Július 20. napján

Július 20. napján történt mindez, amit most leírok, ki tudja miért. Mint minden nyáron most is nagymamámnál töltöttem néhány hetet. Szeretek ott lenni, de most minden más volt, a barátommal minden nap találkoztam, pedig igencsak messze volt tőlem. Már akkor éreztem, hogy ez a szerelem mindenen keresztül kitart majd, és sosem hagy cserben.
Mikor nagymamám kijelentette, hogy el akar menni meglátogatni a rokonait, Szolnok közelében elfogott egyfajta különös érzés. Szerettem volna menni, de valami visszatartott. Végülis elindultunk...

Kikanyarodtunk az elhagyatott földútról a főútra, onnan lassan leértünk az autópályára. Egy felüljáró vezetett oda, amely egy másik forgalmas út fölött ívelt keresztül. Szalagkorlát állt mindkét oldalán. Jártam itt már máskor is, de most éppen újították, és sárga vonalak voltak felfestve, hogy ideiglenesen elválasszák egymástól a sávokat. Anyu nézte a táblákat, hol is kell lekanyarodnia a sztrádára. Egyszer csak egy sikító kiáltást hallottam nővérem tolmácsolásában. Felkaptam a fejem, és megláttam, hogy egy fehér kisbusz közeledik, pontosan szembe velünk. Anyukám elrántotta a kormányt és szembekerültünk a szalagkorláttal, s anyu ezt meglátva hirtelen visszarántotta a kormány, és puff nekicsapódtunk a Volkswagennek.

Minden olyan gyorsan történt, csak egy pillanat volt, és olyan éles csattanás követte, hogy az már nagyon félelmetes volt. De az agyamba még hosszúnak tűnt, lassúnak és vontatottnak, mintha lelassították volna a felvételt. A csattanás tompa volt, és puha, mintha a fellegekben lettem volna, puha felhők között. De mikor feleszméltem elvakított az éles fájdalom, ami a derekamba nyilalt, ez már nem volt tompa. Megijedtem, tudtam most nagyon nagy baj van, eddig még sosem félem ennyire.

A légzsákok kipattantak a helyükről, a szélvédő betört, és a munkások az autó köré gyűltek! Mindenki csak kiabált, hívták a rendőröket és a mentőket, de én csak a éles fájdalomra tudtam koncentrálni. Szólni se tudtam, csak ültem a kocsiban csöndesen. Anyukám gyorsan kipattant a kocsiból, nővérem csak kérdezgette, hogy minden rendbe van e, de a nyelvem megbénult nem bírtam beszélni, csak ültem csöndben. Nyöszörögtem és anyát akartam, mint egy kisbaba amikor az anyja otthagyja a kiságyába egyedül. Nem tudtam ilyenkor mit kell tenni. Nővérem megkérdezte, mozog e lábam, féltem válaszomtól, de megpróbáltam megmozdítani. Sikerült, legszívesebben sírtam volna, de ahhoz se volt erőm. A szirénázás hangja megütötte a fülem a hosszú várakozás után. Behajoltak hozzám a kocsiba, kivettek és beszállítottak a kórházba.

Minden olyan gyorsan történt, de mégis valahogy ijesztően hatott minden. Féltem! Egyedül voltam! Nem akartam így végezni! Mindenem reszketett, pedig a levegő volt vagy 30 fokos. Nem tudtam másra koncentrálni csak az éles fájdalomra. Mikor bevittek a kórházba, minden vizsgálatot elvégeztek rajtam. CT, röntgen, ultrahang. A májam erősen bevérzett, és mint később kiderült a gerincem az ágyéki szakasz felső részén eltörött. CT-re egy másik épületbe vittek, és mikor visszahoztak már ott állt mindenki, apum, nővérem barátja. Toltak az ágyon, és láttam a sok rémült arcot. Nem tudtam hova tenni a dolgot, valahogy minden megsemmisült. Minden reménytelennek tűnt, mintha ez nem is az én életem lenne, mintha minden valaki mással történne. Nem tudtam mi fog következni, kijutok e még innen, és hogy hogyan, nem tudtam. Minden ködös volt. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de mégjobban az elkeseredettségtől, és a reménytelenségtől.

Toltak, toltak, hirtelen egy nagy vasajtó tűnt fel a színen, amin ez a kis tábla díszelgett: \\\"Belépés csak engedéllyel!\\\" Betoltak, és hirtelen szembe találtam magam a műtővel, aztán az intenzívvel. Végül bevittek az intenzívre. Becsöveztek mindenütt, beszélni se tudtam akkor már. Minden olyan gyorsan és spontán történt. Féltem, egyedül voltam.
Végül 5nap után kiengedtek az intenzívről, és még 5 nap után az egész kórházat elhagyhattam. Kaptam egy műanyag fűzőt, amelyet 3hónapig kellett hordanom, amíg összeforrnak a csigolyáim. Újra meg kellet tanulni járni, ülni, enni. Minden elölről kezdödött. Alkalmazkodnom kellett a helyzethez, nem hajolhattam és a fájdalom elviselhetetlennek bizonyult.

De a szerelmem minden nap bejött hozzám meglátogatni, és támogatott. Mindig ott volt mellettem, mindenben segített, még ha ő nem is vette észre. Akkor döbbentem rá igazán, hogy ő és az egész családom milyen fontosak a számomra. Hogy minden egyes pillanatot meg kell becsülni, amit velük töltök, és hogy elmondani nekik, hogy mit érzek ahányszor csak tudom.
Az a reménytelen epekedés a régi életem után...azok a napok, azok a pillanatok az autóban. Minden annyira megváltozott körülöttem, és belül engem is kicseréltek.

Akkor döbbentem rá mekkora úr a lélek, mennyire tud uralkodni a testen, és a szerető emberek ereje, akik tiszta lelkükből kívánták, hogy minden legyen rendbe velem. Az élet ereje. Mindent akkor tanultam meg. Tisztelem és tisztelni fogom az életemet amíg élek, és minden egyes embert. Minden percet próbálok hasznosan tölteni, kihasználni. Segíteni másoknak, és pozitívan felfogni mindent. Szerencsés voltam, hogy nem bénultam le, mer akár még az is megtörténhetett volna.
És ekkor éreztem a szerelem, és a szeretet erejét. Nagy lecke volt ez számomra, és próbálom a tanulságokat leszűrni az esetből, hisz minden okkal történik. Mindennek megvan a maga jelentése, csak ki kell hámozni a burokjából, ahol jól elbújt.
Az életem megy tovább, de mégis elölről kezdődik. És ez a legszebb az egészben, az ember! Meg tudunk újulni, a csontsejtjeink újra fel tudnak épülni és saját magukat rendbe hozni, és a lelkünk is el tudja végezni ugyanezt a műveletet.

Azóta hat hónap telt el, és már jól vagyok. Igaz a derekam nem olyan, mint régen, és nem is remélem, hogy bármikor is olyan lesz, de minden nap tornázom, hogy visszanyerjem régi mivoltát. Keményen dolgozzon fizikailag és a lelkemben is azon, hogy túltegyem magam a dolgokon, de néha ez nem is olyan egyszerű
Ez egy jó lecke volt, és sokat tanultam! Köszönöm a szerencsémet.