Történetek

Rengetegszer másztam fel óriási ágaira, s innen figyeltem a közeli vasúti síneken elrobogó vonatot. Hatalmas koronája paszományos ködmönként takarta vastag törzsét. De most inkább a földön ülve figyeltem egy feketerigó párt, amint hangos éneklés közepette ugráltak egyik ágról a másikra. Tekintetem ezután a patak csillogó vízére siklott. Kicsiny folyócska a Gaja, egy jobb sportoló képes lenne egyik partjáról a másikra szökkenni...

Egy egészen más világ. Megszűntek a dimenziók, semmi sincs, és mégis teljes a világ. Senki sem látható, de mégis mindenki ott van. Alkalmazkodni kell. A tökéletes egység, mely elérhetetlen. Még elérhetetlen. Egyszer, majd, sokára visszatérhet. De addig még sok a teendője.
A lány kívülről látta magát. Látta a testét, amint ott fekszik a fal tövében, de mégsem rémült meg. Először nem értette a dolgot. Igazán föl sem fogta mi történt. Aztán rájött, hogy nincs egyedül...

- A gyerek velem marad, őt nem adom! - mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
- De akkor láthatom, amikor csak akarom, ebből nem engedek!- kontrázott rá a férfi mély basszus hangon, szinte mennydörögve a felesége felé.
- Akkor láthatod, amikor én jónak látom, vagy ahogyan majd a bíróság dönt. - a nő hangja továbbra is parancsoló volt...

Egy gyönyörű meztelen nőtt lát napozni a homokban. Ő már nemcsak vizelésre használja, neki már farka van. Előveszi a duzzadt erekkel körbe hálózott hímvesszejét a pizsamájából és elkezdi kényeztetni az ötcombú asszonnyal. Éppenhogy elélvez, megjelenik a felnőtt énje. Lekever neki egy hatalmas pofont...

Emlékszem, volt egy csendes kis zug, melyet nagyon szerettem. Különösen, ha senki nem volt odahaza, mert nem zavarhattak meg holmi ebéddel, vagy tanulással. A bokrok ölelte kis tisztás elrejtett mindenki szeme elől, s kedvemre ábrándozhattam. Hanyatt feküdtem a fűben és néztem az eget. A hatalmas színpadon állandóan volt előadás. Az egymást hol űző, kergető, hol lágyan egymáshoz simuló, majd szétváló felhők a világirodalom legszebb meséit keltették életre...

A parkba érve még inkább lelassította a lépteit és az árnyékok között felsejlett egy árva pad sziluettje a terebélyes gesztenyefa alatt. A padon ült valaki, mozdulatlanságra ítélve. A férfi arra felé vette az irányt, nem bujkált, nem rejtőzött bele a sötétségbe. Ösztönei megsúgták, megtalálta, akit keresett, de ez a találkozás talán az ő érzéketlen szívének lesz a legkeservesebb...

Nézlek mostanság, s valahogy annyira más vagy, mintha nem is te lennél, már mióta. Olyan, mintha elhidegültél volna tőlem, amivel te ezer meg ezer aprócska tűt szúrsz a szívembe.
Tudom, hogy vége. Már tudom, hogy nem én vagyok életed értelme...

Megváltozik a világ. A kinti világ egyre távolodik, mert valami fontos történik, itt benn. Először az orrom jelez. Tekintetem még odakint jár, de én már félig idebent vagyok. Szemem sarkából még búcsút intek Apportnak, aztán fejemben egyre határozottabb képet ölt valami nagyon jó. Aztán hirtelen minden megvilágosodik.
Beigli. A karácsonyi beigli...

A barlangban játszok a sárkánnyal. Általában megperzseli az őt háborgató fickókat, de engem rendes tagnak tart, mert hoztam neki szaloncukrot és a sárkányok valójában nagyon érzékenyek főleg karácsonykor. Esteledik. Búcsút intek neki, és haza felé tartok, mikor középkori lovagok állítanak meg...

Rómeóm a kanapét vizslatja sanda szemekkel. Hipnotikusan. (Hátha a kanapé ráugrik?)
Mikor családi állapota felől érdeklődöm, úgy csinál, mintha le akarna fordulnia fent említett tárgyról. Mégis válaszol:
- Te teremtettél, neked kéne tudnod…
- Én teremtettelek?
- Igen, a gondolataiddal...