Éji kéj a pusztában

Róma lebegett szemem előtt, amikor kiadtam a végső rohamra a régvárt jeladást. Döntő, fullasztó vágta következett, amit lehetetlen zabolázni, nem lehet kihasználni csapatmozdulatokra. Ez a barbárok fegyvere, amiről hadtudósok alig emlékeznek meg.
Ott állunk a szedett-vedett gepida szekértábor előtt. Ez a veszedelmesebb pillanat, ha a vezér nem képes kezében tartani nagyszámú, kiéhezett katonáját. Így, a küzdelem vége közeledtével, a zsákmányolás ösztöne sarkallja őket, a részegítő préda, rajongva sóvárgott harci jutalom.

Nemigen szakadtak le a csapatból, azok is herulok. A gótok követnek. Seregem üldözi a még harcban álló, inkább küszködő, mint küzdő, összekuszálódott gepida csapatokat.
Korai alkonyulat. A puszta népei nem harcolnak sötétben. Egy-egy csapat vív még végsőkig, utolsó erőfeszítéssel. A közeledő horizont peremén már csak apró csapatok szivárognak túl a semmibe. Nem hajszolja őket senki. Erőtlenek az emberek s lovak.
Mostan visszatérünk az elfoglalt gepida táborba. A zsákmány gyér - néhány riadt öreg, akiknek nem jutott ló a meneküléshez -, ám jóval több, mint egy napra jutó porció: Olajoshordók, tábori magtár, napon szárított hús. Az őrség megszállja a tábor előtti magaslatot, kémleli a látóhatár szegélyét. Ők kapnak elsőként a régen sóvárgott prédából. A gótok serege ma végre jóllakik.

Az árterében szeszélyesen csapongó, sziklaágyából kitörő Isonzó folyóig húzódott a senki földje: elvadult, hadak pusztította vidék, végtelen áradások után bőséges legelők. A vándorlástól elcsigázott gótok legyengült állataikkal együtt úgy vették birtokukba ezt a földet, mintha paradicsom lenne.
Elsétáltam a csicsogósan süppedős lápig, ahogy veronai pinealigetben tenném. Beszívtam a győzelmes szabadság mocsárszagú illatát.
Visszatérő álmomban ismeretlen házak között baktatok rendszeresen, melyek nem hasonlítanak Róma romjaiban is magasztos épületeire. Némelyekre ismeretlen módon betűket helyeztek, mintha mindenki tudna olvasni abban a világban.
Táborunkból nem hallatszott féktelen mulatozás, a kiéhezett katonák gyorsan elteltek, és hamar elálmosodtak.

Álmomban állandóan tart a céltalan nyüzsgés, sosem pihennek az emberek. Szekerük vagy hintójuk nincs, kerekekkel ellátott, színes ládákban és gyalogosan jönnek-mennek minden irányban.
Hold ezüstje táncol a folyón, az emberhangokat lassan apró rovarok éneke váltja fel. Leereszkedem a legszánalmasabb, félreeső, oldalára dőlt szekér tövébe, és tovább játszom az álmaimból ittragadt gondolatokkal: Mintha egy távoli jövőbe repülnék mindig, ami hihetetlen és soha el nem érkezik.
Néha egy-egy reccsenéssel jelzi a dőlt szekér, hogy még az utolsó erőfeszítéseit fel kell adnia. Ezek az apró roppanások mind gyakoribbak és mind hangosabbak. Már nem vagyok biztos benne, hogy ébren észlelem, vagy ez már a szokásos álom része a távoli, megfoghatatlan városban, amikor…

Óvatosan, lassan de határozottan felemelkedik a rozzant szekér egy darabja, és kilép a mélyéről egy karcsú alak, s követi őt még egy, és újabb és megint… összesen hatan. Félelmet nem ismerve – rejtekhelyüket elhagyva az ellenségtől kődobásnyira - a folyóhoz lépdelnek. A leghátulsó valamiért visszafordul, talán a búvóhely nyílását elfedni, amikor észrevesz az ócska szekér holdárnyékában.
Sokáig nézzük egymást csendben, méregetve, bár a sötétben csak sziluettek látszanak. Várakozunk, a másik mit kíván cselekedni.
A másik öt bujkáló kilépett tunikájából és halk csapásokkal locsolja magára a vizet az ezüstösen csillogó folyóban. Az őrség, ha egyáltalán észleli a hangokat, azt gondolhatja, a katonák közül támadt kedve néhánynak fürödni. Kinek jutna eszébe, hogy az ellenségből eddig rejtőzködő nők veszik a bátorságot?
A hátramaradt odalép hozzám, és puha kis ujját a számhoz illeszti.
Miért is szólnék? Mit árthat egy gót seregnek hat gyenge nő? Még ha ilyen veszélyesen karcsúk is…
Leereszkedik szorosan mellém, és hibátlan latinul suttogja:
- Három nap és három éjszaka rejtőzködtünk, nem bírtuk már tovább! – Várakozik, megértettem-e szavát.
- Jó’van – Nem akartam elárulni sem a hangommal, sem pallérozott kiejtésemmel, hogy nem egy vagyok a katonák közül.
Néztük az önfeledten, de némán lubickoló nőket. Nem lehetett könnyű napokig gubbasztani a rejtekhelyen!
Ha az alvó tábor észlelné, mi történik a folyóban, nemigen lehetne visszatartani a katonákat az élő préda élvezetétől!
- Köszönjük neked! – súgta a miattam parton veszteglő, amikor látta, hogy véget ér a fürdőzés. Felemelkedett mellőlem és várta, hogy ugyanígy tegyek. Tunikája földig ér, nem szolgáló lehet, akiknél bokáig szokás…

A felfrissülten partra lépők némán csodálkoztak, ahogy úrnőjük kíséretében megjelentem. Némelyikük zavartan, másik kacéran és kihívóan takargatta tenyerével meztelenségét. Rangban mindenképpen fölöttük álló, egyetlen felöltözött hölgy valamit pár szóval mondott nekik, általam ismeretlen nyelven, majd hozzám fordult:
- Jó katona, most választhatsz közülük, aki a kedvedre fog tenni.
Mondhattam volna, hogy én a király vagyok, és nekem mind a hatan kedvemre tennének, ha úgy akarnám,… ám az éji csend, a rovarok nesze, a vizes meztelenségen megcsillanó ezüstös fény… és az, hogy két holdtölte is elmúlt már, mióta a pusztaságban nő kegyeit élvezhettem, arra vezérelt, hogy gyorsan fogadjam el az ajánlatot. Arrafelé mutattam, ahol a legnagyobb melleket láthattam. Felnyalábolta az öltözetét és mellém állt engedelmesen, a többiek pedig néma sorban visszatértek rejtekükre.

Langyos szél vágtázott át a tájon, valahol egy ló horkantott.
Leereszkedtem az ócska szekér árnyékába, mellém engedelmesen a szolgáló. Világító, párnás hátsójával az ottfelejtett kezemre ült, és csillogó szemmel értékelte érintésemet. Másik kezemmel, mint régen ízlelt csemegét, megmarkoltam tejfehér mellét, és élvezettel szívtam be a női test illatát.
Elidőzött festetlen, durva tunikám övrészénél, és megsimogatta a nem hivalkodó, de rangot jelző keskeny bíbor szegélyt. Gyakorlott mozdulatokkal felhajtotta és lehúzta rólam, így mindketten csupaszon ültünk, egymásnak fordulva, szorosan.
Kezeim bejárták a még vízcseppes női testet, míg ő a hátamat simogatta és megmarkolta lüktető férfiasságomat.

Szolgálatkész dőlt hátra a kemény talajon, és magára húzott. Szerettem volna élvezni az illatát, puhaságát, sokáig rajta fekve, végtelenségig korbácsolva a vágyat, ám mindenféle igazgatás nélkül férfiasságom a helyére csúszott a kehely mélyére, miközben a készséges szolgáló, mint fékevesztett kanca, dobált… A sok nélkülözés kamaszhoz tett hasonlóvá, akinél kimarad az oly kellemes játszadozás… és már megint éreztem hátamon mérges rovarok harapását.
Melléje gördültem, ujjaim az életerős mellek meredező bimbóival játszanak, míg ő vállamra helyezi fejét, és mellkasomtól lefelé haladva simogat.
- Úrnőd mikor fürdik? – kérdeztem, de nem érti. Próbálom mutogatással és az általam ismert valamennyi nyelv szavaival megmagyarázni, mi érdekel.
Ő is lendületes kapálózásba kezd, és így jelzi, hogy úrnője testét reggel, este és napközben is több alkalommal, illóolajokkal átdörzsölik, ott, a rejtekhelyen. Izgalmas lehet!
- Ennetek van mit? – igyekeztem megtudakolni.
Ez gyorsabban sikerült. Keze közben minduntalan újra megkereste férfiasságomat, és hadaró szavakkal és egyértelmű mozdulatokkal értésemre adta, hogy ő is készen áll.
Ekkor előlépett a jól ellátott búvóhely mélyéből úrnője, és egyetlen hirtelen mozdulattal elküldte a szolgálót, aki felmarkolva ruházatát, eltűnt a rejtekben.
- Elégedett vagy, katona? – kérdezte az úrnő, és elfoglalta a szolgáló helyét vállamon, kezét is éppen oda tette, megragadva dagadó férfieszközömet.

Válasz helyett kibontottam finom tunikájából, élvezve hamvas, illatos testét, és számmal melleire tapadva, rágördültem. Addig fészkelődött alattam, míg be nem töltöttem kelyhét, szájára téve kezem igyekeztem elfolyatni tábort felverő, önkéntelen hangocskáit.
Jóval hosszabb utat sikerült együtt megtennünk, mint szolgálójával.
Utána megfürödtünk a folyó hűs vizében, és rejtekére menekült, mert különféle irányból zajokat hallottunk.
Megkerestem szállásomat, lehajtottam fejemet a bőrökre. Gondoltam, parancsomra korán reggel útra kelünk a sereggel, szabadon hagyjuk a megmenekült nőket, majd eltalálnak saját népükhöz.

Addig még pihenek kicsit és álmodom a szokásos, távoli városról, furcsa, gyalogos emberekről és az ő szabadságnak nevezett rabságukról.