szerelem

Hogy mi az első emlékem? A tapéta. Vicces, hogy jobban emlékszem erre a jelentéktelen papírra, mint saját édesanyám arcára.
Éppen, hogy betöltöttem az ötödik életévem, amikor a szüleim egy autóbalesetben elhunytak. A rendőrök próbáltak kíméletesek lenni hozzám, és olyanokat mondtak, hogy elköltöztek a Kisjézushoz, de én pontosan tudtam, hogy a kamion úgy kipréselte belőlük a levüket, amint azt a szőlőprés teszi a musttal.
Nevel?intézetbe kerültem, aztán mire elsős lettem, elvitt engem egy kedves házaspár. Sajátjukként szerettek engem, és én is saját szüleimnek próbáltam tekinteni őket.
Lassan beindultak az iskolás éveim. Megtanultam írni, olvasni, megismerkedtem a matematikával, irodalommal, és sorban az összes tantárggyal, és mit mondjak, a legtöbb?l nagyon jó voltam, elismerés helyett mégis csak lestrébereztek, és kiközösítettek. Nem nyugtatott meg, és barátaim se lettek attól, hogy tudtam, csak irigykednek.
Napjaim többnyire szüleim veszekedésének hallgatásával teltek, miközben az ágyamban feküdtem semmit sem téve. Egyre többet vitatkoztak, amíg egyszer vége szakadt, és elváltak. Először anyámhoz kerültem, aki szinte soha nem volt otthon. Egyfolytában dolgozott. Vagy pénzt, vagy egy új férjet keresett.

A gimnázium a megváltás reményét hozta magával. Új képet alkothattam volna magamról, de belül kellett volna átformálnom a saját véleményem, amire képtelen voltam. Lassan eltelt az első év, és egyre jobban elegem lett az életből. Nem volt már semmihez sem kedvem. Míg mások "gyűlöltek, és szerettek", én nem éreztem semmit.
Aztán jött a változás. Tizedikes lettem, és új lány csatlakozott az osztályhoz. Addig soha nem hittem az első látásra történ? szerelemben. Szépségét és kedvességét csak a bennem ég? vágy múlta felül. Onnantól nem létezett számomra más cél, csak hogy kezét érinthessem, ajkát csókolhassam, és hogy csak az enyém legyen. Persze ez már a megfogamzásában elvetélt ötlet volt. Ugyanúgy lenézett rám, mint a többiek. Kedvességemért csak útálattal teli, szánakozó tekintetet kaptam. Számára nem voltam más, csak egy él?skd?, akit?l minnél el?bb meg kell szabadulni.

Most, hogy én is "gyűlöltem és szerettem" azt kívántam, bár újra ne tenném. Napokat sírtam keresztül, de a szüleim észre se vették, mindkettő az új szeretőjével volt elfoglalva, ingáztam a két lakás között, semelyikük sem akart velem bajlódni.
Anyám negyedik emeleti lakásának erkélyéről hullattam a könnyeimet a lenti járókelők fejére, amikor megláttam őt, amint egy visszataszító izomagyú diszkós az ajkán csüngött a seggét markolászva. Irigység... Gyűlölet... Kétségbeesettség... Nem tudtam elviselni, hogy másé legyen... Cselekedtem. Pár, másodpercig éreztem a levegő kellemes h?sít? süvítését az arcomon, majd elsötétült minden. Csupán egy lépéssel vétettem el őket, pedig ha már megtettem, legalább rájuk céloztam. Anya közben nagyokat nyögött új szeretőjének nagy szerszámától, és észre sem vette, hogy leugrottam.
Kórházban ébredtem, és az első, amit láttam, hogy egy csinos nővérke mosolyogva közölte velem, hogy hajszálon múlott, de túléltem.
A szüleim semelyike sem akart ez után Foglalkozni velem, úgyhogy visszakerültem az intézetbe. Pszichológust rendeltek mellém. Minden héten egyszer teli kellet beszélnem a fejét, hogy miért lett elegem az életből. Hamar meguntam a sok embernek az álkedvességét, a színlelt vigyorgását, úgyhogy inkább megszöktem, és az utcára költöztem.

Hozzászegődtem egy bandához, és együtt raboltuk ki a boltokat, vagy a védtelen járókelőket. A társaim megmutatták, hogy lehet itt megélni, és nem megfagyni, vagy éhen halni. Megtanítottak mindenre, és ezzel megmentették az életem. Cserében a barátjuk lettem, és hűséges voltam hozzájuk. Együtt élveztük a technokol nyújtotta örömöket, az adrenalint a lopásokkor, a kukák felgyújtását, padok szétszedését, egészen ameddig le nem csukták a vezérünket. A banda felbomlott, és most már egyedül kellett boldogulnom.
Megint egyre többet gondoltam őrá, de ez már nem szerelem volt. Elfajult szexuális vággyá torzult a hónapok alatt.
Magányosan róttam hetekig a szűk sikátorok sorait, néhány szerencsétlen áldozatra vadászva. Egyik este éppen a zsákutcában üldögéltem, amikor egy ismer?s cipőkopogásra lettem figyelmes. Amint befordult, felismertem, ki az. Nem is tudtam már mit érzek... Nem, ez már régen messze van a szerelemtől... Gyűlölet.
Amikor észre vette, hogy rossz helyre tévedt, nyomban megfordult, de én követtem. Egyre gyorsabban kapkodta a magassarkúját, mégis útólértem, és egy agresszív rántással megfordítottam. Láttam a félelmet az arcán. Volt is oka rá, hogy féljen. Meg se mert szólalni. Nem ismert rám, de én biztos voltam benne, hogy ? az. Egyre jobban égett bennem a gy?lölet, és lassan mindent felperzselt. Ökölbe szorítottam a kezem, és ütöttem.
Hisztérikus sírás tört el? bel?le. Élveztem ahogy kínlódott, és b?gve könyörgött, hogy ne bántsam.

A második ütésnél elesett, és a ruhájána a fele a kezemben maradt. rögtön rávetettem magam. Mindent elsöpr? vadsággal téptem le kettőnkről a ruháinkat.
Azonnal elkezdtem kefélni. Minden nyomásnál nagyot sikoltott. Fájt neki, de nem vettem róla tudomást, csak hallgatott volna már el! Megmarkoltam a nyakát, és szorítani kezdtem. Egyre gyengébben ellenkezett, és a kiáltásai is halkultak, egészen amíg teljesen el nem hallgatott, és nem mozdult többet, de én csak dugtam tovább, végre nyugodtan, egészen amíg bele nem élveztem.
Lihegve gurultam le róla. Mintha más is kiszállt volna belőlem, a gyűlölet, és minden rossz amit éreztem...
Pár másodperc múlva magamhoz tértem. Akkor vettem észre, hogy zuhog az es?. Ránéztem a semmibe bámuló, hallott arcra, majd halkan szóltam hozzá: "Kelj fel, becsengettek!", de nem mozdult...

- Kelj már fel! - ordítottam egyre hangosabban, de hiába.
Elhallgattam. A vállát sem ráztam már. Leültem mellé, a szemébe néztem, és órákon át, kifejezéstelen arccal bámultam rá, miközben kövér es?cseppek verték a vállam.
Az els?, amit megláttam, miután elfordítottam a fejem, egy kötél volt...
Néhány másodpercig még tétováztam, majd kirúgtam magam alól a kukát... Szörny? fájdalom hasított a torkomba, elnyomott mindent, gondolkodni is képtelen voltam.
Visszaemlékeztem a múltra. A halott lányra, aki még mindig ott feküdt a közelben, a sok kirabolt ember arcára, a bandára, az intézetre, a zuhanásra, arra, mikor el?ször megláttam, a gimnáziumra, az általánosra, A nevel?szüleimre, a rend?r?kre, és végül anyámra és apámra.
Az ? arcuk mint egy kapcsoló hatott rám, megbántam mindent... Ha újrakazdhetném, minden másképp lenne!
Mégis az élett mellett döntöttem, elkezdtem kapálózni, kapszkoót kerestem, megfogtam a kötelet, de már túl gyenge voltam, hogy megmentsem magam.

Palaes
2004.09.
2005.09.