Történetek

Ismét kikerült az utcára, de most nem a koldulással folytatta. Kisebb üzletekből „vette kölcsön” a fölösleget. Természetesen ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, a rendőrség pár héten belül elfogta, és pár hónapra le is csukták, hogy elmenjen a kedve a további lopásoktól...

A bal keze természetellenes helyzetben hevert mellette. Érezte, hogy valami lehetetlen módon ki van facsarodva. A bal válla száznyolcvan fokos szögben kifordult. A hónalja az ég felé mered, és az állánál van. A karja több helyen eltört. Szinte biztos volt benne, hogy könyökcsontja átszúrta a bőrét. Ahogy ezt végiggondolta úgy érezte, elájul. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy a kezeit legalább érezte...

- Sajnálom, de nekem ez a festmény semmi sem ér. - Mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán.
- No de miért? - Állt döbbenten a festő.
- Nézzen ki az ablakon uram! Látja ott azt a fecskefészket?
- Igen.
- Nos, - mondta szomorkásan a lány - amikor abból a fészekből a fecskék délre repülnek, az én napom végleg lenyugszik. Akkor én is elmegyek, de nem jövök vissza. Soha... Látja, ezért nem fogadom el az ön féltett kincsét...

A tárgyalás majdnem teljesen menetrendszerűen zajlott. Paul elemében volt. Brillírozott a vádbeszéd alatt. Akár egy tehetséges színész nagymonológja közepén. Játszott a hangjával, egyszer suttogott, máskor szinte ordított. Gesztikulált, mutogatott, érvelt. Idézett a Bibliából, Hemingwaytől, Thomas Manntól. Hatásos előadás volt. Ha az ember végighallgatta, az az érzés kerítette hatalmába, hogy a vádlott csakis bűnös lehet, s valóban úgy tűnt, nem érdemelhet mást, mint villamosszéket,...

Emlékszel még? Feküdtünk az ágyon a füstölő illatával megtelt szobámban, s csak pár gyertya égett az asztalon. Fölém hajoltál, s megcsókoltál, talán ilyen szenvedéllyel, ilyen szeretettel még soha, majd elkezdted fürkészni az arcom, de a tekintetem kerülted. Éreztem, hogy valami bánt. Végig simítottam az arcod, mire te megfogtad a kezem, s belecsókoltál a tenyerembe behunyt szemekkel, majd kezem az arcodon tartva kinyitottad szemed, s szemembe néztél...

Gyorsan elintézte a dolgát, aztán felült a kerékpárjára, és tíz perc alatt otthon is volt. Begyújtotta a kályhát, és beengedte a macskát is, aki hozzádörgölőzött sovány lábához, majd a tűz elé feküdt. A néni elővette a hímzését, és nekilátott a rózsaszirmoknak. Órákig, sőt napokig csak hímzett, evett, aludt, mást nem is nagyon csinált. Néha ugyan elbóbiskolt... álomba ringatta a tűz pattogása, a cica monoton dorombolása, és a félhomály, amiben egyébként is alig látta a munkáját...

Minden meghal egyszer bennünk. S minden egyes halállal valami meg is születik ott, hogy készakarva öljük ki magunkból, vagy csak egyszerűen kikopik belőlünk, eltávozik, mert kitöltötte az idejét bennünk, majdhogynem teljességgel lényegtelen...

Hazaérve látta, hogy az állat, sovány és nagyon elhagyatott, de szemében ott ragyogott a fiatalság és a hála csillaga. Mikor ránézett, már szinte örült a kisjövevénynek.
Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy ez a kis állat nem mindennapi bárány. Valami miatt más, mint a többi. Teltek múltak a napok, és favágó mindennap gyönyörködhetett a kisbárányában. Az, pedig egyre szebb lett és egyre nagyobb...

Már megint egy temetés. Az ember ennyi idős korában már szinte heti rendszerességgel jár egy-egy régi barát, ismerős, vagy osztálytárs temetésére. Mi is jelezhetné jobban az idő múlását? -Ősz van. –gondolta.- S mint költő mindenki másnál jobban tudta, hogy ez mit jelent...

Egyre csak közeledtek… mikor már csak karnyújtásnyira voltak egymástól a titokzatos lány hirtelen előrántott egy tört és egyenesen a fiú szívébe döfte… Megtette… hát ezért várakozott ennyit…, tette mindenkit félelembe ejtett, az emberek nagy része sikítozva, mindenkin áttiporva menekült el, voltak, akik segítséget hívtak… de már mindhiába ...