Miért?

Nézlek mostanság, s valahogy annyira más vagy, mintha nem is te lennél, már mióta. Olyan, mintha elhidegültél volna tőlem, amivel te ezer meg ezer aprócska tűt szúrsz a szívembe.
Tudom, hogy vége. Már tudom, hogy nem én vagyok életed értelme. S szörnyen kínzó fájdalommal várom a napot, amikor elhagysz engem. Kétnaponta vagy csak nálam itt, s akkor is többnyire nem az érzelmekre fektettünk hangsúlyt, hanem inkább a veszekedő szavakra. Megváltoztál, ami miatt én ezt érzem.

S eljött a nap, elém álltál, üveges s ki nem aludt tekintettel. Kimondtad azt a szót, amit tudtam már nagyon jól rég, de nem lepett meg egyáltalán. A holmijaid már ott voltak a sporttáskában, s szinte azonnal akartál szabadulni tőlem.
Még egyszer utoljára karjaidba emeltél, s te is sírtál. Nem értettem miért. Legutoljára ízleltük meg egymás ajkát, amibe most nem éreztem se szenvedélyt, se szerelmet, se életkedvet. Ajkaid hidegek voltak, s inkább taszították az enyéimet.

Eleresztettél, felszedted a táskádat, s a kulcsot a kezembe adva mentél ki az ajtón. Az ajtón, ami rejtette az álmainkat, amik most romokban hevertek. Ami most már nem ad otthont közös jövőnknek.

Külön váltunk.

Nagy nehezen besétálok a szobánkba, s ledobom magam az ágyra, ahol korábban ketten aludtunk. A helyeden nyugszok, s a párnába fúrom zokogó fejem. Visszaadta az illatodat a hely, még egyszer beszippantottam istenien tökéletes tested még megmaradt emlékeztetőjét.

Elteltek a hónapok, s állsz egy sír felett. A sír mellett egy alacsony faágon egy komor holló figyeli a messzi távolságot.

Kezedben egy rózsa van, aminek tövisei többször megsebeztek, de a véred nem érdekelt téged. Lehajolsz, hogy letedd a rózsát a sírra. Könnyes szemekkel olvasod a rajta lévő nevet, s az évszámokat.

Az enyémet olvasod. Az én nevemet, s az én születési - s halálozási dátumomat.

Kissé erőtlenül annyit suttogsz, hogy miért? Magadat szidod, okolod magad a halálomért, s már több milliószor megbántad, hogy annak idején elhagytál.