Gyerekkor

Kislányom a minap ismét meglepett. Az oviból hazaérkezvén, nekem szegezte a kérdést:
– Apúúú! Tudod, mit szoktam csinálni az oviban?
– Mit, Katikám?
– Csak fekszem a fűben, és nézem, hogyan szaladnak a felhők.
Hirtelen évtizedeket fiatalodtam. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nekem is kedvenc foglalatosságom volt a “felhőnézés”. Nagyon szerettem “kint lenni”. Nézni az állatokat, növényeket, elmerengni a természeten. Jó volt, amikor a többiekkel játszottam, de nagyon jól elvoltam magamban is. Órákig elbóklásztam a kertben. Körbejártam, s mindent megcsodáltam. A hatalmas és mézédes barackokat termő őszibarackfákat, a terebélyes almafákat, a már akkor is hatalmas fenyőket, kedvencemet az epret, vagy a szúrós málnabokrokat. Szinte elvesztem a kertben.

Emlékszem, volt egy csendes kis zug, melyet nagyon szerettem. Különösen, ha senki nem volt odahaza, mert nem zavarhattak meg holmi ebéddel, vagy tanulással. A bokrok ölelte kis tisztás elrejtett mindenki szeme elől, s kedvemre ábrándozhattam. Hanyatt feküdtem a fűben és néztem az eget. A hatalmas színpadon állandóan volt előadás. Az egymást hol űző, kergető, hol lágyan egymáshoz simuló, majd szétváló felhők a világirodalom legszebb meséit keltették életre. Farkasok és bárányok, rókák és nyulak a szemem láttára szőtték történetüket, melyekben mindig a jó győzedelmeskedett, a rossz pedig elnyerte méltó büntetését. A legkisebb fiú hét és tizennégy fejű sárkányokkal viaskodott, s a királylányt mindig megmentette, a gonosz boszorka pedig soha sem tudta megenni Jancsit és Juliskát.

De előadás nem csak az égen zajlott, legalább ilyen csaták dúltak a fűszálak rengetegében. Ha meguntam az égi előadást, csak hasra fordultam, s máris egy újabb mese közepébe csöppentem. Magányos hangyalegény kelt távoli útra, s a rengeteg erdőn átverekedve magát, szerencsésen hódította meg az égig érő fa birodalmát, vagy a sárkánnyá nemesedett szarvasbogarak hatalmas csatát vívtak a sárkányleány kegyeiért.
Ha pedig már untatott az égi és földi színjáték, csak át kellett mászni a kert végében a kerítésen, s máris a mezőn találtam magam, ahol mindig akadt valamilyen játszótárs.

Egyszer – úgy június tájt – felfedeztünk egy hatalmas búzamezőt. A gazda szerencsére nem volt a közelben, így birtokba vettük. Talán ketten, hárman lehettünk, s eljátszottuk az összes történetet, ami eszünkbe jutott. Volt ott földalatti barlangrendszer, törpékkel, tengeralattjáró periszkóppal, luxushajó félig elsüllyedve, de még a Vuk is, egész famíliájával.
Mire észrevettük magunkat, beesteledett, s a gazda is előkerült. Meglátva a letaposott búzát, azonnal kergetni kezdett bennünket. Mi először megijedtünk, de amikor láttuk, hogy nem tud utolérni, rögtön felbátorodtunk, és el is szemtelenedtünk.
Az ebadta kölykökre válaszul visszaordítottunk, hogy nem tudjuk, miért izgul, mert a területet már előző ősszel kisajátították, ugyanis lakótelepet építenek rajta, s hogy ahhoz neki tulajdonképpen semmi köze sincsen már...
De legtöbbet a ház körül játszottunk.

Esténként pedig, amikor lehajtott fejjel hallgattam, hogy miért pont az én ruhám olyan nagyon koszos, sohasem tudtam megérteni, miért kell egy fűtől zöldellő ruha miatt ekkora felhajtást csinálni, mikor abban másnap pont ugyan olyan jól lehet játszani. Sőt, akkor már az sem lesz feltűnő, hogy újabb fűfoltokkal lesz gazdagabb egy mozgalmas nap után.
Aztán évről-évre egyre több dologból csináltam magam is problémát. Végül menthetetlenül felnőttem. De azért néha még ma is gyerek vagyok. És boldog.