Veled a sírig

Emily

A téren egy barna kalapos lány ált. Tisztán kivehető volt, hogy vár valakire. Nem tudni kire s szándékára, amit majd az érkezővel tesz.
Régóta várt már ott. Néha-néha ránézett ezüstösen fénylő karórájára, s leste, hogy jön e már áldozata. Arca puha, piros pozsgás volt a csípős őszi széltől, szeme tengerkéken csillogott. Szája édes csókra való, néma szavakat suttogott, közben öklét összeszorítva reszketett. Hosszú, göndörkés haja csak úgy hullámzott a szélben. Fehér nyakán selyemsál díszelgett. Egy ilyen teremtmény mit keres ilyen időben idekint, egyszál magában… több órája várakozva… S akkor hirtelen megjelent! Hát végre megérkezett… a lány ezt észrevéve lassan elindult felé. A fiúnak sejtelme se volt, hogy a lánynak vele van dolga… Egyre csak közeledtek… mikor már csak karnyújtásnyira voltak egymástól a titokzatos lány hirtelen előrántott egy tört és egyenesen a fiú szívébe döfte… Megtette… hát ezért várakozott ennyit…, tette mindenkit félelembe ejtett, az emberek nagy része sikítozva, mindenkin áttiporva menekült el, voltak, akik segítséget hívtak… de már mindhiába!
A lány farkasszemet nézve az áldozatával ezt súgta neki útravalóként: … „ Ne félj! Tudom, hogy fáj, mert pont én tettem, de tudnod kell, hogy csak azért mert ’szeretlek’, megyek veled én is… hogy megbocsáss, és hogy újra szeress!” – S ezzel csók nyomát hagyva a fiú ajkain, kitépte szívéből a tört és a magáéba szúrta!… Mostmár ketten feküdtek ott… lassan haldokolva, megsebzetten… elvérezve….

A segítség már túl későn érkezett, meghaltak… mindketten… Mindketten örökké a túlvilágon… ahol a fiúnak büntetésként, hogy a lánynak keserűséget és elviselhetetlen fájdalmat okozott, újra szeretnie kell a lányt, aki már nemhogy ép ésszel, sehogyse tudott gondolkozni, s azzal, amit tett… örökké csapdába zárta magát… ennyi volt hát kis életük… tizenhat év… csupán csak Ennyi… !