Álomból valóság

Láthatatlan kedves álmaimból előlépett, pedig nem is hívtam. Egyszerűen csak testet öltött. S ha behunyom szemem - rémlik - mintha már találkoztunk volna.. Egyszer valamikor. Ő az, akire mindig is vártam. S most, hogy megelevenedett nem tudtam vele mit kezdeni. Az álmodozás magányos, túlfűtött órái odalettek. Hirtelen pirulni kezdtem. Ó, amiket huncutul elképzeltem.. Hogy szaggatom testéről a ruhát, s hogy döntöm rögvest ágynak vagy a falnak, asztalnak... teperem a földre..
Szóhoz sem jutok, de ahogy illan a csíntalan kép hangom remegve, rekedten tölti be a teret:
- Ki vagy te, ki ajtómban ácsorogsz?
- Megtestesül álmod. - hangzik a felelet.
- Rendeltelek, vagy a postás hozott?
- A lábamon jöttem..
- Szóval nem bírt el a postás..
- Ennek semmi köze a levélvivőhöz.
- Akkor mihez van köze?
- HOZZÁD.

Szemem tányér nagyságúra guvadt. (Szép látvány lehettem.) A lovag mégsem szaladt ijedtében lépcsőn- telken. Bátor, daliás, ruganyos léptű, széles vállú, lapos hasú- olyan sakkozós fajta. Szeme változékony színű s vágyakozón engem néz. A képek újra táncot járnak gondolataimon, azok, amik késő este csak saját felelősségre nézhetők. De a jólneveltség nem enged. Tudatos emberi felem nyelvét ölti a megbúvó, várakozó, éhes fenevadnak.
A nappaliba invitált, rágcsálnivalóval kínált kedves szemöldöke valószínűtlen magasba szaladt a megrökönyödéstől. a homloka közepén megállapodott kusza szőrszálak egyáltalán nem tették tetszetőssé.. Gondolkoztam, szóljak - e neki, hogy rendezze vissza a fizimiskáját az ajtóban állóéhoz, mert így kissé nevetséges. A kényelmetlen széken ücsörögve feszengő Rómeóm a kanapét vizslatja sanda szemekkel. Hipnotikusan. (Hátha a kanapé ráugrik?)
Mikor családi állapota felől érdeklődöm, úgy csinál, mintha le akarna fordulnia fent említett tárgyról. Mégis válaszol:
- Te teremtettél, neked kéne tudnod…
- Én teremtettelek?
- Igen, a gondolataiddal.
Csak ücsörgünk egymás iránt szemben, de valahogy mégsem akarózik felavatni az alvókámat. Valami sötét folt vetődhetett képzeletem lankájára, mert mégsem érzem, amit kéne. Szép, szép, mutatósnak mutatós, olyan "mindjárt beleharapok fajta", de most megelevenülten tovatűnt a varázs. Nem hús- vér érzetű. A tökéletesség illúziója lengi körül tökéletlenül művien. Mégsem kell, nem nekem való.
Udvariasnak nem nevezhetően kitessékelem az ajtón, búcsúzóul megintve, miszerint vissza se jöjjön.

A való tökéletlensége egésszé forr. Teljessé, eggyé.
Hányszor elképzeltem fekete lovon vágtató férfias, harcias, izmos hercegem, aki maga elé kanyarítva tovahurcol az ismeretlenbe, s boldogan szerelmesen halunk meg kétszáz évesen.
Mégis odafent valaki jobban tudta mi kell nekem. Hódolóim időtlen- idő után mind az ajtón kívül rekedtek. Nem voltam szerelmes egyikükbe sem. Pedig igyekeztem. Nem bennük volt a hiba és nem is bennem. Az egyszerű válasz- nem egymásnak lettünk teremtve. S ez a röpke szösszenet gúnyosan nevet rám a papírról. Mindannyiunkra.
Elképzelünk valakit s alább nem adunk. Vagy lejjebb adunk az igényeinkből- esetleg túl nem azon, aki régen a küszöböt érdemelné. Mindannyiunknak voltak "leányálmai" s teljesülten valami mégis hiányzott. ( Vagy csak rossz helyen kerestük?)
Az is megeshet, hogy hímnemű BAJtársunk képzeletlenül jött az életünkbe- s szintén nem volt az a világraszóló igazi. El tengtünk - lengtünk ellaposodott kapcsolatunkban szenvedélyre, izgalomra vágyván. S a szenvedélyen, izgalmon túl a mindent elsöprő, fenekestől felforgató időtlen szerelemre.