A nő megköszöni, továbbáll, a kislány úgyszintén.

De valami megváltozott: a kislány tekintetéből hiányzik valami. Utána indultam. Egy kis, lepukkant házhoz ment, behúzta a szánt a könyvekkel a sufniba, majd bement az ajtón. Leültem egy sziklára, és vártam. Este lett, aztán reggel, a nő pedig visszajött. Egy öregasszony nyitott neki ajtót, talán a lány anyja lehetett, de a kicsi nem került elő. Az öregasszony leült a ház elé egy székre, a másikra pedig a nő ült. Lélekrabló volt, ebben már biztos voltam.
Mérgem elfojtásaképp becsuktam a szemem, és már meg is jelent előttem három alak, és a nő. Mind a három lelkének fele már a lélekrablónál volt, de ők még nem adták fel. Láttam, ahogy fellépnek ellene, láttam a szárnyaikat…

Aztán kinyitottam a szemem. Egy pillanatig nem értettem, mi történik, hiszen a lélekrabló hirtelen olyan közel lett, az alakom megváltozott, a hangom reszketett, és a gondolataim…

Tudtam, hogy azzal, hogy odaadtam neki valamit, ami mindennél többet jelent nekem, eladtam a lelkem felét. Ez esetben a keresetemmel, ami ezen a szegény vidéken mindennél többet jelentett. Én voltam a kislány, aki eladta a lelkét, és teste rohamos öregedésbe kezdett.
A hó szállingózni kezdett. A nő pedig mosolyogni.
„Itt az idő, hogy a másik felét is rám bízd, gyermekem!”
Egész testemben éreztem a tiltakozást, az undort, a vágyat, hogy legyen már vége.
„Ki akarok szállni. Élni akarom a saját életem. Meggondoltam magam”, hallom a saját hangomat.
„Azt sajnos már nem lehet…”, szánakozik ördögi mosollyal az arcán a másik, én pedig teljes erőmmel próbálok üzenni lánynak, hogy használja az erejét: akinek már nincs meg a fél lelke, az hajlamosabb befogadni a mágiát – így lehetnek szárnyai. Mondani akarom neki, hogy repüljön el, hogy nyerjen egy kis időt, hogy fel tudjon rá készülni, és ő hallja, ami mondok, de nem történik semmi.

Aztán egy ismeretlen szó hagyja el ajkamat, és a nőarcába hó vágódik, én, vagyis a lány pedig futásnak ered. Ahogy a hideg hó meztelen talpához ér, testem egyre fiatalabb lesz, mintha lelke visszaköltözne belé. Egyre gyorsabban fut, érzi a nő tekintetét a hátán, ugyanakkor az is, hogy az nem tud olyan gyorsan utána jönni. Lecsúszik egy dombon, át a hatalmas hóbuckákon, s a patak partján hagyja, hogy az egyik bucka beomoljon alatta, s ő olyan mélyre ássa magát, amennyire csak lehet.
Ismét a jelen idő…

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy nem hagyott hátra sok nyomot.

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy a nő nem jött utána.

Vár, és nem történik semmi. Kicsit feljebb helyezkedik, hogy ki tudjon nézni, de még fel sem emeli teljesen a fejét, mikor már hallja a közeledő lépteket.

Visszamászik és vár.

Vár, és közben felkészül a végre. Egész testében remeg, bár a hideget nem is érzi. Elkeseredéssel tölti meg a tudat, hogy már nincs mit remélnie, hogy itt és most vége szakad mindennek. Szemét szorosan lehunyja, s vele együtt én is, mikor egy árny magasodik a nyílás fölé.

Mikor elveszti a lelkét, már nem lehetek vele, egy teraszon állok, ahol köd borít mindent. Nem látok az orromig sem, de tudom, hogy itt van, jelenlétének bűze betölti a teret. Tudom, hogy ő hívott ide, tudom, hogy ő mutatta ezt meg nekem. De azt nem tudom, miért.

Épp tenném fel a kérdést neki, mikor a helyszín megint vált: egy hosszú folyosón vagyok, ahol nincs más, csak egy hatalmas bozót. A kislány és a nő kézenfogva sétálnak, s a bozót előtt lelassítanak. A nő valami puhát dob oda a bozótnak mire abból egy hatalmas kutyafej, majd azután még egy emelkedik ki. A hatalmas állat óriási fogai közé csippenti a kicsi, puha valamit, majd jól elrejti.

A kislány lelke volt az, amit a kétfejű kutya őriz. A kutya nem látszik vadnak, testéből sugárzik a gyűlölet, amit a lélekrabló iránt táplál. Odamehetnék hozzá, elkérhetném tőle Janó lelkét, talán még oda is adná, s a nő sem látna meg, de…

Ismét a teraszon találom magam, ismét köd, és ismét nem látok semmit, de tudom, hogy ott van.
„Miért nem vitted el?” A lélekre céloz. A barátom lelkére. És tesztel engem. Nem okozok neki csalódást.
„Ez mind a múltban történt – mondom – réges-régen, akkor az ő lelke még nem volt itt.”
„Így van.”
„Miért hoztál ide? Hiszen, mostmár tudom, hova kell jönni. Könnyűszerrel megmenthetek tőled egy lelket…”
„És ugyanolyan könnyen el is veszhetsz!”

Az álom véget ér, én pedig bekapcsolom a gépet. Lassan indul ez is, mint mostanában minden. Várom, hogy betöltsön, majd az elérhető ismerősök között Laurát és Sacit keresem. Mikor megtalálom őket, segítséget kérek, nem mondok semmit, és ők megbíznak bennem.
Suli után találkozunk – ezt beszéltük meg.
A folyosón összefutok Léhivel, aki szintúgy velem tart. Laura, Saci, Léhi meg én egy barlangba megyünk. Aggodalom tükröződik arcukon, én pedig nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hiszen nem épp a legegyszerűbb elmagyarázni a tényleges világban, hogy egy lélekrabló elvitte a barátom lelkét. De ők mégis megértik, és velem tartanak.

A szórakozóhely keresésére indulunk, aminek falán, most már biztos vagyok benne, ott van az átjáró, a falfestmény.
Hamar megtaláljuk, odabent hatalmas a tömeg. Nincs se időnk, se kedvünk eljátszani, hogy nem keltünk feltűnést, nekiugrok a festménynek, majd követnek a többiek is. Különös érzés tölt el, mikor átlépek az ajtón – leírhatatlan bizsergés, ami túl hamar elmúlik ahhoz, hogy megjegyezzem.

Az emberek azonban, akiknek nagy része már részeg volt, utánunk jönnek, és sehogy sem tudjuk visszaküldeni őket.
Egy ismerős hang hasít a tömegbe.
- Takarodjanak kifelé! Ez nem a maguk dolga! – És az emberáradat megindul vissza, mígnem a teremben már csak mi négyen maradunk és az új magyartanárnő.
- Járjatok szerencsével – csak ennyit mond, majd egy újabb ajtóra mutat, és eltűnik.
Mi négyen megfogjuk egymás kezét és elmondunk egy Miatyánkot, majd a folyosóra vezetem őket, oda, ahol a kétfejű kutya vár ránk, aki a lelkeket őrzi. A kutyát kedvesen köszöntöm, aki farkcsóválva merészkedik elő a bokorból, majd a tenyeremhez nyomja az orrát. Lauráék hívó szavára kimászik a bokorból, én pedig kutatni kezdek a lelket közt. Tudom, hogy amit én keresek, az kristályos, éles, de gyönyörű, ám a kezem ügyébe csak puha dolgok akadnak, tollak, párnák, habdarabok, pamacsok. Beljebb mászok a bokorba, de ott sincs.

Egy apró kereső siet segítségemre, egy nagyobb termetű méhecske, aki nálam jobban lát a sötétben. A bokron kívülről csatazajok hallatszanak be, bennem pedig a lélekrabló szavai visszhangzanak: „és ugyanolyan könnyen el is veszhetsz…”
Iszonyatos kétségbeeséssel kutatunk tovább, de továbbra sem találunk semmit. Lelki szemeim előtt már látom, látni akarom, ahogy a kezembe fogom kedvesem lelkének darabját, hogy aztán visszaadhassam neki, de semmit sem találok. Kintről hallom a kutya halálhörgését, a barátaim sikolyait.

Behunyom a szemem, és egy bárban találom magam, egy hatalmas csarnokban, ami inkább emlékeztet barlangra, mintsem épületre. A pultnál ülök, és nézem a hosszú sort, a hosszú, szomjas sort, ahová mind több ember csatlakozik. Tekintetük fényes, élettel teli, elképzelhetetlen, hogy lelketlenek lennének. A pultos valószínűleg meghallja gondolataimat, s alátámasztja hitemet, miszerint ezek élő emberek, teljes lélekkel.

Szomorúan nézem a sort, és átkozom magam, amiért én itt vagyok, és nem egy számomra fontos lélek megmentésén fáradozok. Aztán elhűl bennem a vér: Janó jön felém, kezében két pohárral. Mosolyogva átölel, megcsókol, és megköszöni.
Értetlenül nézek rá.
- De hát a lelked, én… te… hogyhogy itt? Hogy találtad meg? Mert… én… én nem, nem találtam…
Halkan csitít, ajkaimra teszi ujjait, s suttog valamit.


Kinyitom a szemem. A szobám sötétje barátságosan burkol be. Egyedül vagyok, senki nincs velem. Belebújok a párnámba, és visszagondolok az álmomra, de csak egy elsuttogott mondat jut belőle eszembe:

„Mindvégig benned volt!” Ez a történet egy álom alapján készült, teljesen, szóval a hirtelen, teljesen váratlan és szürreális fordulatokért elnézést kérek, de akkor nem én voltam a főnök. :)

- Jó éjt, kicsim – nyom egy puszit a homlokomra a kedvesem. – Reggel találkozunk.
- Elég valószínű – nevetek vissza, majd hozzá bújok, és az illatával eltelve merülök álmomba. Eleinte csak a szokásos zagyvaságok fogadnak engem odaát, Álomországban: képek a napomból, amikre nem nagyon figyeltem, egy-két emlék, néhány varázslatos lény, mind-mind gyors felvillanásban, egymás után.
Aztán hirtelen abbamarad a kavargás, és én egy utastérben ülök két fickóval. Az egyik nyurga, talán két méternél is magasabb, haja makacs, zsíros tincsei a szemébe lógnak, nagy sasorra karakteressé teszi arcát. A mellette ülő kicsi és tömzsi, vörös haja gondozottan omlik szeplős arcára az elválasztás mentén. Beszélgetnek, valószínűleg valami nagyon titkosról, arcukon félelem, ugyanakkor kíváncsiság – de bátorság? Egy csepp sem. Amint rám néznek, arcukról eltűnnek a gondfelhők, és mosolyogva köszöntenek, majd mikor én is viszonzom az üdvözlésüket, az úti célom felől érdeklődnek. „Csak az álmom végére szeretnék jutni”, felelem, mire arcukra visszagomolyognak azok a sápadt gondfelhőcskék, és csöndesen megjegyzik: „jó utat”.
Sok ideig hallgatunk, és én csendben felmérem a helységet: mindent fehér króm borít, a fejünk felett két méterrel pedig keskeny fekete ablakok. Lámpa nincs, a teret mégis hatalmas fényáradat tölti be. A fejünk fölött, jó magasan, a plafonon egy csapóajtó körvonalai rajzolódnak ki, talán ott van a pilóta fülke?
Összerezzenek, mikor a vöröshajú megszólal: „Az ott a vezető helye – mutat a csapóajtóra -, még senki sem látta az arcát, és a tudat, hogy ezt a hatalmas járművet egyedül irányítja, kissé félelmetes. Senki sem tudja, hogy csinálja”. Ezen elgondolkozok. „Milyen régóta csinálja ezt? Úgy értem, ezt a furikázást?”, kérdezem. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, felel ezúttal a nyurga. Meglep hangjának mély zöngéje, szokatlanul visszhangzik a teremben a vöröshajú magas hangja után.
A jármű megáll, és hihetetlen módon nem egy ajtó nyílik ki, hanem a padló hasad ketté, ezzel egy időben pedig kinyílik a csapóajtó, és egy magas alak ereszkedik le rajta, gondosan ügyelve arra, hogy arcát még magába vonja az odafent uralkodó sötét derengés. „Megérkeztél”, csak ennyit mond, és én akaratlanul is leszállok. A fű szokatlanul selymes, ahogy meztelen talpamhoz ér, s ekkor jövök rá igazán, hogy nincs rajtam cipő. Egy erdő peremén állok, és a titokzatos „sofőrön” gondolkozom. A jármű után nézek: sokkal hatalmasabb, mint az első látásra feltűnt. Talán több olyan fülke is lehet benne, mint amiben mi ültünk, talán még három bálna is elférne benne. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, hangzik fel a fejemben a nyurga mély hangja, és ezen a szálon továbbfutva arra következtetek, talán az eddigi testeit ejtette rabságba, és azokkal végezteti a piszkosmunkát.
Az erdő eltűnik, én pedig már a suli vöröses-barnás csempéjén igyekszem órára. Állítólag új magyartanárt kaptunk, nem szeretnék rögtön az első órán beégni nála. Vele egyszerre érek a teremhez: alacsony, zömök, hosszú, barna haját kontyba fogva hordja a tarkóján. Csendesen rám mosolyog, és előre enged. Leülök a helyemre, az óra megkezdődik. Szokatlanul nagy a csend, el sem hiszem, hogy ez a mi osztályunk. Egy költőről van szó, talán Dante poklát vesszük épp, de ez az információ azonnal elveszik, amint a tanárnő heves magyarázásba kezd, és a lélekrablók mesterségéről kezd mesélni. Története közben egyre inkább úgy érzem, nekem címzi azokat. Éles csöngőszó hasítja ketté a mondandóját, elhallgat, majd csendben megjegyzi „jövőórán fojtatjuk”.
Gyors léptekkel vágok ki a folyosóra, és csak egy mondat visszhangzik a fejemben: „Mindenhol ott vannak!” A jelen idő kissé megrémít.

Megint felhangzik a csengő, ami egyre inkább hasonlít az ébresztőóra pittyegésére, majd Janó hangját hallom valahonnan messziről:
- Ébresztő! Megy a busz.
Lustán feltápászkodok, hozzábújok még, egy kis megértésért könyörögve, ő pedig az ölébe kap, és úgy visz el a mosdóig.
A suliban lassan telnek a percek, minden óra egy örökkévalóságnak tűnik. A gyomrom már lassan felülmúlja a Krakatau kitörését, de mire végzek a büfében, csöngetnek, és rohanva igyekszem a számba tömni a szendvicsemet. A terem ajtajához ketten érünk egyszerre, én, és egy kis, tömzsi tanárnő, haja kontyba fogva a tarkóján, és mosolyogva előre enged.
Leülök Vivi mellé. Gyorsan előbányászom a könyveimet és a füzetemet, tollakat a táskámból, majd az órára kezdek összpontosítani.
- Sziasztok! Én vagyok az új magyartanárnőtök, de nem kell félni nem maradok sokáig. A tanárúr lebetegedett, kórházba került, és valószínű, hogy pár hónapig még ott is lesz. Addig is kalandra fel, és irány Dante pokla!
Furcsa, hogy nem említ nevet, és nem közli velünk a tanárúr baját, de az egész nem is zavar, míg heves magyarázásba nem kezd:
- A Dante pokla mondhatni tökéletes, minden bűnt magába foglal, az egyik legnagyobbat mégis kihagyta. Ötlet, esetleg? Senki? Tényleg nem tudjátok? Hát, akkor elmondom. A lélekrablókat. Bizony, hiába néztek rám ilyen nagy szemekkel, abban a korban nagy divat volt a lélekrablás. Persze, ezek jó része csak kitaláció, de úgy tartották, a lélekrablók közöttük élnek. Hatalmas járműveken közlekednek, hogy minél több lelket tehessenek a magukévá. Iszonyatos varázserővel rendelkeztek, senki sem menekülhetett előlük. Egy valakinek sikerült csak állítólag, egy bizonyos Mrs. Smith-nek, Angliában, de ő beleőrült, és diliházba zárták. Azt is mondták, hogy a lélekrablók egy tőlünk független, másik világban éltek, amelyet… - Csöngőszó hasít mondatába, és ő a szemembe nézve, halkan megjegyzi: mindenhol ott vannak!
Köpni, nyelni nem tudok az óra után, bármit mondanak nekem, nem nagyon fogom fel. Nehezen érek a nap végére, semmi sem történik, lassan már el is felejtem a történteket.

Órák után Janó sétálni hív. Messzire megyünk, a város határain kívül, és végignevetjük az utat, virágokat szedünk, madarakat lesünk. Egyszerre egy hatalmas rétre érünk, ahol egy magányos, kopasz fa áll. Kérge fehér, néhol barnás, mindenesetre kísérteties a látvány, mégis vonz. Janóval versenyt futunk odáig, és már látom is a szemem előtt, ahogy ülünk egymás ölében az egyik ág hajlatában. Ő hamarabb felér, mint én, felmegy a magasabbik ágra, hogy én is fel tudjak kapaszkodni az alacsonyabbikra. Háttal van nekem, mikor felérek, de ahogy felém fordul, valami megváltozik. A tekintete lefelé mered, és pedig követem: a fa alatt egy hatalmas tó áll, ami eddig még nem volt itt, nem is láttam még soha, mégis tudom, hogy iszonytatóan mély és borzasztó hideg. Aztán kapok észbe, és még egyszer megnézem magamnak Janó tekintetét, amit már a mozdulatsor követ: leugrik a fáról. A döbbent csendben megfagy a vér az ereimben, mégis utána ugrom, amint meghallom a csobbanást. Akkor fogom fel, hogy az a víz, az tényleg ott van. Félek, mielőtt én is csobbannék, s mikor odaérek, a víz jéghideg acélként vág végig a testemen. Látom Janó alakját, a víz mélyén lebeg, és én is felé tartok. Felkarolom őt, és felhúzom a felszínre. Felérve kihúzom a partra, minél távolabb a víztől és a fától, egy napsütötte kis dombocskára, és várom, hogy a Nap felmelegítse.
Egy bácsi araszol felénk, és meghökken a láttunkon: állapotunk felől érdeklődik, mire én magyarázni kezdem a fát, és a vizet, majd gyanakvó tekintete láttán a fa felé mutatok, aminek már semmi nyoma. Megijedek, érzem, ahogy elájulok.

Csöndes, sötét magányomban egy festmény rajzolódik ki előttem. Egy szórakozóhely fali festménye. Jelenleg még nem tudom, hogy micsoda, de érzem, hogy tudni fogom, ha eljön az ideje.

Kórházban térek magamhoz, a saját, száraz ruháimban, a mellettem lévő ágyon Janó fekszik, még mindig kómában, infúziókkal. Ahogy közelebb megyek, valami vattaszerűt találok a fülében, és festékcsíkot az arcán. Érdes hang visszhangzik a fejemben: „nem hallhat téged!” Vagyis engem. Gyorsan kihúzom a füléből a vattát, letörlöm arcáról a festékcsíkot, és halkan beszélni kezdek hozzá.
- Édesem, itt vagyok. Hallasz? Minden rendben, semmi bajod, csak ki kell nyitnod a szemedet. – Könnyek borítanak el, mikor nem érkezik válasz. Hozzábújok, átkarolom arcát, és egy csókot lehelek rá – ez a legtöbb, amit most tehetek. Aztán, mint felszínre a buborék, egy kérdés hagyja el a számat: - Miért?
Nem várom rá választ. Sőt, nem is akarok rá választ. Mégis kapok.
Janó szeme felnyílik, rám néz.
- Emlékszel még, csináltam egy blogot – kezd bele rögtön a történetbe. –Felvettem egy másikat társoldalnak, ami a misztikumokkal foglalkozott, és azóta, én… - Szeme ismét lecsukódott, ahogy a nővér beadott egy injekciót az egyik infúzióba. Arca kedves volt, majdhogynem bájos, mikor rám mosolygott, hangja édes, altató, ahogy megszólalt:
- Pihennie kell.
Bólintok, otthagyom őt, és elindulok haza. Miért? Nem tudom.
Otthon lezuhanyzok, és elindulok aludni. Elég csak becsuknom a szememet, és máris látok mindent: az ápolónő arca, ahogy altatóan rám mosolyog, s azt mondja „pihennie kell”. Hangjában azonban van egy kis mellékzönge, ami arra emlékeztet, mikor még azt mondta nekem: „megérkeztél.” Aztán a nyurga és a köpcös gondfelhőkkel takart szóváltása, amíg észre nem vettek.
Végül a magyartanárnő utolsó mondata: „Mindenhol ott vannak!”

Kavargó gondolataim végül megint csak álomba ringatnak. Ismét ott álltam az erdő szélén, ahol letett az a hatalmas jármű, de ezúttal tovább indulok. Az erdő félelmetes volt, sötét, tele árnyakkal és meghatározhatatlan hangokkal.
A rengetegnek egy domb tetején lett vége, a kopár lejtő végén pedig egy falucska kéményei füstöltek a téli, hideg levegőben. Odalent árusok kurjongattak, kutyák csaholtak, gyerekek játszottak. A látvány egyszerre volt hívogató és taszító, mégis elindultam.
Az emberek nem foglalkoztak velem.
Furcsa, most múlt időben beszélni. De a helynek volt valami múltszerű… szaga?
Ahogy mentem, egy kislányra lettem figyelmes. Kis szánkóján könyveket visz, azokat árulja. „Édesanyám versei, történetei, melyek elvisznek egy másik világba!”, kurjongatja. Egy magas, karcsú nő megáll mellette, és édes szavakat intéz hozzá. Megdermedek, mikor rájövök, hogy a kórházi ápolónőt látom. Amikor befejezi a mondandóját, a kislány bólint és odaadja neki a keresete egy részét. A nő megköszöni, továbbáll, a kislány úgyszintén.

De valami megváltozott: a kislány tekintetéből hiányzik valami. Utána indultam. Egy kis, lepukkant házhoz ment, behúzta a szánt a könyvekkel a sufniba, majd bement az ajtón. Leültem egy sziklára, és vártam. Este lett, aztán reggel, a nő pedig visszajött. Egy öregasszony nyitott neki ajtót, talán a lány anyja lehetett, de a kicsi nem került elő. Az öregasszony leült a ház elé egy székre, a másikra pedig a nő ült. Lélekrabló volt, ebben már biztos voltam.
Mérgem elfojtásaképp becsuktam a szemem, és már meg is jelent előttem három alak, és a nő. Mind a három lelkének fele már a lélekrablónál volt, de ők még nem adták fel. Láttam, ahogy fellépnek ellene, láttam a szárnyaikat…

Aztán kinyitottam a szemem. Egy pillanatig nem értettem, mi történik, hiszen a lélekrabló hirtelen olyan közel lett, az alakom megváltozott, a hangom reszketett, és a gondolataim…

Tudtam, hogy azzal, hogy odaadtam neki valamit, ami mindennél többet jelent nekem, eladtam a lelkem felét. Ez esetben a keresetemmel, ami ezen a szegény vidéken mindennél többet jelentett. Én voltam a kislány, aki eladta a lelkét, és teste rohamos öregedésbe kezdett.
A hó szállingózni kezdett. A nő pedig mosolyogni.
„Itt az idő, hogy a másik felét is rám bízd, gyermekem!”
Egész testemben éreztem a tiltakozást, az undort, a vágyat, hogy legyen már vége.
„Ki akarok szállni. Élni akarom a saját életem. Meggondoltam magam”, hallom a saját hangomat.
„Azt sajnos már nem lehet…”, szánakozik ördögi mosollyal az arcán a másik, én pedig teljes erőmmel próbálok üzenni lánynak, hogy használja az erejét: akinek már nincs meg a fél lelke, az hajlamosabb befogadni a mágiát – így lehetnek szárnyai. Mondani akarom neki, hogy repüljön el, hogy nyerjen egy kis időt, hogy fel tudjon rá készülni, és ő hallja, ami mondok, de nem történik semmi.

Aztán egy ismeretlen szó hagyja el ajkamat, és a nőarcába hó vágódik, én, vagyis a lány pedig futásnak ered. Ahogy a hideg hó meztelen talpához ér, testem egyre fiatalabb lesz, mintha lelke visszaköltözne belé. Egyre gyorsabban fut, érzi a nő tekintetét a hátán, ugyanakkor az is, hogy az nem tud olyan gyorsan utána jönni. Lecsúszik egy dombon, át a hatalmas hóbuckákon, s a patak partján hagyja, hogy az egyik bucka beomoljon alatta, s ő olyan mélyre ássa magát, amennyire csak lehet.
Ismét a jelen idő…

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy nem hagyott hátra sok nyomot.

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy a nő nem jött utána.

Vár, és nem történik semmi. Kicsit feljebb helyezkedik, hogy ki tudjon nézni, de még fel sem emeli teljesen a fejét, mikor már hallja a közeledő lépteket.

Visszamászik és vár.

Vár, és közben felkészül a végre. Egész testében remeg, bár a hideget nem is érzi. Elkeseredéssel tölti meg a tudat, hogy már nincs mit remélnie, hogy itt és most vége szakad mindennek. Szemét szorosan lehunyja, s vele együtt én is, mikor egy árny magasodik a nyílás fölé.

Mikor elveszti a lelkét, már nem lehetek vele, egy teraszon állok, ahol köd borít mindent. Nem látok az orromig sem, de tudom, hogy itt van, jelenlétének bűze betölti a teret. Tudom, hogy ő hívott ide, tudom, hogy ő mutatta ezt meg nekem. De azt nem tudom, miért.

Épp tenném fel a kérdést neki, mikor a helyszín megint vált: egy hosszú folyosón vagyok, ahol nincs más, csak egy hatalmas bozót. A kislány és a nő kézenfogva sétálnak, s a bozót előtt lelassítanak. A nő valami puhát dob oda a bozótnak mire abból egy hatalmas kutyafej, majd azután még egy emelkedik ki. A hatalmas állat óriási fogai közé csippenti a kicsi, puha valamit, majd jól elrejti.

A kislány lelke volt az, amit a kétfejű kutya őriz. A kutya nem látszik vadnak, testéből sugárzik a gyűlölet, amit a lélekrabló iránt táplál. Odamehetnék hozzá, elkérhetném tőle Janó lelkét, talán még oda is adná, s a nő sem látna meg, de…

Ismét a teraszon találom magam, ismét köd, és ismét nem látok semmit, de tudom, hogy ott van.
„Miért nem vitted el?” A lélekre céloz. A barátom lelkére. És tesztel engem. Nem okozok neki csalódást.
„Ez mind a múltban történt – mondom – réges-régen, akkor az ő lelke még nem volt itt.”
„Így van.”
„Miért hoztál ide? Hiszen, mostmár tudom, hova kell jönni. Könnyűszerrel megmenthetek tőled egy lelket…”
„És ugyanolyan könnyen el is veszhetsz!”

Az álom véget ér, én pedig bekapcsolom a gépet. Lassan indul ez is, mint mostanában minden. Várom, hogy betöltsön, majd az elérhető ismerősök között Laurát és Sacit keresem. Mikor megtalálom őket, segítséget kérek, nem mondok semmit, és ők megbíznak bennem.
Suli után találkozunk – ezt beszéltük meg.
A folyosón összefutok Léhivel, aki szintúgy velem tart. Laura, Saci, Léhi meg én egy barlangba megyünk. Aggodalom tükröződik arcukon, én pedig nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hiszen nem épp a legegyszerűbb elmagyarázni a tényleges világban, hogy egy lélekrabló elvitte a barátom lelkét. De ők mégis megértik, és velem tartanak.

A szórakozóhely keresésére indulunk, aminek falán, most már biztos vagyok benne, ott van az átjáró, a falfestmény.
Hamar megtaláljuk, odabent hatalmas a tömeg. Nincs se időnk, se kedvünk eljátszani, hogy nem keltünk feltűnést, nekiugrok a festménynek, majd követnek a többiek is. Különös érzés tölt el, mikor átlépek az ajtón – leírhatatlan bizsergés, ami túl hamar elmúlik ahhoz, hogy megjegyezzem.

Az emberek azonban, akiknek nagy része már részeg volt, utánunk jönnek, és sehogy sem tudjuk visszaküldeni őket.
Egy ismerős hang hasít a tömegbe.
- Takarodjanak kifelé! Ez nem a maguk dolga! – És az emberáradat megindul vissza, mígnem a teremben már csak mi négyen maradunk és az új magyartanárnő.
- Járjatok szerencsével – csak ennyit mond, majd egy újabb ajtóra mutat, és eltűnik.
Mi négyen megfogjuk egymás kezét és elmondunk egy Miatyánkot, majd a folyosóra vezetem őket, oda, ahol a kétfejű kutya vár ránk, aki a lelkeket őrzi. A kutyát kedvesen köszöntöm, aki farkcsóválva merészkedik elő a bokorból, majd a tenyeremhez nyomja az orrát. Lauráék hívó szavára kimászik a bokorból, én pedig kutatni kezdek a lelket közt. Tudom, hogy amit én keresek, az kristályos, éles, de gyönyörű, ám a kezem ügyébe csak puha dolgok akadnak, tollak, párnák, habdarabok, pamacsok. Beljebb mászok a bokorba, de ott sincs.

Egy apró kereső siet segítségemre, egy nagyobb termetű méhecske, aki nálam jobban lát a sötétben. A bokron kívülről csatazajok hallatszanak be, bennem pedig a lélekrabló szavai visszhangzanak: „és ugyanolyan könnyen el is veszhetsz…”
Iszonyatos kétségbeeséssel kutatunk tovább, de továbbra sem találunk semmit. Lelki szemeim előtt már látom, látni akarom, ahogy a kezembe fogom kedvesem lelkének darabját, hogy aztán visszaadhassam neki, de semmit sem találok. Kintről hallom a kutya halálhörgését, a barátaim sikolyait.

Behunyom a szemem, és egy bárban találom magam, egy hatalmas csarnokban, ami inkább emlékeztet barlangra, mintsem épületre. A pultnál ülök, és nézem a hosszú sort, a hosszú, szomjas sort, ahová mind több ember csatlakozik. Tekintetük fényes, élettel teli, elképzelhetetlen, hogy lelketlenek lennének. A pultos valószínűleg meghallja gondolataimat, s alátámasztja hitemet, miszerint ezek élő emberek, teljes lélekkel.

Szomorúan nézem a sort, és átkozom magam, amiért én itt vagyok, és nem egy számomra fontos lélek megmentésén fáradozok. Aztán elhűl bennem a vér: Janó jön felém, kezében két pohárral. Mosolyogva átölel, megcsókol, és megköszöni.
Értetlenül nézek rá.
- De hát a lelked, én… te… hogyhogy itt? Hogy találtad meg? Mert… én… én nem, nem találtam…
Halkan csitít, ajkaimra teszi ujjait, s suttog valamit.


Kinyitom a szemem. A szobám sötétje barátságosan burkol be. Egyedül vagyok, senki nincs velem. Belebújok a párnámba, és visszagondolok az álmomra, de csak egy elsuttogott mondat jut belőle eszembe:

„Mindvégig benned volt!” Ez a történet egy álom alapján készült, teljesen, szóval a hirtelen, teljesen váratlan és szürreális fordulatokért elnézést kérek, de akkor nem én voltam a főnök. :)

- Jó éjt, kicsim – nyom egy puszit a homlokomra a kedvesem. – Reggel találkozunk.
- Elég valószínű – nevetek vissza, majd hozzá bújok, és az illatával eltelve merülök álmomba. Eleinte csak a szokásos zagyvaságok fogadnak engem odaát, Álomországban: képek a napomból, amikre nem nagyon figyeltem, egy-két emlék, néhány varázslatos lény, mind-mind gyors felvillanásban, egymás után.
Aztán hirtelen abbamarad a kavargás, és én egy utastérben ülök két fickóval. Az egyik nyurga, talán két méternél is magasabb, haja makacs, zsíros tincsei a szemébe lógnak, nagy sasorra karakteressé teszi arcát. A mellette ülő kicsi és tömzsi, vörös haja gondozottan omlik szeplős arcára az elválasztás mentén. Beszélgetnek, valószínűleg valami nagyon titkosról, arcukon félelem, ugyanakkor kíváncsiság – de bátorság? Egy csepp sem. Amint rám néznek, arcukról eltűnnek a gondfelhők, és mosolyogva köszöntenek, majd mikor én is viszonzom az üdvözlésüket, az úti célom felől érdeklődnek. „Csak az álmom végére szeretnék jutni”, felelem, mire arcukra visszagomolyognak azok a sápadt gondfelhőcskék, és csöndesen megjegyzik: „jó utat”.
Sok ideig hallgatunk, és én csendben felmérem a helységet: mindent fehér króm borít, a fejünk felett két méterrel pedig keskeny fekete ablakok. Lámpa nincs, a teret mégis hatalmas fényáradat tölti be. A fejünk fölött, jó magasan, a plafonon egy csapóajtó körvonalai rajzolódnak ki, talán ott van a pilóta fülke?
Összerezzenek, mikor a vöröshajú megszólal: „Az ott a vezető helye – mutat a csapóajtóra -, még senki sem látta az arcát, és a tudat, hogy ezt a hatalmas járművet egyedül irányítja, kissé félelmetes. Senki sem tudja, hogy csinálja”. Ezen elgondolkozok. „Milyen régóta csinálja ezt? Úgy értem, ezt a furikázást?”, kérdezem. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, felel ezúttal a nyurga. Meglep hangjának mély zöngéje, szokatlanul visszhangzik a teremben a vöröshajú magas hangja után.
A jármű megáll, és hihetetlen módon nem egy ajtó nyílik ki, hanem a padló hasad ketté, ezzel egy időben pedig kinyílik a csapóajtó, és egy magas alak ereszkedik le rajta, gondosan ügyelve arra, hogy arcát még magába vonja az odafent uralkodó sötét derengés. „Megérkeztél”, csak ennyit mond, és én akaratlanul is leszállok. A fű szokatlanul selymes, ahogy meztelen talpamhoz ér, s ekkor jövök rá igazán, hogy nincs rajtam cipő. Egy erdő peremén állok, és a titokzatos „sofőrön” gondolkozom. A jármű után nézek: sokkal hatalmasabb, mint az első látásra feltűnt. Talán több olyan fülke is lehet benne, mint amiben mi ültünk, talán még három bálna is elférne benne. „Időtlen idők óta, amióta csak létezik ez a világ”, hangzik fel a fejemben a nyurga mély hangja, és ezen a szálon továbbfutva arra következtetek, talán az eddigi testeit ejtette rabságba, és azokkal végezteti a piszkosmunkát.
Az erdő eltűnik, én pedig már a suli vöröses-barnás csempéjén igyekszem órára. Állítólag új magyartanárt kaptunk, nem szeretnék rögtön az első órán beégni nála. Vele egyszerre érek a teremhez: alacsony, zömök, hosszú, barna haját kontyba fogva hordja a tarkóján. Csendesen rám mosolyog, és előre enged. Leülök a helyemre, az óra megkezdődik. Szokatlanul nagy a csend, el sem hiszem, hogy ez a mi osztályunk. Egy költőről van szó, talán Dante poklát vesszük épp, de ez az információ azonnal elveszik, amint a tanárnő heves magyarázásba kezd, és a lélekrablók mesterségéről kezd mesélni. Története közben egyre inkább úgy érzem, nekem címzi azokat. Éles csöngőszó hasítja ketté a mondandóját, elhallgat, majd csendben megjegyzi „jövőórán fojtatjuk”.
Gyors léptekkel vágok ki a folyosóra, és csak egy mondat visszhangzik a fejemben: „Mindenhol ott vannak!” A jelen idő kissé megrémít.

Megint felhangzik a csengő, ami egyre inkább hasonlít az ébresztőóra pittyegésére, majd Janó hangját hallom valahonnan messziről:
- Ébresztő! Megy a busz.
Lustán feltápászkodok, hozzábújok még, egy kis megértésért könyörögve, ő pedig az ölébe kap, és úgy visz el a mosdóig.
A suliban lassan telnek a percek, minden óra egy örökkévalóságnak tűnik. A gyomrom már lassan felülmúlja a Krakatau kitörését, de mire végzek a büfében, csöngetnek, és rohanva igyekszem a számba tömni a szendvicsemet. A terem ajtajához ketten érünk egyszerre, én, és egy kis, tömzsi tanárnő, haja kontyba fogva a tarkóján, és mosolyogva előre enged.
Leülök Vivi mellé. Gyorsan előbányászom a könyveimet és a füzetemet, tollakat a táskámból, majd az órára kezdek összpontosítani.
- Sziasztok! Én vagyok az új magyartanárnőtök, de nem kell félni nem maradok sokáig. A tanárúr lebetegedett, kórházba került, és valószínű, hogy pár hónapig még ott is lesz. Addig is kalandra fel, és irány Dante pokla!
Furcsa, hogy nem említ nevet, és nem közli velünk a tanárúr baját, de az egész nem is zavar, míg heves magyarázásba nem kezd:
- A Dante pokla mondhatni tökéletes, minden bűnt magába foglal, az egyik legnagyobbat mégis kihagyta. Ötlet, esetleg? Senki? Tényleg nem tudjátok? Hát, akkor elmondom. A lélekrablókat. Bizony, hiába néztek rám ilyen nagy szemekkel, abban a korban nagy divat volt a lélekrablás. Persze, ezek jó része csak kitaláció, de úgy tartották, a lélekrablók közöttük élnek. Hatalmas járműveken közlekednek, hogy minél több lelket tehessenek a magukévá. Iszonyatos varázserővel rendelkeztek, senki sem menekülhetett előlük. Egy valakinek sikerült csak állítólag, egy bizonyos Mrs. Smith-nek, Angliában, de ő beleőrült, és diliházba zárták. Azt is mondták, hogy a lélekrablók egy tőlünk független, másik világban éltek, amelyet… - Csöngőszó hasít mondatába, és ő a szemembe nézve, halkan megjegyzi: mindenhol ott vannak!
Köpni, nyelni nem tudok az óra után, bármit mondanak nekem, nem nagyon fogom fel. Nehezen érek a nap végére, semmi sem történik, lassan már el is felejtem a történteket.

Órák után Janó sétálni hív. Messzire megyünk, a város határain kívül, és végignevetjük az utat, virágokat szedünk, madarakat lesünk. Egyszerre egy hatalmas rétre érünk, ahol egy magányos, kopasz fa áll. Kérge fehér, néhol barnás, mindenesetre kísérteties a látvány, mégis vonz. Janóval versenyt futunk odáig, és már látom is a szemem előtt, ahogy ülünk egymás ölében az egyik ág hajlatában. Ő hamarabb felér, mint én, felmegy a magasabbik ágra, hogy én is fel tudjak kapaszkodni az alacsonyabbikra. Háttal van nekem, mikor felérek, de ahogy felém fordul, valami megváltozik. A tekintete lefelé mered, és pedig követem: a fa alatt egy hatalmas tó áll, ami eddig még nem volt itt, nem is láttam még soha, mégis tudom, hogy iszonytatóan mély és borzasztó hideg. Aztán kapok észbe, és még egyszer megnézem magamnak Janó tekintetét, amit már a mozdulatsor követ: leugrik a fáról. A döbbent csendben megfagy a vér az ereimben, mégis utána ugrom, amint meghallom a csobbanást. Akkor fogom fel, hogy az a víz, az tényleg ott van. Félek, mielőtt én is csobbannék, s mikor odaérek, a víz jéghideg acélként vág végig a testemen. Látom Janó alakját, a víz mélyén lebeg, és én is felé tartok. Felkarolom őt, és felhúzom a felszínre. Felérve kihúzom a partra, minél távolabb a víztől és a fától, egy napsütötte kis dombocskára, és várom, hogy a Nap felmelegítse.
Egy bácsi araszol felénk, és meghökken a láttunkon: állapotunk felől érdeklődik, mire én magyarázni kezdem a fát, és a vizet, majd gyanakvó tekintete láttán a fa felé mutatok, aminek már semmi nyoma. Megijedek, érzem, ahogy elájulok.

Csöndes, sötét magányomban egy festmény rajzolódik ki előttem. Egy szórakozóhely fali festménye. Jelenleg még nem tudom, hogy micsoda, de érzem, hogy tudni fogom, ha eljön az ideje.

Kórházban térek magamhoz, a saját, száraz ruháimban, a mellettem lévő ágyon Janó fekszik, még mindig kómában, infúziókkal. Ahogy közelebb megyek, valami vattaszerűt találok a fülében, és festékcsíkot az arcán. Érdes hang visszhangzik a fejemben: „nem hallhat téged!” Vagyis engem. Gyorsan kihúzom a füléből a vattát, letörlöm arcáról a festékcsíkot, és halkan beszélni kezdek hozzá.
- Édesem, itt vagyok. Hallasz? Minden rendben, semmi bajod, csak ki kell nyitnod a szemedet. – Könnyek borítanak el, mikor nem érkezik válasz. Hozzábújok, átkarolom arcát, és egy csókot lehelek rá – ez a legtöbb, amit most tehetek. Aztán, mint felszínre a buborék, egy kérdés hagyja el a számat: - Miért?
Nem várom rá választ. Sőt, nem is akarok rá választ. Mégis kapok.
Janó szeme felnyílik, rám néz.
- Emlékszel még, csináltam egy blogot – kezd bele rögtön a történetbe. –Felvettem egy másikat társoldalnak, ami a misztikumokkal foglalkozott, és azóta, én… - Szeme ismét lecsukódott, ahogy a nővér beadott egy injekciót az egyik infúzióba. Arca kedves volt, majdhogynem bájos, mikor rám mosolygott, hangja édes, altató, ahogy megszólalt:
- Pihennie kell.
Bólintok, otthagyom őt, és elindulok haza. Miért? Nem tudom.
Otthon lezuhanyzok, és elindulok aludni. Elég csak becsuknom a szememet, és máris látok mindent: az ápolónő arca, ahogy altatóan rám mosolyog, s azt mondja „pihennie kell”. Hangjában azonban van egy kis mellékzönge, ami arra emlékeztet, mikor még azt mondta nekem: „megérkeztél.” Aztán a nyurga és a köpcös gondfelhőkkel takart szóváltása, amíg észre nem vettek.
Végül a magyartanárnő utolsó mondata: „Mindenhol ott vannak!”

Kavargó gondolataim végül megint csak álomba ringatnak. Ismét ott álltam az erdő szélén, ahol letett az a hatalmas jármű, de ezúttal tovább indulok. Az erdő félelmetes volt, sötét, tele árnyakkal és meghatározhatatlan hangokkal.
A rengetegnek egy domb tetején lett vége, a kopár lejtő végén pedig egy falucska kéményei füstöltek a téli, hideg levegőben. Odalent árusok kurjongattak, kutyák csaholtak, gyerekek játszottak. A látvány egyszerre volt hívogató és taszító, mégis elindultam.
Az emberek nem foglalkoztak velem.
Furcsa, most múlt időben beszélni. De a helynek volt valami múltszerű… szaga?
Ahogy mentem, egy kislányra lettem figyelmes. Kis szánkóján könyveket visz, azokat árulja. „Édesanyám versei, történetei, melyek elvisznek egy másik világba!”, kurjongatja. Egy magas, karcsú nő megáll mellette, és édes szavakat intéz hozzá. Megdermedek, mikor rájövök, hogy a kórházi ápolónőt látom. Amikor befejezi a mondandóját, a kislány bólint és odaadja neki a keresete egy részét. A nő megköszöni, továbbáll, a kislány úgyszintén.

De valami megváltozott: a kislány tekintetéből hiányzik valami. Utána indultam. Egy kis, lepukkant házhoz ment, behúzta a szánt a könyvekkel a sufniba, majd bement az ajtón. Leültem egy sziklára, és vártam. Este lett, aztán reggel, a nő pedig visszajött. Egy öregasszony nyitott neki ajtót, talán a lány anyja lehetett, de a kicsi nem került elő. Az öregasszony leült a ház elé egy székre, a másikra pedig a nő ült. Lélekrabló volt, ebben már biztos voltam.
Mérgem elfojtásaképp becsuktam a szemem, és már meg is jelent előttem három alak, és a nő. Mind a három lelkének fele már a lélekrablónál volt, de ők még nem adták fel. Láttam, ahogy fellépnek ellene, láttam a szárnyaikat…

Aztán kinyitottam a szemem. Egy pillanatig nem értettem, mi történik, hiszen a lélekrabló hirtelen olyan közel lett, az alakom megváltozott, a hangom reszketett, és a gondolataim…

Tudtam, hogy azzal, hogy odaadtam neki valamit, ami mindennél többet jelent nekem, eladtam a lelkem felét. Ez esetben a keresetemmel, ami ezen a szegény vidéken mindennél többet jelentett. Én voltam a kislány, aki eladta a lelkét, és teste rohamos öregedésbe kezdett.
A hó szállingózni kezdett. A nő pedig mosolyogni.
„Itt az idő, hogy a másik felét is rám bízd, gyermekem!”
Egész testemben éreztem a tiltakozást, az undort, a vágyat, hogy legyen már vége.
„Ki akarok szállni. Élni akarom a saját életem. Meggondoltam magam”, hallom a saját hangomat.
„Azt sajnos már nem lehet…”, szánakozik ördögi mosollyal az arcán a másik, én pedig teljes erőmmel próbálok üzenni lánynak, hogy használja az erejét: akinek már nincs meg a fél lelke, az hajlamosabb befogadni a mágiát – így lehetnek szárnyai. Mondani akarom neki, hogy repüljön el, hogy nyerjen egy kis időt, hogy fel tudjon rá készülni, és ő hallja, ami mondok, de nem történik semmi.

Aztán egy ismeretlen szó hagyja el ajkamat, és a nőarcába hó vágódik, én, vagyis a lány pedig futásnak ered. Ahogy a hideg hó meztelen talpához ér, testem egyre fiatalabb lesz, mintha lelke visszaköltözne belé. Egyre gyorsabban fut, érzi a nő tekintetét a hátán, ugyanakkor az is, hogy az nem tud olyan gyorsan utána jönni. Lecsúszik egy dombon, át a hatalmas hóbuckákon, s a patak partján hagyja, hogy az egyik bucka beomoljon alatta, s ő olyan mélyre ássa magát, amennyire csak lehet.
Ismét a jelen idő…

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy nem hagyott hátra sok nyomot.

Vár. Nem mer mozdulni, s csak remélni tudja, hogy a nő nem jött utána.

Vár, és nem történik semmi. Kicsit feljebb helyezkedik, hogy ki tudjon nézni, de még fel sem emeli teljesen a fejét, mikor már hallja a közeledő lépteket.

Visszamászik és vár.

Vár, és közben felkészül a végre. Egész testében remeg, bár a hideget nem is érzi. Elkeseredéssel tölti meg a tudat, hogy már nincs mit remélnie, hogy itt és most vége szakad mindennek. Szemét szorosan lehunyja, s vele együtt én is, mikor egy árny magasodik a nyílás fölé.

Mikor elveszti a lelkét, már nem lehetek vele, egy teraszon állok, ahol köd borít mindent. Nem látok az orromig sem, de tudom, hogy itt van, jelenlétének bűze betölti a teret. Tudom, hogy ő hívott ide, tudom, hogy ő mutatta ezt meg nekem. De azt nem tudom, miért.

Épp tenném fel a kérdést neki, mikor a helyszín megint vált: egy hosszú folyosón vagyok, ahol nincs más, csak egy hatalmas bozót. A kislány és a nő kézenfogva sétálnak, s a bozót előtt lelassítanak. A nő valami puhát dob oda a bozótnak mire abból egy hatalmas kutyafej, majd azután még egy emelkedik ki. A hatalmas állat óriási fogai közé csippenti a kicsi, puha valamit, majd jól elrejti.

A kislány lelke volt az, amit a kétfejű kutya őriz. A kutya nem látszik vadnak, testéből sugárzik a gyűlölet, amit a lélekrabló iránt táplál. Odamehetnék hozzá, elkérhetném tőle Janó lelkét, talán még oda is adná, s a nő sem látna meg, de…

Ismét a teraszon találom magam, ismét köd, és ismét nem látok semmit, de tudom, hogy ott van.
„Miért nem vitted el?” A lélekre céloz. A barátom lelkére. És tesztel engem. Nem okozok neki csalódást.
„Ez mind a múltban történt – mondom – réges-régen, akkor az ő lelke még nem volt itt.”
„Így van.”
„Miért hoztál ide? Hiszen, mostmár tudom, hova kell jönni. Könnyűszerrel megmenthetek tőled egy lelket…”
„És ugyanolyan könnyen el is veszhetsz!”

Az álom véget ér, én pedig bekapcsolom a gépet. Lassan indul ez is, mint mostanában minden. Várom, hogy betöltsön, majd az elérhető ismerősök között Laurát és Sacit keresem. Mikor megtalálom őket, segítséget kérek, nem mondok semmit, és ők megbíznak bennem.
Suli után találkozunk – ezt beszéltük meg.
A folyosón összefutok Léhivel, aki szintúgy velem tart. Laura, Saci, Léhi meg én egy barlangba megyünk. Aggodalom tükröződik arcukon, én pedig nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hiszen nem épp a legegyszerűbb elmagyarázni a tényleges világban, hogy egy lélekrabló elvitte a barátom lelkét. De ők mégis megértik, és velem tartanak.

A szórakozóhely keresésére indulunk, aminek falán, most már biztos vagyok benne, ott van az átjáró, a falfestmény.
Hamar megtaláljuk, odabent hatalmas a tömeg. Nincs se időnk, se kedvünk eljátszani, hogy nem keltünk feltűnést, nekiugrok a festménynek, majd követnek a többiek is. Különös érzés tölt el, mikor átlépek az ajtón – leírhatatlan bizsergés, ami túl hamar elmúlik ahhoz, hogy megjegyezzem.

Az emberek azonban, akiknek nagy része már részeg volt, utánunk jönnek, és sehogy sem tudjuk visszaküldeni őket.
Egy ismerős hang hasít a tömegbe.
- Takarodjanak kifelé! Ez nem a maguk dolga! – És az emberáradat megindul vissza, mígnem a teremben már csak mi négyen maradunk és az új magyartanárnő.
- Járjatok szerencsével – csak ennyit mond, majd egy újabb ajtóra mutat, és eltűnik.
Mi négyen megfogjuk egymás kezét és elmondunk egy Miatyánkot, majd a folyosóra vezetem őket, oda, ahol a kétfejű kutya vár ránk, aki a lelkeket őrzi. A kutyát kedvesen köszöntöm, aki farkcsóválva merészkedik elő a bokorból, majd a tenyeremhez nyomja az orrát. Lauráék hívó szavára kimászik a bokorból, én pedig kutatni kezdek a lelket közt. Tudom, hogy amit én keresek, az kristályos, éles, de gyönyörű, ám a kezem ügyébe csak puha dolgok akadnak, tollak, párnák, habdarabok, pamacsok. Beljebb mászok a bokorba, de ott sincs.

Egy apró kereső siet segítségemre, egy nagyobb termetű méhecske, aki nálam jobban lát a sötétben. A bokron kívülről csatazajok hallatszanak be, bennem pedig a lélekrabló szavai visszhangzanak: „és ugyanolyan könnyen el is veszhetsz…”
Iszonyatos kétségbeeséssel kutatunk tovább, de továbbra sem találunk semmit. Lelki szemeim előtt már látom, látni akarom, ahogy a kezembe fogom kedvesem lelkének darabját, hogy aztán visszaadhassam neki, de semmit sem találok. Kintről hallom a kutya halálhörgését, a barátaim sikolyait.

Behunyom a szemem, és egy bárban találom magam, egy hatalmas csarnokban, ami inkább emlékeztet barlangra, mintsem épületre. A pultnál ülök, és nézem a hosszú sort, a hosszú, szomjas sort, ahová mind több ember csatlakozik. Tekintetük fényes, élettel teli, elképzelhetetlen, hogy lelketlenek lennének. A pultos valószínűleg meghallja gondolataimat, s alátámasztja hitemet, miszerint ezek élő emberek, teljes lélekkel.

Szomorúan nézem a sort, és átkozom magam, amiért én itt vagyok, és nem egy számomra fontos lélek megmentésén fáradozok. Aztán elhűl bennem a vér: Janó jön felém, kezében két pohárral. Mosolyogva átölel, megcsókol, és megköszöni.
Értetlenül nézek rá.
- De hát a lelked, én… te… hogyhogy itt? Hogy találtad meg? Mert… én… én nem, nem találtam…
Halkan csitít, ajkaimra teszi ujjait, s suttog valamit.


Kinyitom a szemem. A szobám sötétje barátságosan burkol be. Egyedül vagyok, senki nincs velem. Belebújok a párnámba, és visszagondolok az álmomra, de csak egy elsuttogott mondat jut belőle eszembe:

„Mindvégig benned volt!”