Snipe

- Gergőmnek szívem minden szerelmével -

Ködös őszi délután volt. Az a fajta nap, aminek a végén az ember legszívesebben elbújna egy fűtött szobában, miközben kedvenc bögréjéből kortyolja a forró mézes teát. Idilli kép, de sajnos nem mindenkinek adatik meg. Ki ezért ki azért kényszerül arra, hogy az utcákat rójja rendületlen, valami után kutatva, ami mindennél fontosabb a számára. Netalán az életet adó falat kenyér, vagy csupán egy látvány melyben még a nap korai lemente előtt gyönyörködni akarnánk. Volt azonban valaki, aki számára ez a délután mindennél fontosabb lett. Meg kellett találnia mielőtt a nap lebukik a horizont mögött, mert az éjszaka közeleg és a sötétség már nem biztonságos egyikük számára sem. Vajon hova tűnhetett és miért ilyen hirtelen?

A parkban szinte egymáshoz értek a fák lombkoronáinak csontszerű maradványai, valahol a távolban füttyszóval kúszott előbbre a szél, zizegve simítva át az összeaszott avarszőnyeget. Lakkozott cipő élesen koppanó sarka falta az aszfaltot, a sötétség könnyű takaróként borult a titokzatos éjjeli alakra. A rozzant, mállott falú tűzfal takarásából egy macska rohant ki, és apró, nesztelenül puha léptekkel szaladt keresztül az alak előtt, néhány pillanatra megtorpanásra késztetve. Az éjjel könyörtelenül beburkolta a világot. Tehetetlenül lassított le, jól tudta elvesztette őt, és azt is, hogy legközelebb másképp fogja látni, nem úgy mint azon az első reggelen a nívós szálloda halljában, először megpillantva. Hogy meg akarta menteni az pusztán egy halott lélek utolsó kísérlete volt egy szebb jövő felé? Talán a válasz sosem lesz megismerhető, mint ahogyan benne sem élednek többé emberi érzések. Halott ködarab lett ismét, mint ahogyan az is volt mindig.

A parkba érve még inkább lelassította a lépteit és az árnyékok között felsejlett egy árva pad sziluettje a terebélyes gesztenyefa alatt. A padon ült valaki, mozdulatlanságra ítélve. A férfi arra felé vette az irányt, nem bujkált, nem rejtőzött bele a sötétségbe. Ösztönei megsúgták, megtalálta, akit keresett, de ez a találkozás talán az ő érzéketlen szívének lesz a legkeservesebb.
- Azt hittem már soha nem jössz, Snipe - halkan búgó női hang cirógatta meg a férfi érzékeit, ahogyan közel ért. Az alak nem mozdult, nem fordította a fejét felé, a sötétségbe rejtőzött bele, mint egy hatalmas, fekete ölelésbe.
- Én pedig azt hittem hamarabb találok rád. - felelte és a kabátja felé nyúlt. Az alak most először mozdult meg és állt fel a padról, majd indult meg pontosan a férfival szemben. Az utcai lámpa reszketett, ahogyan fényével köré olvadt, messze űzve a jótékony, sötét árnyékokat. A nő elmosolyodott, megvillantak a szemfogai ebben a mosolyban. Talán éppen ezt akarta.
- Ó, hagyjuk ezt a mellébeszélést. Megfizettelek érte, tedd is meg!
- De én…
- Sokba kerültél nekem, Snipe. A pénzt elfogadtad. Nem lesz több alkalom. Se neked, se nekem.

A férfi bólintott, de nem mozdult, fejét egy picit lehajtotta, tétován simult a keze a kabát alá, még mindig mintha gondolkodott volna.
- A pénzt még mindig visszaadhatom. Nem vállalom. - mondta végül, de mintha nem is ő lett volna. A nő velőtrázóan felkacagott, a férfi karján szinte vigyázban álltak a szőrszálak.
- A pokolba veled! Te vagy a legjobb, nem akarom, hogy csorba essen a hírneveden, éppen miattam.
- Éppen miattad akartam megcsorbítani a hírnevem. Még mindig nem érted, igaz? Szeretlek!- a férfi az utolsó mondatot szinte suttogva ejtette ki. Rémisztő és egyben nagyon is valóságos titok volt ez. Kettejük titka. Keserű ajándék ez annak, akit nem befolyásolhatnak az érzelmei. Aki pénzért öl, és tovább is áll. Az egyetlen ellensége az idő. A lány mosolya most komor nyugalommá változott, arcán tehetetlenül elmosódni látszott az időtlenség, mely hű társa volt.
- Az érzelmeink mérgeznek meg bennünket. Tiltott gyümölcs ez mindkettőnknek. Pont azért tedd meg, mert szeretsz.
A férfi nem tudott mit válaszolni. A fegyver bántóan hűvös volt, mikor ujjai végül rámarkoltak és előbukkant a kabát takarásából.
- Azért mert szeretsz - suttogta újra a lány, és lehunyta a szemeit.
Éles, fémes dörrenés rázta meg a parkot, visszhangjába beleremegtek a fák és egy csapat varjú kárálva rebbent fel az ég felé. Minden fekete volt, csak egy vékony vörös csík csordogált keresztül az avarszőnyegen.
A férfit ismét körülvonta a sötétség, immár újra kőbörtönébe zárva az alakot, akinek már az idő sem volt többé ellensége. Senki élő és senki holt sem.