Önmagam fogságában

2010. szeptember 25. szombat

Bevezető

Néha olyan furcsa az élet. Tele van véletlenekkel. Nem mintha hinnék bennük; véletlenek nincsenek. Bizonyítani is tudnám, ha akarnám. De hát most nem erről fogok írni, tehát nincs nagy jelentősége.
A kérdés az, ki vagyok. Ó, igen: a szürke, hétköznapibbnál hétköznapibb emberek sokaságából szólok felétek. Azaz, mégsem. Az igazság az, hogy nem az vagyok, aki lenni szeretnék. Egy társadalmilag izolált, kissé elvont és fájdalmasan rideg világ az enyém. Vagy úgy is írhatnám: a miénk.
Nem mindenkié, szerencsére, de gondolom, sokan vagyunk. Egyre többen, ami ebben a világban nem csoda.
Kik is vagyunk? Beteg emberek. Persze, azért én duplán elhatárolódom kicsit, mivel költő vagyok, bár ez elég furcsán hangzik, ha az embert még egy kiadó se látta. Azt hiszem, jobb költő is lehetnék, ha a lelkiállapotom engedné. Így viszont, egyelőre megmaradtam az öngyilkosok költőjének.
Nem olyan verseket írok, amikkel tele vannak a versbeküldős weboldalak. Az olyan „csak rímeljen” – versektől kiráz a hideg.
Gyorsan le is szögezném: ez csak az egyik dolog. Falra mászom a nagyképű plázacicáktól, akiknek a legnagyobb problémájuk a letört műköröm!
Nem tudom, mi az, hogy szegénység vagy gyilkos kór. Szerencsére. Viszont tudom, mit jelent súlyos depressziósnak, bipoláris affektív zavarral küszködőnek, kényszerbetegnek lenni és alkoholista anya mellett felnőni úgy, hogy még azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány...
Gyanítom, talán egyik se.
Mindössze tizenhat esztendős voltam, amikor zártosztályra vittek.


1. fejezet
A kezdet
Mai napig állítom, emlékszem arra az időre, amikor még nem éltem. Ez persze, furán hangozhat, hisz elvileg nem is lehetséges. Az is elképzelhető, hogy álmodtam, de nem hiszem.
És ezek után, körülbelül 8-9 évesen, e sorokat vetettem papírra: ”Az ő élete egészen más...”
Megéreztem tehát, hogy nem leszek szürke kisegér. Ami valahol jó. Mármint kicsit másnak lenni. De hogy ez mennyi keserűséggel jár, hát arról fogalmam se volt. Hogy is lehetett volna?
Nehogy azt hidd, kedves Olvasó, hogy itt jajgatva akarom siratni elvesztett boldogságomat. Dehogy akarom. Semmi értelme nem volna. Az a hajó már elment.
Gyereknek csupán azért voltam furcsa, mert fiús voltam. Amikor megszülettem, az orvosok nem hittek abban, hogy szellemi képességeim utolérik a többiekét. Hálisten, nem így lett, de tény, hogy az élet minden területén gyámoltalan voltam. Egy kicsit még most, 19 évesen is az vagyok.
Kérdezheted, mi a fenét akarok, amikor előttem az egész élet? Mindig ezt mondják.
Megmondom, miért. Nem úgy fest, hogy megélem 30. születésnapomat. Pedig még példaképem, Juhász Gyula is 54 évet élt!
Az, hogy az anyám cirka 25 éve alkoholista, eleinte nem viselt meg, és olyan életvidám fiús kiscsaj voltam, mint annak a rendje.

Az első pofon akkor érkezett, amikor láttam epilepsziás rohamot kapni az anyám. Azóta rosszul vagyok a mentőautó szirénázásától.
A második pofon kissé durvább volt. Fiúnak éreztem magam, s mivel fiúként (!) szerettem bele egy lányba, szentül meg voltam róla győződve: én bizony transzszexuális vagyok. Nem is rejtettem véka alá a dolgot, meg is lett az eredménye, jó kis botrány kerekedett emiatt a suliban, mindenki azt hitte, leszbikus vagyok. Persze egy 12-13 éves gyerekekből álló osztálytól nem várhatja az ember, hogy meg fogják érteni: ez nem ilyen egyszerű...
A reménytelen szerelem mellett akadt egy kis gondom is. Elkezdtem tépni a hajam (trichotillománia). Elég rendesen meg is kopaszodtam.
Apám az ofőm javaslatára elcipelt egy pszichológushoz. Rettenetesen féltem tőle. Gondolom, mindenki fél az első találkozástól.
Mérges voltam, mert már a 2. beszélgetés után megingott a hitem férfiúi mivoltomban. Foggal-körömmel ragaszkodtam a transzszexualitáshoz, mert azt reméltem, legalább ezt tudom biztosan. Elvittek egy gyerekszakrendelőbe is, a neurológiára, ahol felírtak nyugtatót (Ataraxot) a hajtépés ellen. Borzasztóan megviselt, egész nap aludtam tőle, egy kanalat se tudtam fölemelni, nemhogy kitépni a hajam. Fél évvel később már boldogan és hálásan köszöntem el a pszichológustól, csak a szerelem tartott még mindig – nehezítette a dolgomat, hogy a lány osztálytársam volt. Legjobb barátaim lassan eltünedeztek – nem bírták elviselni küszködésemet.
Mielőtt elballagtam volna, 8. előtti nyáron (15 éves koromban) végleg magamra maradtam.
2. fejezet
A depresszió

Nagyon szomorú voltam. Nem lehettem az, aki akartam, nem voltak barátaim, anyám továbbra is ivott. Legjobb barátnőm elvesztése annyira fájt, hogy egyre többet gondoltam a halálra, és újrakezdtem a hajtépést. Halálvágyammal viaskodva ültem az elsötétített szobában, engedélyezve néhány könnycseppet. Éjszakánként zokogtam. Végül könyörögtem apámnak: menjünk vissza a pszichológushoz, én ezt nem bírom.
Szeptember 18-án teljesült a kívánságom. De csalódnom kellett: nem úgy tűnt, mint aki komolyan veszi a dolgot. Azt mondta, másnak sokkal több oka lenne meghalni, mint nekem. S hiába jártam hozzá június 13-áig, többé nem kaptam vissza régi énemet. Hallgatag és zárkózott lettem, valami mély bánattal a szívemen.
Nem vettek fel egyik iskolába sem, pedig egész jól tanultam. Végül pótfelvéteiztem amúgy is hőn remélt jövőbéli iskolámba, igaz, nem magyar-töri szakra, hanem a nyelvi előkészítőbe.
Nehéz szívvel búcsúztam el az általános sulitól, és még nehezebb volt jókedvűnek tettetni magamat. A sors iróniája, hogy osztálytársam lett az a barátnőm, akit utoljára vesztettem el. Kezdtünk jóba lenni, az új osztályom is megszerettem, de a bánatom megmaradt.
Kicsit hülye voltam, tudhattam volna, hogy nagy gáz van, amikor minden versem végén eltűntem, szépen lassan ebből a „rideg világból”, és a nyugtalanságom erősödött. Ráadásul a vak is látta, milyen hirtelen váltakozik a hangulatom, de ezt a legtöbben a kamaszkor számlájára írták.
Ebben az évben ismertem meg a sorstársam. Róla még később lesz szó.
Sikerrel vettem az iskolai helyesírási versenyt, és 2008 januárjában már megyei 3. helyezett voltam. Minden szép és jó lehetett volna, hisz talán rendbe is jöttek a dolgok. De a depresszió nem olyasvalami, amit csak úgy szőnyeg alá söpör a ember. És az én szörnyetegem is lecsapott 2008 márciusában.
Pedig anyám elköltözött, apámnak barátnője lett, aki hozzánk költözött, így már félig-meddig anyai gondoskodásban is volt részem. Mindez mégsem számított. Ingerült voltam. Újra téptem a hajam, menekültem mindenhonnan, meg akartam halni. Apám újra (immáron harmadszor) felhívta a pszichológust. Így kerültem vissza súlyos betegen, amikor már nem számított semmi, csak a fekete halál, a néma házak, és az űr.
Most nem vágták a fejemhez, mit sajnáltatom magam. Amíg elmotyogtam, mi a baj, a pszichológus csak hümmögött, egyik kezével az állát támasztotta, aztán közölte, hogy megnézi, ott van-e még valamelyik doktornő.
Fogalmam se volt róla, miféle doktornőről beszél. Nem értettem az egészből semmit.
A pszichológus visszatérve festetett velem valamit, majd leküldött az utcára, hogy várjam meg a nővéremet, aki majd átveszi a gyógyszerem receptjét. Azt se tudtam, milyen gyógyszerről van szó!
Miután a nővérem megérkezett, rövidesen behívott egy pszichiáter. Akkor kezdtem rájönni, tényleg gáz van. Mit keresek én egy pszichiáter szobájában? Milyen kérdések ezek? Hogy folyton a halálra gondolok? Hát persze!
Az asztalán a festményem, ami temetőt ábrázol. Úr atya isten, mi van itt?
Kaptam hangulatjavítót (Apodepi), és szorongásoldót (Frontin). Ezzel kezdetét vette mai napig tartó pszichiátriai kezelésem, csak én nem tudtam róla, hogy ez egy kicsit hosszabb lélegzetvételű dolog lesz...
3. fejezet
Kegyetlen játék

Apám azt mondta, cseppet se csodálkozik azon, hogy egyből gyógyszereket kaptam. Én viszont igen. Mind ez idáig nem ismertem a depressziósok és pszichiátriai kezelésben részesülők külön világát. Majd’ elaludtam az órákon, a kedvem alig-alig lett jobb. Az osztálytársaim el nem tudták képzelni, mi ütött belém. Viszont összebarátkoztam a már említett sorstársammal, lévén, hogy ő is pszichiáterhez járt, csak máshoz, mint én. Annak ellenére, hogy kis családom mindent elkövetett annak érdekében, hogy jobban legyek, és hetente jártam az orvoshoz, még az adagomat is emelték, nem lettem jobban. Egy hónap múlva, április 20-án, eltört bennem a mécses. Elmentünk sétálni a családdal, de nekem eldurrant az agyam. Hazarohantam, elővettem egy gyufát, és az ujjaimhoz tartottam a lángot. Nem volt elég. Késsel gyaszatoltam az ujjaimat, célom a minél nagyobb fájdalom okozása volt. Mégis hiányzott valami, úgyhogy felgyalogoltam a vasúthoz, és lefeküdtem a sínekre...

Két nap múlva, mikor mentem orvoshoz, bevallottam tettemet. Hozzáfűztem, hogy készen állok a halálra, legközelebb megteszem.
A pszichiáter nem habozott: szedjem a cuccom, kórház. Jégesőben támolyogtam haza, könnyek nélkül. A beutalón diagnózisként súlyos depresszió szerepelt.
Estefelé érkeztem meg a kórházba, noha nem tudtam, hova kerülök. Akkor rémültem meg, mikor megálltunk egy kulccsal bezárt, rácsos ajtó előtt.
Életem leghosszabb 3 hete volt, és azt hiszem, a legrosszabb is. Mondjuk, szerintem 1 hét totál kieshetett, úgy kiütött a sok gyógyszer. Alig mertem kilépni a szobámból, mivel elég beszámíthatatlan emberek vettek körül. Ál-landó küzdelmet folytattam az elmém épségéért.
De éltem! Felkerültem a krónikus pszichátriára, ahol még 2 hetet töltöttem, utána pedig folytatták a kezelésem, igaz,lényegesebben több gyógyszerrel (Convulex, Zyprexa, Sertralin, Xanax).
Örömöm nem tartott sokáig. Állandóan változott az alvásom, a kedvem, továbbra is foglalkoztam a halállal. Szembeötlő volt, hogy hetente láttam másnak a világot, és erre csak akkor jöttem rá, amikor az orvos felhívta rá a figyelmemet. A hajamat téptem, igazából alig volt. Az étvágyam is folyton változott. Az iskola megviselt. A gyógyszereket hol emelték, hol csökkentették. De legalább életben voltam.
Rendszeresen készültem helyesírási versenyekre, amiken igen eredményesen szerepeltem.
Aztán októberben kiderült, hogy apám barátnője terhes. Mivel a gyerekek-kel nem tudtam mit kezdeni, eléggé kiborultam a hír hallatán, tönkretéve ezzel apámék boldogságát. Tudvalevő, hogy mindenfajta változás nálam felér egy kisebb katasztrófával, így gondolhatod, hogyan éreztem magam. Ráadásul a léc igencsak rezgett több tantárgyból is. Tulajdonképpen nem kellettek hozzá horderejű dolgok, hogy eljussak odáig: jobb lenne,ha a szerveimet felvágnám...
Ez persze újabb gyógyszeremelést eredményezett, ami továbblökött a mélység felé. Közben narkolepsziás lettem pár hónapra: óra közben, vagy bárhol, csak ültem, és egyszerre csak előrebukott a fejem, s már aludtam is. Tanáraim hagyták, az osztályom viszont hőbörgött emiatt. Minek járok suliba, ha úgyis alszom? – kérdezték.
Szerencsére ez hamar elmúlt, de akkor meg más baj szakadt a nyakamba. Téli szünet volt. Egyik éjszaka nem mertem elaludni, mert úgy éreztem, van valaki a szobában rajtam kívül. Napközben is, ha egyedül voltam, megrohant ez az érzés. Az utcára lépve meg az a gondolatom támadt, hogy a mögöttem lévő férfi azért üldöz, mert nem voltam elsőáldozó...
Amilyen hirtelen jött, el is múlt. Januárban újabb megyei verseny. 1. lettem. A hajtépés maradt, és utánajártam, mi az ördög lehet az a „borderline szerveződés”, ami a zárójelentésemben szerepelt. Nem lettem boldog a hírtől, hogy egy személyiségzavar tüneteit hordozom magamban, de fény derült rá legalább, mik voltak ezek a téli gondolatok.
A hónap végén újabb „csapás” ért: a pszichológusom bejelentette, hogy abbahagyja a munkáját. Még föl sem ocsúdhattam meglepetésemből, a pszichiáter közölte: úgy döntött, átad egy gyerekpszichiáter kollégájának – történetesen sorstársam orvosának. Ez barátságunkat erősítette ugyan, csak nyugodtabb nem lettem tőle. A fejem is állandóan fájt, rendszeresen kísér-tettek a temetők és a sínek képe. Félévkor megbuktattak matekból és töriből. Nevelőanyám terhessége miatt otthon állandó feszültség uralkodott köztünk: nem akartam beletörődni, hogy kistesóm lesz. Készülnöm kellett az országos versenyre, de előbb túl kellett esnem az első terápiás ülésen a gyerekpszichiáterrel. Barátnőm, akit visszakaptam, azért rágta a fülemet, hogy hagyjam abba a gyógyszerszedést, „csak tönkretesz”.
- Most is úgy nézel ki, mint a mosott szar! Lefogytál, az arcod beesett... szó szerint tönkrementél. Ezért sem szabad szedned. Csak még rosszabb lenne – mondta, már vagy századszor. Hiába mondtam neki, hogy ez nem rajtam múlik, és a gyógyszert nem lehet csak úgy letenni. Meggyőződése volt, hogy „ezeket csak a pénz érdekli”. (Más kérdés, hogy ahova jártam, tök ingyen elláttak, úgyhogy max a gyógyszertárak gazdagodtak meg rajtam.)
Február végén eljött az első terápiás ülés. Kellemesen csalódtam: a gyerek-pszichiáter majdhogynem első pillanatban belopta magát a szívembe, és új pszichológust jelölt ki számomra. Ettől aztán megint stresszelni kezdtem. Nem mondhatni, hogy az új lélekbúvárt szimpatikusnak találtam, csak a 2. alkalom után kezdtem megszeretni.
Teltek-múltak a hónapok. Májusban kiderült, hogy daganatot találtak a kis-tesóm szívén, emiatt nevelőanyámnak a szülésig kórházban kellett maradnia. Én megint öngyilkossági gondolatokkal küszködtem, bár a hajtépést abba-hagytam. Újabb gyógyszerváltoztatás.
Május 27-én jött világra a kisöcsém. Már a veséjében is cisztát találtak. Rövidesen kiderült, hogy az agyában göbök találhatók, és hamarosan veseátültetésre lesz szüksége.
Apámék nem láttak, nem hallottak az aggodalomtól. Furdalt a lelkiismeret – nem akartam soha, hogy ez történjen! És megszerettem a kisöcsém.
Júniusban életemben először megbuktam. Matekból. Nagyon elkeseredtem. Maradék önbizalmam is szétfoszlott. Járni kezdtem egy magántanárhoz. Aztán, a pótvizsga előtti héten egyedül voltam otthon. Amikor kiléptem a lakásból, a lépcsőházban furcsa illat terjengett – nyilván valami parfüm. Én mégis éreztem, hogy méreg. Biztos a plafonból jön, mint a gázkamrákban!
És ha az utcán voltam, tudtam, figyelnek az autókból, meg akarnak ölni. Éjjel aludni nem bírtam, mert állandóan azt figyeltem, mikor törik rám az ajtót. Követtek mindenhová, a barátaim összebeszéltek a hátam mögött, nem akarták megmondani, hogy utálnak... legalábbis én így hittem.
Mikor végül majdnem futásnak eredtem, azt gondolván, egy bácsi mindjárt revolvert vesz elő, felhívtam a pszichiáterem. Azt mondta, menjek el hozzá pénteken. El is mentem. Csökkentettük a gyógyszereimen. Megtudtam, ezek voltak azok a bizonyos „paranoid gondolatok”, stressz hatására, ami a borderline személyiségszerveződésnél nem ritka.
Onnantól kezdve szinte mindig motoszkált bennem, ki követ. Néha erősebben.
A pótvizsgám sikerült, 3-ast kaptam. Olyan boldog lettem, mint talán az elmúlt években soha. Rohangáltam, mint pók a falon. Jókedvű voltam, tele tervekkel. Akármibe fogtam, minden sikerült. Úgy döntöttem, pszichiáter leszek. Még az orvosom is vállon veregetett. Felcsillant a remény, hogy rendbejövök.
Mindez persze túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. És hogy sokáig tartson.
Szeptember 1. hetét még jól bírtam. Tudtam tanulni. Boldogan készültem az órákra. Csakhogy lecsökkentették az egyik gyógyszerem, minek következtében a hangulatjavító jobban érvényesülhetett. Ennek köszönhetően aztán nap-közben röhögőgörcs jött rám. Furán néztek, mégsem tudtam abbahagyni a nevetést. Ez persze barátnőmnek újabb „bizonyíték” volt arra, hogy tönkretesznek. Aztán persze becsúsztak a rosszabb jegyek.
Októberben megint öngyilkossági gondolataim voltak, úgy éreztem, gyilkolni tudnék. Alvászavarom, ami mindig be-beköszönt, visszatért. Heves szívdobogás kínzott napok óta, aztán kiderült, hogy a sok idegeskedés ráment a vérnyomásomra. Először 160/90-et, pár héttel később 154/90-et mértek. El is vittek a sürgősségire. Mondanom se kell, ugye, nem találtak semmit. Lelki alapja van – mondták.
Október 12-én, életemben először, eltörtem a bokám. Amúgy sem túl jó kedvemet ez tovább rontotta. Csonttá fogytam. Már ott tartottam, hogy bizisten begyógyszerezem magam.
Természetesen végül nem tettem meg. Utána egy rövid jó időszak következett. Aztán megint kiborultam. Kaptam vérnyomáscsökkentőt, így „gazdagabb” lettem még egy gyógyszerrel.
Januárban ismét önpusztításra gondoltam. Először vonat elé akartam ugrani, majd felgyújtani magam. A családommal folyton összezörrentem. Ezután összeszedtem magam, bizakodva tekintettem a jövőre. Takarítottam, rendbe tettem magam pár óra alatt, meg se éreztem. Az étvágyam kiváló volt.
Februárban, ha enyhén is, de visszatértek az üldöztetéses gondolataim. Mégis úsztam a boldogságtól, bár egy rendőrségi ügy miatt bírósági tárgyalásra idéztek be.
Aztán, február 22-én olyasmi történt, amit nehezen tudtam feldolgozni.
Megtudtam, hogy sorstársam, ki tudja hányadszor, begyógyszerezte magát. Kórházba került.
Innentől kezdve rémálmaim voltak, elment az étvágyam, napközben a sírással küszködtem. Egyre elkeseredettebben küzdöttem a Semmi ellen, ami mindjobban bekebelezett. Legszívesebben fölkötöttem volna magam. Ürességet éreztem, fejgörcsöm volt. Rájöttem: nincs menekvés. Visszatért az alvászavar is.
Ezt követően egy rövid jó időszak jött. Úgy éreztem, imádok élni. Ezzel sokszor csaptam be magam. Eltűnt a határ, mi az egészség és a betegség közti különbség. Az volt a legrosszabb, hogy ilyenkor nem éreztem, hogy gond lenne.
Aztán, gondolataimba merülve szép lassan visszakerültem a gödörbe. Naplómban nyögve kiabáltam: „...Belefáradtam a saját marhaságaimba, és már nincs erőm másképp csinálni. Fárasztó küzdelem nap mint nap életben maradni úgy, hogy nincs értelme. Rádöbbenni folyton-folyvást, hogy hazugság és illúzió az egész.” Megint alvászavar (mily meglepő). Éreztem: közeleg a vég...
Tudtam, hogy megölöm magam. Ezzel indokoltam: „...Mert mi értelme élni, ha se célom, se jövőm? Ha a temetők hívnak, és a vasút? Mi? Nem lesz jobb úgyse. Nem is értem, miért olyan fenemód nyugodtak körülöttem. Ők nem veszik észre, hogy itt a halál? Hogy nincs tovább?”
Változtattak a gyógyszereimen, minek következtében olyan rosszul lettem, hogy megint kórházba akartak küldeni. Csak azért kerültem el, mert a pszichiáternek eszébe jutott, hogy köthetnénk egy szerződést.
Ezennel új korszak köszöntött be. Csakhogy hamar túlestem a ló túloldalára! Eleinte csak rohangáltam, bátrabb voltam, tele voltam tervekkel, imádtam az életet, aztán a suliban bohóckodni kezdtem, ami tőlem elég távol állt. Furán is néztek rám, de nem zavart.
Közeledett a következő terápiás ülés. Azt tervezgettem, hogy kiírom a homlokomra, hogy KÖSZÖNÖM, vagy pedig az orvos nyakába borulok. Nem éreztem soknak ezt, olyan remek hangulatban voltam. Szerencse, hogy nem írtam ki a homlokomra semmit, és nem ugráltam a pszichiáter nyakába, de így is észrevette, hogy túlpörgök. Vigyorogtam, mint a vadalma, dőlt belőlem a szó, mégsem örült neki. Ezzel némileg le is hűtött: 2 nap múlva már halálvágyam volt. Pár nappal később visszatért a jókedv, ámbátor sokkal nyugodtabban, mint legutóbb. Májusban viszont ezt írtam a naplómba: „...nem tudom végigcsinálni, én tényleg megölöm magam...”
Ezt követően tudtam meg, mi bajom van. Iszonyú volt. Ugyanaz a betegség, mint Juhász Gyula esetében, nemhiába vonzódtam tehát a személyéhez.
Az állapotom egyre romlott. Egyik alkalommal meghívtam a sorstársam hozzánk, de miután elment, összevesztem apámmal. Ez elég is volt: úgy döntöttem, véget vetek az életemnek. Ki is mentem a vasútra, mégsem bírtam megtenni. Reszketve hívtam fel a nyaraló orvosom, aki hazaküldött. Szabadsága végén pedig, 2010. július 26-án visszakerültem az elmeosztályra, ahol 3 hetet töltöttem újfent, majd még 4 hetet a nyílton, ott meg el-küldtek a tündérhegyi kórház felvételi elbeszélgetésére, de az ottani pszichológus nem javasolta a felvételem, mondván, hogy a csoportfoglalkozások megterhelőek lennének számomra. Így visszatértem az iskolába.
A legrosszabb az, ha ráébredsz: az az időnkénti határtalan boldogság a betegség része. Amikor jól vagy!
Hol van tehát a „normál” állapot? Máig keresem. A hajtépés visszzajött. Egyik nap így vagyok, másik nap úgy. Keresem az okokat. Mit rontottam el? Túllehet ezt élni? Vagy belehalok?
De a legszörnyűbb a tehetetlenség. Magamnak vagyok kiszolgáltatva. Magamtól rettegek. A saját gondolataim nem az enyémek!!
„Mindenem megvan, és mégsincs semmi! SEMMI! Semmim sincs, csak... csak.. csak egy rohadt betegségem, és ha végighallgatom az embereket, segíteni nem tudok rajtuk, cserébe csupán azt kapom, hogy megint láthatom berúgva az anyám! Köszi szépen! [...] Életben akartok tartani? Miért? Minek? Ha már boldog vagyok, az is baj! Ha magamba roskadok? Az is baj! Folyton ez van! Minden lépésem figyelik, se boldog, se szomorú nem lehetek! Azt se engedik, hogy átérezzem mások baját, megkötik a kezem!” – ezt írtam a naplómba május végén.
Ja, és persze ki tudja, mit hoz a jövő? Talán még jön pár kereszt.

„Tartalmát elvesztett, céltalan célok,
Kötélként fonnak át, emberi dolgok
Templomi kapukban, néha megállok
Magam sem tudom még, hogy mire várok
Utolsó pénzemen, hívok egy számot

Ó, Uram,ha hívlak, az égi vonalak mindig foglaltak
Ó, Uram, te tudod, miért fájnak az emberi dolgok
Mondj végre igazat, nekem folyton csak hazudnak
Ó, Uram, ez pokol, mint egy cirkuszt csak nézed a magasból

Utcákon kószálva, a táblákat nézem
Merre induljak, nem jelzi egy sem
Kirakat-üvegek, tiszták és hidegek
Reklámok harsognak, a tömeg bólogat
Utolsó pénzemen hívom a számodat...”

/Ossian: Emberi dolgok