Vízbefúlt (az első gyermek)

Vízbe fulladtam. Egy tó algás, zavaros vizébe.

Napkelet volt, és mint annyiszor, elmentem úszni. Felfrissülést jelentett a hűs víz, testemnek lelkemnek egyaránt. Együtt úszni a vízre vetülő ébredező napsugarakkal, kell ennél szebb?

Lebuktam a víz alá, alulról csodálva a felszínen táncoló fényeket. Amíg csak levegővel bírtam lent maradtam, valahol pár lábnyira a felszín alatt, majd fellöktem magam. Ez volt kedves játékom, ezzel szórakoztattam magam. Akkor azonban túl mélyre mentem.

Koraősz volt, és én nem számoltam a nyári melegben és a mélyre lövellő napsugarakban megnövő hínárral. Ez lett a vesztem. Az egyik ilyen merülésnél, mikor már nem volt levegőm, és fellöktem volna magam a víz fölé, valami megragadta a bokámat. Lenéztem, és homályosan láttam a hínárkígyót lassan rátekeredni lábszáramra is. Kétségbeesetten rántottam egyet rajta, de mivel a hínár erős volt, csak még mélyebbre kerültem. Ekkor már erősen szorította mellkasom a légszomj. A vizet egyre hidegebbnek éreztem, és egyre sötétebbnek, mintha odafent egy felhő úszott volna a Nap elé. Odafent, de szépen csengett ez a szó kínzott elmémben! Újra szabadulni próbáltam, de csak azt értem el, hogy a hínár derekamra tekerődött. Majd mintha szántszándékkal marasztalna, a mellkasomra kígyózott, a kezeimre, a vállaimra.

Tudtam már, hogy nem juthatok fel levegőért. A felszín nagyon messzinek tűnt. Elkeseredetten gondoltam arra, hogy kár küzdeni már az életért, most a halálért kell harcolnom. Elég egy nagy levegővétel, tüdőm megtelik vízzel, és vége. De képtelen voltam rá. Összes levegőmet kifújtam, és néztem a lusta gyémántgömbökként tovalebbenő buborékokat. Fájt a fejem, és nagyon fáztam, egyre sötétebb lett. Mellkasomat már nem éreztem, ott már elmúlt a fájdalom. Biztattam magam, hogy lélegezzek egy mélyet, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam megtenni. Szédültem.

Valószinűleg csak pár perc volt, de nekem óráknak tűnt, mire teljesen kihűlt, és elsötétedett minden.