Sötét éj

Kilépett a házból. Mogorva, fagyos arccal elindult. Kerülte a lámpák fényét, mintha ártanának neki. Útközben gondolataiba, érzéseibe merülve mosolygott. Figyelte a házakat, kívülről egyszerű, hideg betontömbök voltak, de belülről otthonosak, tágasak, hívogatóak. A kutyák őrizték gazdáikat és beleugattak egy olyan ember lépteinek zajába, aki nem tudta, hogy miért érzi magát úgy, mintha erőszakkal kiszakítottak volna belőle egy jókora darabot. Mindig ugyanazt a fájó ürességet érezte, immár a hatodik napon is. Igen fájt neki, ez nem fizikai fájdalom volt, bár az jobb lett volna. Egyetlen ember szavai és régmúltban tett cselekedetei tartotta benne az életet. Nagyon nagyra becsülte ezt az embert. Felnézett rá és nagyjából, de tényleg eléggé nagyjából ismerte is. Az egyetlen olyan ismerőse, akinek ereiben emberi vér folyt és megértette volna ezt a szörnyűségekkel teli helyzetet, elérhetetlen volt számára. Bár, nem akarta megosztani senkivel a bonyolult érzéseket. Mikor az út többfelé ágazott, egy korlátnak támaszkodott és visszabámult az utcára, melyen minden nap átbaktatott. Félelmetes lett volna számára, ha a féltve őrzött kése nem lapul mindig a zsebében. Állandóan magával hordta, úgy biztonságban érezhette magát. Akár volt veszély, akár nem. Az éjszaka sötét leple alatt hazatért, de csak testileg. Lelkileg nem érezte otthon magát. Talán sosem fogja.