Egy sárkánytrófea meséje

Én vagyok az utolsó sárkány. Furcsán hangzik, nem? Pedig igaz. Pontosabban úgy lenne az igazi, hogy én voltam az utolsó sárkány. Érdekel a történetem? Húzz ide egy széket, és mielőtt a lovag visszajön, mindent elmesélek.

Úgy kezdődött minden... vagyis úgy végződött, hogy felébredtem. Emlékszem, mekkorát kordult a gyomrom, de nem mertem kimozdulni a barlangból, hogy elejtsek valami vadat. Ott voltam ugyanis, mikor a Kopaszt megölték. Azért hívták Kopasznak, mert nem voltak pikkelyei. Egy amazon volt, sárkányvadász perszóna. Szerintem csak a bőre kellett neki, meg talán a vére. A fogából nyilván tőrt csinált. Szegény sárkány, volt egy átlós vágás a bal szemén át, vagy hogy is kell ezt szépen mondani, a bal szemén keresztül. Nah, a lényeg, hogy nem volt már mai fióka. Ő volt az utolsó három közül az egyik. Rajta kívül csak a Sánta volt, de róla is tudom, hogy meghalt. Belefulladt egy tóba a szerencsétlen. Úgy volt, hogy...

Na mit izegsz-mozogsz itt nekem? Jó, jó, értem én, máris a lényegre térek.

Szóval nem mertem vadászni menni, mert fényes nappal volt, de ugyanakkor attól is féltem, hogy egy őrült páncélos vár a barlang előtt, nyilván királylány kell neki, vagy papucs, vagy valami hasonló hóbort. Akkoriban nagyon dívott a sárkányölés, csak mindig más indokkal estek nekünk. Támadtak már meg azért is, mert állítólag elapasztottam a forrást. Bár abban volt valami, ha jól emlékszem, még alig pár száz éves voltam, és szórakozásból egy követ gördítettem a ...

Hát ez se érdekel? Látom, hogy össze-vissza mocorogsz. Ehh, emberek, mai fiatalok! Semmire nincs idejük.

Hol is tartottam? Igen, megvan. Tehát a végén megvártam a sötétet, addig a mohát vakargattam a pikkelyeimről, meg leszedtem a penészt a nyelvemről. Hát igen, nem egyszerű dolog átaludni nyolc tavaszt! Már tüzet is tudtam köpni, persze még nem annyira, mint kellett volna, na de hát ez üres gyomorral nem megy, ugyebár. El se kezdem magyarázni, mert tudom, hogy nem értesz hozzá. Sötétben aztán kimentem a barlangból, és a magasból kerestem vacsorát, reggelit, kinek mi tetszik. Nem is tudod, mennyire meglepődtem, mikor láttam, hogy kedvenc vadlovastisztásom helyén egy várost láttam! Hát más se kellett nekem, gyorsan leszálltam, és elcsentem egy ökröt. A szemtelen, hát nem hangoskodott közben! Na, a lényeg az, hogy otthon aztán jól megsütöttem az ökröcskét, jól be is faltam, és feküdtem vissza aludni, mikor kintről fényt láttam. Nekem se kellett több, gondoltam egy eltévedt vándor, édes a húsa. Félelmem már elmúlt, és én, oh, én naiv teremtés, vesztembe rohantam. Lovag volt.

És most nézz rám! Itt függök a falon, testem rég elvesztettem, mellesleg megtalálod, ha érdekel, ha jól tudom, a bőrömből szőnyeg lett, valahol a palotában. A csontjaimat egy fejvadászcsoport, a véremet azok az átkozott kuruzslók kaparintották meg. Nemhogy tisztességgel eltemettek volna! Ehh, emberek, fene a vékony bőrüket. A húsomat a koldusoknak adták, persze egyik sem tudta, hogy sárkányhúst eszik. Örültek volna neki, azok a tudatlanok, azt hiszik, gyógyhatású, persze nem tudják, hogy mérgező. Ha jól tudom, pestisnek hívják a kórt, melyben megdöglenek, de úgy kell nekik. És még fertőző is! Na ehhez szólj hozzá, hát nem méltó bosszú?!

Hé, hova lettél? Átkozott kölke, hát nem megszökött? Én meg magamban beszéltem itt... Na nem baj. Megszoktam a magányt...