Virágba borulás

A derűs napsütés kezd megfakulni, a napkorong távolabbivá, színtelenebbé válni. A szelek langy helyett hűvöset lehelnek, s a fák levelei a szivárvány minden pompáját magukra öltik a vöröstől az aranybarnáig, ám legtöbbjük már nem a lombkoronát díszíti, hanem az aszfaltot, a benne ugráló, s őket gyűjtögető kisgyermekek nagy örömére. Mindig ez történik ősszel. A néha szemerkélő, néha dézsából ömlő esővel beköszönt a búskomorság. Egyre kevesebben töltik szabadidejüket az utcán, inkább a tévé előtt ülnek, a száraz, meleg lakásban családjuk körében, fedél alatt, mely megóv a haldokló természet könnyeitől.
Engem sosem tudott letörni a múlandóság és az elmúlás ebéli látványa, hisz tudom, és mindig is tudtam, hogy utána egy új feltámadás jő, egy új élet szökken szárba a tavasz ölelő karjai közt, mely a vastag hótakaró alatt alig várja, hogy újra megízlelhesse a napfény édeskés zamatát.

Magányomban ők voltak családom. Ők: a fák, a bokrok, a fű, a rét, az égbolt, az eső, a patak, a hegyek és a völgyek - de legelsősoron a virágok. Ezek a gyönyörű gyöngyszemek a föld ékes nyakán, ezek a pompázatos, szemkápráztató csodák nyújtottak enyhet a szomorúságban, társaságot az egyedüllétben, meghallgattak bármikor, ha gyötrő, ki nem mondott belső kíntól szenvedtem, s megvigasztaltak felemelkedett némaságukkal. Gyakran hallgatunk együtt zenét: Mozartot, Bachot, Beethovent - a kedvencük Liszt zongorajátéka, melyre a legközvetlenebb csatorna nyílik meg elméink közt.
Sokszor a gyomrom is összeszorul, ha túl sokáig kell távol maradnom otthonról, ha feltartanak a bolti sorban, vagy ha sokan várakoznak előttem az orvosi rendelőben. Ilyenkor félek, hogy mire hazaérek, lakásom felforgatják. Ám nem attól rettegek, hogy az anyagi javaim - melyek igen csekélyek - eltűnnek. Én attól rettegek a világon mindennél jobban, hogy a szeretett virágaim tulajdonítják el jogtalanul. Így hát minden hazatérésem hatalmas megnyugvással és kitörő örömmel jár, amint az ajtót kitárva ők várnak engem, s bár tekintetük követelőző - ’Hol jártál ennyi ideig?’, ’Aggódtunk miattad!’ -, lelkem mélyén érzem, hogy készek a megbocsátásra és a feltétel nélküli szeretetre, melyet más az életben nem adhatott meg nekem.
Vannak, akik viselkedésem miatt különcnek, sőt, egyenesen őrültnek tartanak. Pedig ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer figyelnének oda növényeik szavára, hallgatnák meg néma mondanivalójukat, rögtön megérthetnék, mit érzek én ezen csodálatos teremtmények iránt, s a felém irányított lenézésük is egyből tiszteletté fordulna át. De ebben a világban ez lehetetlen. Az élet túl nyüzsgő, az emberek egymásra sem figyelnek oda, lelkük romlott, szívük tele rosszindulattal és aljassággal; hát hogy hallhatnák meg egy érzés szavait?
Kár is lenne ilyenekkel foglalkoznom. Inkább megmaradok bogaras nyugdíjasnak, de legalább magányos nem vagyok, és soha nem is leszek.

Augusztus vége felé, egyik éjjel furcsa, bizsergető álmom volt. Hogy miről szólt, már nem emlékszem, de az az érzés, mely átjárta testemet és lelkemet, mely belekóstolni engedett egy felsőbb lét ízébe, még ma is tisztán, lüktetőn, életerősen él az emlékeim közt, bennem. Megmagyarázhatatlan, különös, de mintha hiánnyal szívemben ébredtem volna, de meg nem tudtam mondani, mi okozza. Talán elfelejtettem befizetni egy számlát? Nem jutott eszembe egy régi ismerős temetése? De nem. Hamar utánanéztem, és mindent rendben találtam. Ám a kétely továbbra is ott motoszkált bennem: valami hiányzik. Ugyanakkor egy láthatatlan kéz az erkélyhez vezetett, ahol virágaim már epekedve szívták magukba a nap áldott fényét.

Lassan odacsoszogtam az ajtóhoz, s kinyitottam, hogy köszöntsem társaimat, s friss levegővel áraszthassam el lakásom áporodott szagát. Ám nagy megdöbbenésemre, a parányi "virágágyásom" - alapját egy ódon zuhanytálca képezi, melyet teleszórtam földdel, majd beleültettem a magokat, s napokon, heteken keresztül izgatottan vártam eredményre - mellett, a székemen egy mezítelen nő ült. Nem is nő! Inkább egy angyal, egy szirén, egy nimfa Eros szigetéről. Mézszőke haja a napfényt úgy szívta magába, mintha azzal táplálkozna; hamvas bőre üdeségétől, teste tökéletes vonalaitól, arca szoborszerű, szimmetrikus szépségétől elszégyelltem magam, én, a vénember. De ő mindent beragyogó mosollyal fordult felém.
- Virág vagyok! - mutatkozott be dallamos, minden muzsikánál fennköltebb hangján. Kék íriszében delfineket láttam úszni, madarakat szállni, s köztük - nagy megdöbbenésemre - saját magamat. Rendkívüli volt, amit ekkor éreztem: mintha már ismerném őt.
Félénken megfordultam, s elindultam befelé, vissza a lakásba. Virág - ahogy magát szólította - követett. Nem kérdeztem, hogy került oda - valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy egy égi tüneménynek, aki pont az erkélyemre zuhant, ilyen kérdést merjek feltenni. Valahol legbelül, legmélyebben motoszkált egy szikra, melyet nem engedhettem felszínre törni épelméjűségem kockáztatására.

Leültem ágyamra, ő megállt előttem, s nézett rám azzal a letörölhetetlen mosolyával, mellyel virágjaim tekintenek rám. Ahogy ott magasodott, a háta mögött betörő nap izzó fényaurát vont törékeny teste köré. Olyan volt, mint Éva lehetett a bűnbeesés előtt: szeplőtlen, Isten leánya - ellene elkövetett bűnnek véltem rávetni tekintetem. Arra gondoltam, miért részesülök én ekkora kegyben, hisz mégcsak nem is voltam buzgón hívő keresztény? A Mindenható válasza helyett Virág szavait kaptam.
- Csak egy napig maradhatok... aztán vissza kell térnem régi életemhez.
Nem tűnt szomorúnak, amikor ezt mondta. Ő minden egyes percet kiélvezett, melyet emberként élhetett meg. Elsőként rögtön odaszaladt lemezjátszómhoz, s feltette Liszt Les Préludes-jét, majd táncolni kezdett rá, én pedig csak némán, szemlesütve figyeltem, ám amint rápillantottam, le kellett hogy kapjam tekintetem, hogy megmentsem magam a pokol legmélyebb bugyraitól.
- Olyan gyönyörű volt látni a naplementét! - mondta őszinte csodálattal és tisztelettel szemében. - Nem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténhet. Ugye a naplementét is megnézhetem majd? - tőlem kérdezte, mintha engedélyt kéne kérnie bármihez, amit tenni szeretne. Megnyugtatólag rábólintottam.
Nem bírtam sokáig azt a kínt, melyet mezítelenségével okozott nekem, hát előkerestem a szekrény hátuljából anyám régi ruháját, s felöltöztettem őt. Pompásan állt neki a fehér csipkeruha, ám láthatólag kényelmetlenül érezte magát, de a kedvemért magára vette.
- Most menjünk, és sétáljunk egész nap! Hisz az idő fenséges! Nem sűrűn jut rá lehetőségem - kérlelő szemeinek nem tudtam ellent állni.

A délelőttöt főként parkokban és cukrászdákban töltöttük, de a villamosok annyira elvarázsolták, hogy délután szinte az összes vonalat végigutaztunk. Nagyon kifárasztott, de nem adtam neki jelét. Hogy is tehettem volna meg a világ legtisztább teremtésével ezt a kegyetlenséget?
- Siessünk! Nehogy lekéssem a naplementét! - szólt izgatottan, s mintha a bánat egy apró szikráját láttam volna felbukkanni tengerkék íriszében.
Még naplemente előtt hazaértünk, s mire az ajtót magunk mögött bezártam, anyám csipkeruhája már a földön hevert, s én csak Virág szapora lábainak dobogását hallottam, amint az erkély felé távolodik. Nem szívesen vetettem rá újból pillantást, de mégiscsak utánamentem, ha már megígértem neki, hogy megnézheti a naplementét.
Mire kiértem, ő a széken ült, ugyanott, ahol reggel. Ám haja már nem volt mézszőke, inkább szürke, bőre ráncos, akárcsak az enyém, tekintetében a csodálat és az elmúlás tudata.
- A naplemente. Csodálatos!
Hangja még mindig a reggeli lányé volt, de az élet szikrája kihunyni készült. Szemeiben magamat láttam, mielőtt azok lecsukódtak volna. Gyönyörű volt, ahogy halálában virágba borult.