Interjú a kékszemű lánnyal

Elmegyógyinézet. Tompán bámuló tekintetek, szomorú folyosók. Egy sikoly- valahonnan. Nem tudom honnan. Aranyketrec? – kérdezem Benedek Istvántól gondolatban. Nem. Börtön-válaszolok helyette magamnak. A lányra nézek. Velem szemben ül. Fekete, göndör haj, hófehér bőr, félig csukott, földremeredő szemek. Törékeny alkat. Kényszerzubbony.
– Ez miért? – kérdezem az ápolót.
- Nem mertük enélkül…
-Vedd le, kérlek. Írásba adom, az én felelősségem…-Zubbony oldódik, a lány egy pillanatra rámvillantja a tekintetét, aztán visszatér az előző testtartáshoz. Nem sok anyag van róla a kartonjában…diagnózisok, üres szavak…mióta itt van, nem beszélt egy szónyit sem. Nem foglalkozik semmivel, érzelmeket nem mutat. Reakciókat se nagyon. Az igazgató csodálkozott is, mily módon szeretnék vele interjút készíteni, mikor annyi más, „beszédképes” betege is van…őszintén szólva kicsit magam is félek, hogy nem sikerül, és azt sem tudom, miért ragaszkodtam pont hozzá…újságírói hóbort: táncra kérni a sorsot, a lehetetlent.

Hátradőlök a székemen, és óvatosan végigmérem a teremtményt, és várok. Nem tudom, pontosan mire..egy mozdulatra vagy jelre, amiből elindulhatok. Ő is vizslat engem-presze, igyekszik úgy, hogy ne lássam, de az ember érzi, ha figyelik, különösen ilyen furcsa élethelyzetben. Érzem, ahogy a tekintete fölfelé vándorol a cipőm orrától az arcomig. Alig várom, hogy a szemébe nézhessek, eddig a színét se tudtam meghatározni…látom, ahogy megáll egy ponton a vizslatásban – a patkószögeket figyeli, melyek a nyakamban lógnak egy darab bőrön…Hirtelen a szemembe néz. Kishíján hanyattesek székestől, mert a szemében valami hihetetlen földöntúli szomorúságo tükröződik, az északi tenger hideg kékségéből…
- Mesélek neked egy történetet – szólal meg lágy, de érezhetően izgatott hangon. Most az ápoló esik majdnem hanyatt, szerencsére ő is támlás széken ül. - ..de csak neked. – villannak az ápolóra a jégkék szemek.
- Hagyj magunkra, kérlek…-az ápoló feláll. Lassan ballag az ajtó felé. Régóta ismer. Tudja, hogy vitázni nem érdemes, ha már döntöttem, de azért időt hagy, hátha meggondolom még.

Az ajtó halk kattanással bezárul mögötte. A kattanás végigszalad az üres folyosón, és visszhangzik a szomorú szemekben.
Várakozón nézek a lányra, nem szólok. Hagyom, had mondja, amit akar, nem sürgetem. Szemében elindul egy örvény, és a színe lassan átcsap haragos tengerzöldbe…
- Te ismered a lovakat, igaz? – kérdezi lassan, bizonytalanul. Bólintok csak…-nem, nem érted. Azt akarom tudni, láttál-e már lovat sírni, láttad-e amikor kacag a többiekkel, láttad- e úgy, hogy meg akar halni, vagy hogy büszke, mert élhet, úgy, ahogy él.- Ezeket már a patkószögektől kérdezi.
- A kedvenc lovam patkójából valók. Nem szép látvány, tudom, azért ilyenek, mert mégcsak meg se mostam őket, úgy fűztem fel…- mondom, mert úgy sejtem, ezek a szögek kulcsot jelentenek hozzá…
- Nem félsz a fertőzéstől? – úgy érzem mintha vizsgáztatnának. Csak ez most sokkal, de sokkal nehezebb, mert fontosabb vizsga, mint az eddigiek.
- Nem. – válaszolok. Nem merek többet mondani…
- Egyszer, beszéltem egy lóval. – kezd bele a történetbe, amit ígért- Egy olyan lóval, aki csodaszép volt, fekete, mint az éjszaka…és akivel alig foglalkozott a gazdája, és enni is alig adott neki, és néha inni is csak akkor tudott, ha megtelt esővízzel a dézsa, ami a karámjában volt. Nem volt istállója. Télen-nyárom, hóban és fagyban kint állt. A karám nem volt magas, bármikor át tudta volna ugrani, de soha, egyetlenegyszer sem próbálta meg. Nagyon sajnáltam, és egy napon, amikor a gazdája reggel elment dolgozni, beszöktem hozzá, vittem neki almát, és megsimogattam. Megijedtem, amikor megszólított. Hangja szomorú volt, és mély… „nem értesz, ugye?”- kérdezte halkan. „Tudod, egyszer, régen, csikókoromban anyám azt mondta, hogy szeressem az embereket…Szeressem őket, mert buták, mert nem tudják, mi a természet, mert boldogtalanok, és ezért szükségük van rá. Ez az ember, akinél élek, a második gazdám. Az első cudarul bánt velem, és amikor egy nagy verés után véletlenül ráléptem a lábára, eladott. Veszélyesen viselkedtem akkoriban. Sunyítottam, dobogtam a lábammal, vicsorogtam… reméltem, így elkerülnek majd az emberek. De az új gazdám más volt, mint a többi.

Megállt előttem, nézett, soká, aztán óvatosan felemelte a kezét, és megsimogatott. Furcsa volt. Már elfelejtettem, hogy egy ember érintése kellemes is lehet. Aztán észbekaptam, és lesunyt fülekkel elvágtattam a karám másik végébe, nem akartam, hogy a közelembe férkőzzön. Majd lassan, nagyon lassan, apró kedveskedésekkel, répával, igyekezett elnyerni a bizalmamat, volt, hogy felém se nézett, napokig,… Eleinte örültem ennek, de ahogy telt-múlt az idő, rá kellett ébrednem: hiányzik. Aztán elválaszthatatlanok lettünk. Szinte minden idejét velem töltötte, csak ült mellettem, vagy simogatott, s egy napon megkért, hogy tanítsam meg lovagolni. Megengedtem neki azt, amit még senki másnak, hogy a hátamra üljön, és elvittem magammal hegyen völgyön át, és csodálkozva éreztem, mennyire tiszteli, és féli a természetet.

Nyerítéssel köszöntem neki reggel, amikor érkezett, és este, amikor elment. És boldog voltam, mert találtam valakit, aki nem olyan, mint a többi ember. Aztán egy napon, amikor reggel üdvözöltem, megütött. Rögtön elment, de néhány óra múlva visszajött sok répával, és megsimogatott. Látszott rajta, hogy szomorú a történtek miatt. Egy hét múlva megismétlődött az egész. Utána hosszú ideig nem láttam. Nem jött ki hozzám, nem foglalkozott velem, és nem értettem, miért, hisz bocsánatot kért, és megbocsátottam neki, mert szerettem, mert fontossá vált az életemben. Nagyon hiányzott. Aztán egyre többször láttam újra. Volt, hogy simogatott, volt, hogy ütött. Egyszer nagyon csúnyán elvert, emlékszem, nem hittem, hogy felkelek a földről… teljesen összezavart. Éreztem rajta, hogy szüksége van rám, ezért minden alkalommal, amikor megláttam, ugyanolyan örömteli hangon nyerítettem neki, mint azelőtt. Néha észre sem vette, egyszer-egyszer megsimogatott, de leggyakrabban elvert. Aztán teljesen úgy viselkedett, mintha nem is léteznék. Hiszen látod: jön, és megy, néha ennem se ad, innom se… egy idő után leszoktam a nyerítésről. Sokat gondoltam a régi szép időkre, és nem értettem, mi történhetett.

Megérezte… megérezte, hogy szeretem. Hogy bármire képes lennék érte, és ezt nem akarta elfogadni. Nem akarta megengedni, hogy bárki, akár egy ló is őszintén szeretni merje őt, és elfutott, elzárkózott, mert rettegett attól, hogy fontossá váltam neki… Amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy vele maradok. Hátha egyszer ráébred, hogy én nem bántom, mint az emberek, hogy nem hagyom itt, hogy örökre fontos lesz nekem… abban reménykedtem, meg tudom szelídíteni, ahogy ő engem… ma már tudom, miért lehetetlen megvalósítani ezt az ötletet. Nekem csak egy gazdám volt, mielőtt megismertem őt. Neki sok- sok gazdája lehetett… aztán ahogy múlt az idő, a fájdalom, amit a hiánya és az emlékek okoztak, tompán lüktető szürke köddé vált… egyre szürkébbek lettek a fák. Egyre melegebb a hideg…és semmivé vált az éhség. Földízűvé a fű. És minden mindegy lett. Nem volt értelme, hogy felálljak, vagy lefeküdjek, mégis megtettem napjában párszor, ahogy ettem, és ittam is, ha lehetett…

Már minden mindegy, de nem megyek el. Élek, amíg élek. Itt maradok. Így.” – a lány egy pillanatra elhallgat... Mintha könnycsepp lenne a szemében, de mire újra felnéz, száraz szemgödrében nyomát sem látom könnynek – Érted, amit tett? – szegezi nekem a kérdést. Pupillái kitágulnak, szemében megelevenednek a tenger hullámai.
- Értem…- nyögöm ki nagy nehezen. Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk. Bólint, elégedetten, aztán a szeme visszaváltozik hideg kékké, a testtartása semmitmondóvá. Leveszek egy patkószöget a nyakláncomról, és a zsebébe csúsztatom. Nem ellenkezik, de nem köszöni meg. Rám se néz. Az ajtóban toporgó ápoló, ahogy meghallotta a csöndet, óvatosan kopogott, mivel nem kapott választ, most benyit, lassan besétál, visszateszi a zubbonyt a lányra, és elvezeti…üres, és nyomasztó lesz a szoba, az épület hirtelen. Olyan érzésem van, mintha a nyakamra akarna tekeredni, és megfolytani...Futni kezdek, a folyosó kong a lépteimtől. Jó látni a kaput, és becsukni magam mögött. Tudom, hogy nem merészkedem ide soha többé.