Az állásinterjú 5.

Az elmúlt pár hónapban sokat gondoltam rá. A zsarolót – mint kiderült egy biztonsági őrt, aki így próbálta meg szerény jövedelmét kiegészíteni – lebuktattuk és eltávolítottuk, és miután a fél cég oda járt ebédidőben, az ügyet csendesen besöpörtük a szőnyeg alá. A kistárgyalóra pedig lakat került. De Alexandrának mennie kellett, így állapodtam meg a nagyfőnökkel. Nyilvánvaló „érdemeim” miatt én voltam a számára az értékesebb. És a veszélyesebb. Mégis kicsinyes bosszút akart állni, és megmutatni, ki a nagyobb kutya. Persze a válságra hivatkoztunk, de később mégiscsak kaptam egy négyórás bányarémet a bérszámfejtésről titkárnőnek.

Tété, a legjobb cimborám az egyetem óta, most lassan szürcsölte jéghideg sörét a bárban.
- Felejtsd el, lépj tovább – dünnyögte a pohárba temetkezve.
- Nem tudom, nem akarom – dünnyögtem hasonlóképp.
- Akkor keresd meg.
- Nem tudom, nem akarom. Ő sem akarja. Különben nem tűnt volna el csak így.
- Hagyd abba az önsajnálatot. Te nem ilyen vagy, állj a sarkadra, és keríts egy nőt magadnak.
- Könnyen szövegelsz, csak a jobbodra fordulsz hajnalban, és máris ott a biztos lyuk, ráadásul bájos csomagolásban.
- Ne beszélj így a feleségemről, életem értelméről, ha nem akarsz egy monoklit a szemed alá! - húzott be tréfásan egyet. – Volna neked nőd elég, ha akarnád. Mikor dugtál egy igazán jót utoljára? Te, a nagy „kan-dúr”. Vagy másfél hónapja, ha jól emlékszem. És azzal a dögös bukszával is mi lett? Reggel kidobtad. Pedig reggelit is készített neked.
- Épp azért – szúrtam közbe monológjába.
- Na, hagyjuk! Ott az a két csinos nő, a bárpultnál, bevetem magam a kedvedért, úgyis csak az egyikük lesz szabad, a másik jó lesz nekem ivócimborának. Aztán majd diszkérten magatokra hagyunk a másikkal, és uccu neki.
- Nem kell, hagyjál!
- Mé’, mi kő’, ő? – váltott idétlenre.
- Talán.
- Tudod mi a te bajod, öcsém! Hát csak most jöttem rá! - röhögött a haverom tele szájjal. - Hát te szerelmes vagy. Életedben először, te önző disznó, csak nem ismered fel, mert nem ismered az érzést. Nem mintha más érzést ismernél. Na húzzunk, én nem tudok rajtad segíteni, engem meg vár a pici párom.

Otthon azon morfondíroztam, amiket Tété mondott. Lehet, hogy igaza van, Azt biztos, hogy esténként mostanában nem nagyon jártam el, csak ha nagyon kirángattak. Inkább magamban iszogattam és bámultam a tévét hajnalig. Közben többnyire ő járt az eszemben. - Bakker, én tényleg… - ezzel beájultam az ágyba.

Másnap olyan frissességgel és tettvággyal ébredtem, mint még soha mostanában. Nem pontosan emlékeztem az álmomra, de hogy jó volt, nagyon jó, az biztos. Rohannom kellett, a taxi harminc percen belül itt volt, hogy kivigyen a Ferihegyre. Az ötven perces út csak úgy „elrepült”, és én hetykén lépdeltem prágai repülőtér kijárata felé, amikor megláttam őt. Magabiztosságom elszállt egy szempillantás alatt, földbe gyökerezett lábban bámultam a jelenséget. Igencsak jól öltözött volt, sötét blézer és térdig érő lapszoknya, apró magas sarkú, haja hátul szorosan összefogva, a vastagkeretes, divatos szemüveg szigorú tekintetet parancsolt neki. Már csak 10 lépésre volt, mikor felpillantott és meglátott. Alex is megtorpant.

Legszívesebben azonnal átölettem és megcsókoltam volna. Helyette egy suta „hátte?” lett belőle.
- Kaptam egy jó állás, köszönhetően a te ajánlásodnak. – válaszolta meglepetten. - Sőt, a főnökön, nő, a jobb kezének tart, gyakran visz el külföldi tárgyalásaira, mint most is. A taxiban vár rám. Tulajdonképpen hálás lehettek neked. – bólogatott helyeslően.
- Na, és hogyan akarod meghálálni – tértem magamhoz és lőttem csuklóból egy suta hímsoviniszta viccet, oldani a feszültségemet, visszanyerni a magabiztosságomat. Szigorú pillantás lett a „jutalmam”.
– Hogy merészeled... – ismertem már ezt a pillantás és mondatot is.
- Azért egy baráti vacsorára meghívhatlak? - próbáltam enyhíteni, hárítani, komolyabbra fordítva a szót, a legelbűvölőbb mosolyom magamra öltve.
- Tudod, az nem nagyon volna helyénvaló… - Sütötte le a szemét, majd merészen rám nézett, kutakodva.
- Van valakid? – kérdeztem hirtelen, nem is értem, hogy jutott eszembe ez egyáltalán.
- Nem azért. – szabadkozott.
- Szóval nincs? - vigyorodtam el, jóleső érzéssel.
- Csak azt nem tudom elhinni, hogy neked sincs.
- Csak pár „átutazó” volt, az is alaposan megritkult, mióta itt hagytál.
Erre nem szólt semmit, csak néztük egymást, tágra nyílt szemekkel szótlan, felfalósan. Ő kapta el a tekintetét előbb, erre közelebb léptem és átölettem.
- Ne – tolt el magától remegő hanggal.
- De - szóltam vissza határozottan és nem engedtem az ölelésből, de lazítottam a szorításon. - Ám ha tényleg menni akarsz, menj. De ne így. Adjunk egy esélyt magunknak.
Lassan kihátrált az ölelésemből.
- Hívj fel, meglátjuk. – ezzel a kezembe nyomta a névjegyét, hátat fordított és elviharzott. Vártam, hogy visszafordul-e, de nem tette. Csak egy pillatanra torpant meg, enyhén megrázta a fejét, majd határozott léptekkel folytatta az útját a kijárat felé.

Tudtam, hogy nem szabad és nem is akarom a pillanatot elengedni, sem az övét, sem az enyémet. Már tárcsáztam is. Még láttam, hogy a kijárat előtt felvette a telefont és beleszólt.
- De türelmetlen vagy! – gurgulázott. Vajon honnan tudta hogy én hívom?
- Akkor vacsi ma? A Hiltonban?
- Én is ott szálltam meg. - mondta meglepetten és megfordult.
- Látod, az istenek velünk vannak. - nevettem. Nem mosolyodott le, legalábbis ebből a távolságból nem látszott.
- Ok, nyolckor. Ne késs! – bontotta a vonalat. Sarkon fordult és eltűnt a forgóajtó mögött.

Én előbb a tárgyalásomra siettem, de közben sokat gondoltam rá. Emlékem közt felizzottak az együtt töltött édes és fura pillanatok. Sajnos a megbeszélésem elhúzódott, és hiába hívtam, nem vette fel, pedig még SMS-t is küldtem. De elkéstem, tény. Mérgesnek látszott, hát nem indult jól a dolog. Pedig mindketten ugyan azt akartuk, legalábbis tudtuk, reméltük, hogy ennek a vacsorának a végkifejlete valamelyikünk szobájában fog folytatódni, talán. De ennyi idő után tényleg kellett a bemelegítés, a ráhangolódás, a káposzta felmelegítése, már ha volt egyáltalán mit. Messziről futottunk neki.
- Hogy van a kislányod? – kérdeztem.
- Remekül, találtam egy specialistát, csodákat művelt. Ebből az állásból még futja is rá. Anyukám vigyáz rá mostanában, hogy több lett a munkám. Na és veled mi újság?
- Semmi különös. Húzom az igát, nem nagy elánnal. Egyik nap olyan, mint a másik. Tudod, valami hiányzik az életemből, csak arra nem jöttem még rá mi. Pilóta leckéket veszek mostanában.
- Tényleg? És milyen? – mutatott igazi érdeklődést.
- Pótcselekvésnek indult, adrenalin hiánypótlásnak, de nagyon elkezdtem élvezni. Fantasztikus, amikor csak repülsz, mint a madár, szabadon. Egyszer eljöhetnél velem, bár még nincs meg a vizsgám, de hamarosan.
- Egyszer talán el is megyek veled. - mosolyodott el kétértelműen. Az ágyékomat forróság öntötte el.
Témát váltottam gyorsan:
- Mit kérsz inni?
- Nem iszom alkoholt.
- Egy kortyot sem?
- Kösz nem, mert tudom, hogy csak le akarsz itatni, hogy könnyebben ágyba vigyél.
- Na és, nincs abban semmi rossz
- Hát, ebben nem mernék annyira egyértelműen igazat adni neked - nézett üdítője mélyére.
- Ok, legyünk felnőttek. Itt vagyunk Prágában, ugyan abban a hotelben, ugyan azon az emeleten. Ha ez nem jel, akkor mi az?
- Kevés.
- Mit vársz, valljak szerelmet? Tudod, hogy érzek irántad.
- Tényleg, akkor miért rúgtál ki?
- Csak az állásból rúgtalak ki, legalábbis én így gondoltam. Tudod, muszáj volt, megbeszéltük. Jó ajánlást kaptál némi protekcióval, és látod, be is jött. Biztos vagyok benne, hogy megérdemled a bizalmat.
- Miért nem kerestél?
- Nem tudom. Sajnálom, nem tudom. Idő kellett, egy kis idő. Mikor pedig már kerestelek, nem találtalak. Elköltöztél, lecserélted a számod. Mit kellett volna tennem, magánnyomozót fogadni? Nyilván nem akartad, hogy megkeresselek, úgy éreztem, te égettél fel minden hidat magad mögött. Érdekes, te tűntél el, és most te hányod a szememre.
- Vártam, vártam hetekig, de rá kellett jöjjek, hogy vége, ennyire kellettem csak. Hát eltűntem az életedből, hogy ne zavarjalak – szúrta közbe szomorkásan.
- Ugyan, te kis butus - simogattam meg -, hiányoztál. Csak kellett egy kis idő, hogy rájöjjek. Hogy rájöjjek, te kellesz.
Megcsókoltam, előbb hagyta magát, majd eltolt durván.
- Már nem vagyok olyan kis naiv, mint pár hónapja. Ha dugni akarsz, benne vagyok, de ennyi. Jó vagy és én is kívánom. Minden adott. De hagyjuk a kamu dumát, jó. Menjünk.

Furcsa volt, ahogy vetkőzött. Kibújt a szoknyából, kicsit olyan volt, mint egy profi hotel prosti. Tudom, már próbáltam kíváncsiságból. Alex kislányos csípője a régi, ám a mellei mintha kicsit nagyobbak lettek volna, mint emlékeztem, Kemény fogásúak, teltek. Ahogy a bimbók megmerevedtek ujjaim közt ágyékomba kéjeset lökött az ütőért. Ő is felnyögött és hátra hanyatlott.
- De rég… Nem fejezte be a mondatot, csak megragadott és az ágyra taszított. Játékosan hemperegtünk, felszabadultan nevetve. Legördültem róla és csak bámultam, hosszan. Ő visszabámult, hosszan. Meg kellett ölelnem, csókolnom. Az intim pillanat erotikussá alakult át, a hormonok lassan átvették a terepet. Hevesen szeretkeztünk, oda-odafigyelve a másikra, mégis a saját kielégülésünket hajszolva. Szinte előjáték nélkül hatoltam be a már amúgy is síkos barlangba, ami szorosan fonódott férfiasságom köré. Lassan ráéreztük egymás ritmusra, eggyé váltunk testben, lélekben. Éreztem, hogy még nem jött el az időm, pedig az idegeim már pattanásig feszítették ágyékomat a hihetetlen méretűre duzzad nagyajkak körül. Rákapcsoltam akár egy gőzmozdony, és élvezettel láttam az alattam vonagló test rázkódását, hangos kiáltások közepette elélvezni. Féltemben, hogy összeszalad a hotel, erőszakosan rátapasztottam a kezem a szájára, mint egy emberrabló, és engedve az idegborzongató kéjnek tövig hatolva szabadultam meg terhemtől Alex bársonyos hüvelyébe.
Elcsendesülve legördültem nehéz férfitestemmel a törékeny nőről, aki reflexszerűen fonódott rám, fejének a vállgödrömben találva kényelmes párnát. Szinte már elaludt rajtam, velem. Megsimogattam az arcát, gyengéden.
- Szeretlek – csúszott ki a számon akaratlanul is halkan.
- Én is téged - motyogta félálomban és már aludt is, mint a bunda. Boldogan csatlakoztam hozzá.

Reggel már nem volt a szobában. Mindig korán kelő volt, én meg lusta, de azért megijedtem, hogy megint elveszítettem. Szerencsére azonnal felvette a telefont.
- Csak a szobámba jöttem át, rendbe szedni magam, reggelinél találkozunk - csicseregte vidáman.

- Jézusom, hogy fér beléd ennyi minden? – csodálkoztam a tányérjára halmozott ételtömegre, alig tizenöt perccel később az étteremben.
- Elfelejtettem volna mondani neked? – vigyorgott rám szemtelenül, huncut szemeivel. - Terhes vagyok. Első trimeszter vége.
Megakadt a falat a torkomon. Most esett le; az alkohol, a mellek, a sok ennivaló…Sebesen számolni kezdem…Te jó ég…Az állásinterjú.