Történetek

Anne kissé mérgesen lemászott John- ról és leporolta magát. Felnézett és meglátta a viharfelhőket a távolban. - Na ez is szép vakáció lesz, - gondolta azután pedig az anyjára, Mike- ra és végül az ismeretlen Zakós úrra nézett. - Megyek már csak kicsit meg igazítottam Johnyka agyát! –nevetett egy kicsit aztán a dörmögő viharfelhőket nézte...

Én vagyok az utolsó sárkány. Furcsán hangzik, nem? Pedig igaz. Pontosabban úgy lenne az igazi, hogy én voltam az utolsó sárkány. Érdekel a történetem? Húzz ide egy széket, és mielőtt a lovag visszajön, mindent elmesélek...

Kábulatomból a vállamba csapódó golyó ébresztett fel. A fájdalomtól elengedtem a létrát, de már a tetején voltam, és a másik oldalra estem át. Rettenetesen fájt, de nem a sebem, hanem hogy meghalt. Megölte! Meg kell bosszulni, de most semmi esélyem, menekülni kell. Elkezdtem a hegyek felé futni, ahova nem tudnak az automobiljaikkal követni...

Lebuktam a víz alá, alulról csodálva a felszínen táncoló fényeket. Amíg csak levegővel bírtam lent maradtam, valahol pár lábnyira a felszín alatt, majd fellöktem magam. Ez volt kedves játékom, ezzel szórakoztattam magam. Akkor azonban túl mélyre mentem...

Most, hogy én is "gyűlöltem és szerettem" azt kívántam, bár újra ne tenném. Napokat sírtam keresztül, de a szüleim észre se vették, mindkettő az új szeretőjével volt elfoglalva, ingáztam a két lakás között, semelyikük sem akart velem bajlódni.
Anyám negyedik emeleti lakásának erkélyéről hullattam a könnyeimet a lenti járókelők fejére, amikor megláttam őt, amint egy visszataszító izomagyú diszkós az ajkán csüngött a seggét markolászva. Irigység... Gyűlölet... Kétségbeesettség......

Arra jöttem rá, hogy minden emberben van valami különleges. Mindannyian halandók vagyunk, de nem mindennapiak. Bennünk összpontosul a legtöbb féle tulajdonság, érték, érzés, szellemiség vagy csak éppen leleményesség. Nehéz megfogalmazni, de megpróbálom. Úgy hiszem, oka van annak, hogy létezünk. Vitathatatlan, hogy nincs még egy ilyen – már elnézést ezért a morbid kifejezésért – faj, mint mi. Része vagyunk ugyan egy nagy egésznek, de sok mindent mi ötvözünk össze...

-Utállak! -mondta a lány a fiúnak, mikor újra találkoztak. Most a fiú nézett lehajtott fejjel, s nagyot sóhajtott. A lány lehelete forró tűzként szállt a hideg levegővel a fiú arcába, s aztán sírni kezdett, és elszaladt.
-Várj! Kérlek!
A bűntudat felerősödött a fiúban és a lányra is rátört ez a fájdalmasan furdaló érzés, amiért ezt mondta. Hiszen tudta jól, a fiú nem tehet róla, hogy már nem érez iránta semmit. A fiú viszont úgy érezte, igenis tehet róla. Miért nem tudta...

Egyetlen ember szavai és régmúltban tett cselekedetei tartotta benne az életet. Nagyon nagyra becsülte ezt az embert. Felnézett rá és nagyjából, de tényleg eléggé nagyjából ismerte is. Az egyetlen olyan ismerőse, akinek ereiben emberi vér folyt és megértette volna ezt a szörnyűségekkel teli helyzetet, elérhetetlen volt számára...

Egyszer csak egy sikító kiáltást hallottam nővérem tolmácsolásában. Felkaptam a fejem, és megláttam, hogy egy fehér kisbusz közeledik, pontosan szembe velünk. Anyukám elrántotta a kormányt és szembekerültünk a szalagkorláttal, s anyu ezt meglátva hirtelen visszarántotta a kormány, és puff nekicsapódtunk a Volkswagennek. Minden olyan gyorsan történt, csak egy pillanat volt, és olyan éles csattanás követte, hogy az már nagyon félelmetes volt...

De az érzés magával ragadó. Életében először járt természetes égitesten, és még így, mostohán is örökre beleégett a lelkébe a bolygó képe. Csak állt szótlanul, megilletődve, és itta az élményt. Egészen addig a pillanatig eszközként gondolt rá, adatok sokaságaként kijelzőkön. Ott állva vált az egész kézzelfoghatóvá, tiszteletet parancsoló, komor óriássá.
Egy új világ lesz. A légkört megszelídítik, tengerek, óceánok születnek. És mikor minden kész, lehozzák a fedélzetről az életet......