Történetek

Nos, erről a történetről annyit kell tudni, hogy nem egyedül írtam, és nem tudom megjelent-e már itt. Csak a vélemények érdekelnek. Első nekifutásra egy prológus és az 1. fejezet.

Szívdobbanás, csapatmez, országúti, napsütés. Dugó, Margit körút, Moszkva, Szilágyi Erzsébet fasor. Fel a traumatológiára. 26-os épület.
Egy mentős szólítja meg, nyilván a ruházatából könnyen következtetett. ”A biciklis fiút keresi? Épp most viszik át az intenzívre.”

Az orromat lógatom ahelyett, hogy boldog lennék. Itthon ülök ahelyett, hogy elindulnék. Csüggedek, ahelyett, hogy élnék. Délutánonként magamban ülök a kanapén ahelyett, hogy veled ülnék. Ahelyett, hogy itt lennél minden van, csak te nem vagy itt már...

- A Leumi Bankot nem fogadták el? Jól értettem?
- Igen, jól. Groteszk nem?
- Igen, mintha nálunk az OTP vagy az MNB papírjait nem fogadnák el.
- Valahogy úgy. De Izrael nem hétköznapi föld, ott más törvények uralkodnak. A logika szabályai ott nem érvényesek, vagy igen, de pont ellenkezőleg. Talán pont ezért „szent” föld, mert ott nem a normál világ szabályai érvényesek...

Alig vártam, hogy ismét lássam őt. Gyakorlatilag ez a harmadik randinknak számít, már ha ezeket a találkozókat annak tekinthetjük. Végül is az elsőn megtörtént az első csók, a másodikon már volt virág és némi petting-szerűség is. Szóval teljesen átlagos ismerkedésnek tűnt, a harmadik randi okozta kellemes várakozással teli előérzetekkel...

Noémi letérdelt párja elé, elővette a farkát, s óvatosan szopni kezdte.
- Nagyon fincsi vagy – cuppantott egyet a lány. Tudod mit? Szilviék a szomszédban most vettek kézi kamerát. Lefilmezhetnénk magunkat szex közben.
Gábor közben még mindig a monitort leste rá sem hederített barátnőjére. Csak azon gondolkodott, hogy miből tudná a kocsiját felszerelni spéci cuccokkal...

- Kis mohó – nevettem. Visszatérdeltem, és nagyot nyaltam a vastag nagyajkak közé. Kitti felsikkantott. Felálltam, és megcsókoltam megint. De ezúttal inkább csak szájrapuszi volt. Ettől függetlenül elégedetten nyalta meg az ajkát.
- Nézzenek oda, Jermaine Stewartnak igaza volt. „We don’t have to take our clothes off” – idéztem leghíresebb dala címét, látva, hogy még egyikünk sem vetkőzött le – egy bugyi meg ide vagy oda – tettem hozzá...

Paul épp ott akart lenni, ahol abban a pillanatban volt. Egy erdei házban, a világ végén.
Egy dologra azonban szüksége volt. Kávéra. Ébren kellett maradnia. Egy dolog motiválta abban, hogy ide jöjjön az erdő közepére. Minél távolabb akart lenni a régebbi eseményektől...

Az orvos fáradtan letelepedett a kopott, de tisztára sikált asztalhoz. Az asszonyra emelte tekintetét:
– Torokgyík.
– Jézusom! – rogyott a hokedlire az asszony.
– Nincs időnk a kesergésre! Ezzel kenegesse a gyerek torkát, legalább óránként! – rakott le az asztalra egy üvegcsét.
– Ez segít?
– Reménykedjünk.
– Köszönöm doktor úr… nagyon röstellem, hogy nem tudok fizetni, de majd ledolgozom.
– Ne ezzel foglalkozzon, hanem a gyerekkel...

Kiültem az erkélyre. Gondoltam, nagyobb baj már úgysem lehet. Keresztbe tett lábbal terpeszkedtem, felvéve a tökéletesre csiszolt ’nekem teljesen mindegy’ pózt és a hozzá társuló ’csinálj, amit akarsz’ arckifejezést. Slukkoltam egyet az előbb még előttem heverő olcsó cigarettából, és bámultam felfelé a csillagokra. Magamban megmosolyogtam a jelenetet. Impresszionista, az kéne még! Kész őrület. Most komolyan, szerinted engem érdekel? Engem? Ugyan már. Hiszen felnőttek vagyunk...