Történetek

Nemcsak a nagypapát, az őt követő gyerekeket és unokákat is ugyanez a parfüm lengte be haláluk után, hogy testük bomlása egy finom anyag elillanásához legyen hasonló.
A családnak ez a titokzatos tulajdonsága Évi nagymamától eredeztethető, akinek a kedvenc parfüme volt Hannover 4911, amit egy német illatszerész talált ki a 17.században, hogy így próbálja megidézni azt a varázslatos tündért, akivel akkor találkozott mikor eltévedt egy sötét erdőben...

Az életem olyan a kívülről szemlélőknek, akár az alma. Kívülről tökéletes, de belül rohad. Lehet, hogy más ember ilyen jómódú élettől lenne boldog. Vagy a jó külsőtől. Vagy bármi. De számomra már ezek a dolgok nem fontosak. Ilyen fiatalon még előttem áll az egész élet, de én véget szeretnék vetni ennek a kínnak, gyötrelemnek! Ez nem élet nekem! Undorító világ, ahol mindenki a tökéletességre törekszik...

Rövidke az életem, még csak három hónapos vagyok. Ezért még egész világosan emlékszem arra a napra, amikor ráébredtem először, hogy vagyok. Nyilván akkor te még semmit sem tudtál rólam. Talán csak néhány hete szerezhettél tudomást létezésemről.
Hallgatóztam, hogyan fogadtad. De semmi…

- Mi ez? – kérdeztem, csak úgy magamtól, mert a kis irodában senki sem tartózkodott. Alaposan megvizsgáltam a székemet, és rá kellett jönnöm, hogy nem valami csintalan titkárnő, vagy egy-két bohókás alkalmazott tréfájának vagyok áldozata, hanem a fájdalom oka rajtam keresendő. Körbenéztem a szobában, és széles ablakokhoz siettem, amik előtt elhúztam a függönyöket, és bezártam az ajtót. Tökéletesen lefedett volt az irodám, senki sem lehetett tanúja, annak, amit művelni készültem...

- A szabály, amit megszegtek, rendkívül súlyos. Az intézet nem tűrhet meg olyan személyeket dolgozónak, akik nem képesek uralkodni magukon.
Dagadt férfi, visító malac hangot adott ki, csücsörítve, aztán az ajtóhoz rohant. Amint odaért az egyből bezáródott.
- Az egyértelmű, hogy távozniuk kell, de ezt nem engedhetem. Normális körülmények között, azt mondanám, hogy viszont látásra, és átadnám a felmondó leveleiket, de ez az eset jóval eltér a normáktól...

Aztán érzem, ahogy a szívem kalapálni kezd. Lüktet bennem az összes ér, melegem van, de mégis fázom. Nem bírok tovább a szemébe nézni. Szemérmesen elsiklatom a tekintetem a fölödre és imádkozom, hogy legyen vége ennek az egésznek. De ő csak megfogja az államat, magára emeli a tekintetemet, és tovább fürkészi a szemeimet. Mikor már nagyon feszültté válik a helyzet, megkérdezi sétálunk-e? Nem válaszolok, csak bólintok egyet...

Lepedőfehérnyi fagyott havon csúszok lefelé a sílécen hajadonfőtt. Ez a legnehezebb pálya csak a profik mernek rámerészkedni. Én most síelek először, de szerelmes vagyok. Aztán valamivel a köldököd felett elfogy a hó. Kénytelen vagyok levenni a léceket...

Már három hete gyúrom, rágom, alakítom és most is csupán alig összefüggő légypiszok. Mikor fog ez egyáltalán saját lábra állni, kacéran apró csókot dobni felém, aztán végérvényesen kilibben az ajtón, hogy többé ne kínozzon ott belül. Mikor lesz hűtlen céda, aki mások előtt rólam áradozik, de legbelül örül, hogy elszakadt végre tőlem...

Aznap reggel minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor kora reggel. Emberek ezrei ülnek autóba, a reggeli kávé után, ezrek szállnak be a tömegközlekedés lassú eszközeibe, ezrek alszanak tovább a kies, és még sötét sikátorokban. Az időjárás jó pár éve szeszélyes: nyáron mikor forróan kéne sütnie a napnak, akkor esik az eső, és hideg van, télen pedig rekkenő hőségben izzad az egész világ. A tudósok ezt mind a globális felmelegedés hathatós jelének vélik, sokan pedig csak lustán legyintenek...

Délután lévén már kezdett sötétedni és mindenki egyre szaporábban lépkedett, sietett valahová. A park egyik félreeső részén, egy fiatal nő ült a hideg, ütött-kopott padon és figyelte a rohanó emberek sorát. Ő nem sietett. Csak ült és szemlélődött. Vastag bundája melegen beburkolta, kezét bőrkesztyű védte, fejét pedig divatos kalap díszítette...