Történetek

Nem volt baj, hogy ennyit beszél, sőt, igazából meglepődtem. Erről az oldaláról nem ismertem. Meg kell hogy valljam, igazából egyáltalán nem ismertem. Ha durván akarnék fogalmazni, azt mondanám, eddig fel sem tűnt igazából, hogy odajár az osztályunkba, de most megmutatta igazi arcát: egy életörömtől sugárzó, mosolygó, nagyon vidám alaphangulatú lány. Érdekes élmény volt...

De a kicsi szív nem beszél, nincsenek szavai. Porcelán csengései vannak, amivel jelez a világ felé, jelzi, hogy fáj, hogy nagyon fáj… hogy mi fáj neki? Egyetlen szó csupán: MAGÁNY. A rideg és üres nappalok, a hosszú és sötét éjszakák. Mozdulatlanságra ítélt kicsi szív a szekrényen. Már nem ragyog, mint egykor, már nem dísze ő a szobának, hol él, már csak unott régi és szürke tárgy ő, a megszokás és az unalom jelképe...

Egy fehér szobában tért magához. Nem érzékelte még teljesen a külvilágot, de a mennyországhoz túl soknak, a pokolhoz túl kevésnek tartotta a fájdalmat, úgyhogy körbenézett, és rá kellett ébrednie: ez se sikerült. Ha nem szakadt volna fel a szája, elmosolyodott volna úgy amúgy gunyorosan önmagán, de helyzetéből adódóan ezt sem tehette. Az ügyeletes nővér lépett mellé, mosolyogva kicserélte az infúziót, majd kiment, teret engedve a főorvosnak, aki nagyvizitet tartott éppen...

Estére egész jól éreztem magam, felvidítottak a barátaim, akikre mindig lehet számítani. Jobban számíthatok rájuk, mint a családomra; nekik fontosabb az, hogy jól érezzem magam, mint hogy ki mit mond. A látszatvilág nem az én világom ...

Szóval ott ült egyedül a parton magába mélyedve elmélkedett arról, hogy mi értelme annak, hogy a világon van. Miért nem tudja kimutatni azt más emberek felé, hogy mit érez, hogy kicsoda ő? Mért nem képes arra, hogy megengedje valakinek, hogy igazán megismerje? ...

Egy hatalmas tál… amikor először látod semmit nem mond a számodra. Leginkább olyan, mint egy üres test, lélek nélkül. És mi lesz ami lélekkel tölti meg ezt a tálat? Valami, ami belekerül, és amitől a tál már nem olyan lesz a számodra mint eddig. Már nem csak nézni akarod a konyhapulton, hanem a kezed odanyújtani és közel húzni magadhoz, egészen közel...

Úgy éreztem, hogy a nőből áradó gyűlölet és fájdalom hátrataszít, és egy pillanatra elfacsarodott a szívem. Befejeztem, amit elkezdtem, de már nem leltem örömömet benne. Belegondoltam, hogy az elején még le akartam állítani magam, és nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást. Már azt sem értettem, ki vagyok én...

Puha és nyugodtnak tűnő tél suttogta bele magát a világba hópelyheivel. A kis gyémántok lassanként egymásba kapaszkodva érkeztek meg, hogy az ősz rombolását puha takarójukkal elfedjék. Vörösre csípték orrunkat a hideg mínuszok és a puha csendességben már nem vert zajt ritmusra lépő lábunk. Nem együtt léptünk. Mintha az évszakok kusza egymásutánja valamiféle elmúlást hordozott volna magába...

Ideje számot adni. Kés mellettem, már csak a sorok, hogy miért, sokan lennének, akik nem értenék, mert csak azt látták, hogy minden rendben van, minden szép és jó, kiváló érettségi, egyetem, nem is akármilyen pasi, nyugodt élet, ami mind egy álarc. Soha semmi sem volt rendben, bár tényleg jól sikerült az érettségi és az egyetemi kezdés, de miért? ...

Megérezte… megérezte, hogy szeretem. Hogy bármire képes lennék érte, és ezt nem akarta elfogadni. Nem akarta megengedni, hogy bárki, akár egy ló is őszintén szeretni merje őt, és elfutott, elzárkózott, mert rettegett attól, hogy fontossá váltam neki… Amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy vele maradok. Hátha egyszer ráébred, hogy én nem bántom, mint az emberek, hogy nem hagyom itt, hogy örökre fontos lesz nekem… abban reménykedtem, meg tudom szelídíteni, ahogy ő engem… ma már tudom,...