Történetek

Induljunk el hát az erdőbe a lehetőségek területére. A fák megviselt lombjai csendben rejtegették szótlan tollas barátaink seregét. Rég elmúltak már azok az idők, amikor akusztikus élményáradatban sodródhattunk a poros utak mentén. Madaraink nagy része már hangtalanul trónolt a levelekkel elbarikádozott ágacskákon, csak ritkán szólalt meg, pl. egy fekete harkály klű klű klű csatakiáltással. Lelki szemeink előtt ilyenkor hamar megjelenhet a madár, hiszen egy kevés gyakorlattal hamar megkülönböztethetjük...

A szívnek pedig nem lehet parancsolni. Tél volt. Órákat ültem a hidegben a lépcsőházuk előtt, abban a reményben, hogy egyszer majd felgyullad a villany, és meglátom lefelé jönni alakját. Még akkor is, amikor már nem voltunk együtt...

- Mondd, Lol, miért van az, hogy engem Dannynek hívsz, pedig az apád vagyok, anyádat meg "anyának"?
- Jaj, ez most nem a megfelelő pillanat erre!
- Oké, látom, rossz hangulatban vagy....Elmegyek Sandraval motorozni...
- Danny...izé, apa...a felnőttek nem mennek motorozni!
- Semmi baj nem lesz.
- Megígéred?
- Megígérem, Lol...

Valószínűleg elég kezdők voltak az elrablói, vagy azt hitték, hogy a cloroform hatása tovább tart majd, mindenesetre nem zárták be rendesen az ajtót. Simán kézzel ki lehetett nyitni.
Carol nagy nehezen négykézlábra állt. Rettenetesen fájt a feje, szédült, a világ forgott körülötte. Nagy nehezen elmászott az ajtóig a zötykölődés ellenére, és nagy erőfeszítésekkel kinyitotta...

A kislány figyelő tekintete előtt magasan - sokkal magasabban, mint Dumber, a hatalmas kopó szemei - két vérbenforgó szempár pattan fel. Karmok csikordulnak, majd a telihold fénye borotvaéles agyarakon villan meg...

- Volt ott egy nő is – morogta elgondolkozva az auror. – A nevét nem tudtuk meg, mert halott volt – biztos a dulakodásban találta el egy átok… De fekete csuklya volt rajta, a halálfalókkal volt, szóval, ha engem kérdeztek, nem kár érte.
Harry elgondolkozva bólogatott. Mordon tovább morgott ilyesmiket, hogy: „… minden halálfaló ezt érdemelné…” meg „… méghogy tárgyalást nekik…”
- És ez után kiléptél az aurorok közül? – kérdezte Ron.
- Neeem, dehogy! – felelte Mordon....

Követtem a vérnyomokat, és rábukkantam Timre. Sikoltottam. Egyik lába le volt harapva, kezéből is folyt a vér, de még volt benne egy kis lélek, és ezt mondta:
- Bocsánat Lad! Menekülj! Balul ütött ki az egyik kísérlet…
Szimatoló hang jött mögülem. Iszonyatosan megrémülve a hátsó kijáratoz rohantam és feltéptem...

Ketten ülünk a padon, hátunkat egymásnak támasztjuk, nézzük a holdat, de egyikünk se szól a másikhoz. Mindketten azon gondolkodunk, hogy hol rontottuk el, innen már nincs visszaút, ez az utolsó randink, ezt mindkettőnk tudja...

Tűrnie kellett. A volt férje elhagyta, egy fiatalabb és gazdagabb nő miatt, gyerekeik már nem éltek vele, s ő egyedül volt. Mérlegelni kezdte a dolgokat, mi a jobb tűrni, vagy a teljes magány...
De ő már nem magára gondolt, tudta, hogy a férfi nagyon beteg, azt is tudta, hogy ő mennyire szereti, még ezt a hangot is képes elnézni neki. Sokkal kevésbé volt sötét, mint a férfi gondolta. Neki mély érzései voltak...

A démon felemelte a fejét, szemeiből legördült egy- egy könnycsepp a földre.
Livra is könnyezni kezdett leengedte a kezét, amiből folyékony fényesség kezdett el csurogni, majd egy ostor alakját vette fel.
- Ezt akarod? Hát takarodj! - csapott a démon felé, aki erre hátrálni kezdett. Livra lépett egyet, mint egy idomár, és egy jól irányzott csapást mért Victum hátára...