Történetek

- Szerelmes vagyok - szaladt ki a számon az a mondat, amire megesküdtem, hogy sosem fog többet. A számhoz kaptam, olyan mélyről és hirtelen tört fel, hogy vissza akartam vonni, nem akartam elismerni, hogy újra ugyanabba a hibába estem, hogy újra fájni fog, és én újra hónapokig sírni fogok...

. Már délután egykor kész volt a műtét, addigra már fel is keltem az altatásból, és itt van lassan este fél 11, és őrülten fáj a hasam, a méhem, a mindenem. De legfőképpen a szívem, és a lelkem szakad meg, hogy el kellett vennem az ÉN gyerekemnek az életét. Pedig Ő semmiről sem tehetett, nem tehetett arról, hogy az anyukája felelőtlenül ágyba bújt egy "ismeretlennel"...

- Majd én segítek – suttogta a fülembe, aztán éreztem, hogy a penge a bőrömbe fúródik. A fájdalom elviselhetetlenné vált. Sikítottam, mire elengedett, s ettől a földre buktam. A vér lassan folyni kezdett az oldalamon, fázni kezdtem, és alig láttam valamit. Hirtelen nagy fény támadt és egy hangszóró szólalt meg...

Arra ébredtem, hogy valami szörcsög a lábamnál. Amint felpattant a szemem, már több dolgot is észrevettem. A víz kihűlt, és valami szörcsögött a lábamnál. Megpróbáltam felülni, de nem tudtam, teljesen elgémberedett a testem, és kihűlt. Oldalt fordítottam a fejem, hogy szemügyre vehessem az összetört kezemet. Nagyon bedagadt, az egész lilás-zöld volt egészen a csuklómig. Ha akartam se tudtam volna megmozdítani. De miért nem tudok megmozdulni? Annyira elzsibbadt volna minden porcikám? Az...

- Kérem, ne, nagyon kérem! - könyörögtem. Életemben először, és lehet, hogy utoljára. Csak reménykedhetek, hogy mégsem. Fáj, ahogy tépi le rólam a ruhát, ahogy keze nyomán egyszerre csap meg a fájdalom égető érzése és a hideg levegő dermedt fagya. Csak egy sötét sikátor. Mindig erre járok haza, de most nem volt szerencsém...

Kellemetlen, fontoskodó... Nincs is jogom ezt megítélni. És egyébként is, halottakról jót, vagy semmit - mondják. Mégis ez a három dolog ugrik be elsőnek, amikor meghallom a nevét. Két negatív jelző, és az, hogy belenézhettem a fényképezőgépébe. Próbálom értelmezni, feldolgozni Anyu szavait, és közben mélységesen szégyellem magam. Nem is volt olyan kellemetlen ember...

Szemerkélős márciusi nap volt, amikor Connie elérkezettnek látta az időt, hogy balesete óta először elővegye a hegedűjét. Akkurátusan rakott rendet felkelés után, próbálta nem csak a kislakást, de maga magát is felkészíteni a Dologra, amit hosszú ideje először fog megtenni...

Ó micsoda hely! Micsoda varázslatos vidék. Bedegkér. Nem messze a faluszélén áll a kis tornácos parasztházikó, fehérre meszelt falaival, piciny zsalugáteres ablakaival. Nyáridőben virágözön borítja a kis házat, s közvetlen környezetét. Muskátli hegyek! Kúszó virágok hallatlan hatalmas csokrai színezik a zöld megannyi árnyalatát. A rácsos fakerítés védelmezőként öleli körül a kis házat, udvarát, embernek, s állatoknak otthonát...

Nem tudta hol van, noha a környék ismerősnek tűnt. Bosszús tapasztalta, hogy már megint semmire nem emlékszik az elmúlt éjszakából, sőt még a napból sem. Ez már a harmadik ilyen eset ebben a hónapban, gondolta és némi nyugtalanság öntötte el, hogy egyre gyakrabban esik áldozatául a Scotty-val töltött duhaj éjszakáknak.
Most megborzongott a hidegtől és elindult, hogy valami ruhát keressen magának...

Mindenki megnyugodott most pár percre. Seni tőlem pár méterre a fotelnek dőlve énekel. Krisz mellettem ül a zongora alatt, szintén dúdolja a dallamot. A mi dallamunkat, a számot amiben minden benne van amin túl vagyunk... nekik 4 év fájdalma, öröme, szenvedése és szenvedélye... nekünk a velük eltöltött néhány hónap...