Lélekrabló 7

A lány egy szúrós bokor mellé esett. Ez volt a nagy szerencséje. Kicsit szédült, de ezzel most nem szándékozott törődni. Lassan két lábra küzdötte magát, és elindult megkeresni Roant. Egy nagyobb parkban sétált az idegességtől lihegve. Éhes volt, és rettenetesen fázott. Próbálta az említett férfit bemérni a fejével, de ez nem nagyon sikerült neki. Lassacskán teljesen kifáradt és szomorkásan ült le a padra.
„Vajon Victum túlélte?” Fogalmazódott meg a fejében a mondat. „Biztos… Szívós gyerek…” – Körülnézett, majd Roan arcára próbált emlékezni. Victum álmában látta, találkozott is vele. „Van ízlése ennek a srácnak…” –Gondolta magában. „De ha így maradok soha az életben nem fogom megtalálni… Azt se mondta hol lakik… legalább ha lenne valami nyom amin elindulhatnék hogy…” –Elgondolkozva állt fel. „Kérdezősködnöm kéne…”Indult el a város felé. Fekete haja lobogott a szélben, és mint egy sál úgy fogta körül a finom nyakát. Arca komolyan mérte végig a talajt, mintha az aszfalt bármelyik pillanatban kicsusszanhatott volna a lába alól. Befordult a főutcára, de abban a pillanatban mint egy árny suhant el mellette valaki fellökve. Livra megmarkolta az illető gallérját, hogy ne essen el, így viszont mind a ketten a földre zuhantak. Pillanatok leforgása alatt megtörtént amire nem is számított.
- Sajnálom… - Dadogta valaki. Hangjában zavarodottság, és bánat tükröződött. –Minden rendben nem ütötted meg magad?

A lány felnézett és nem hitt a szemének. Fénylő barna haj, csillogó szemek, erős fizikumú test… És megszólalásig hasonlított arra férfira akit Victum említett.
- Roan?
- Hm?
- Ez a neved nem igaz?
- Mégis honnan tudod?! –A férfi gyanúsan felhúzta a szemöldökét, a következő pillanatban ordítás törte meg a két ember közötti csöndet.
- Sajnálom de meg kell értened, hogy Ő nem is létezett! –Jött üvöltözve utána egy harmincas éveiben járó fiatalember. –Roan, én őszintén szeretlek! És szeretném ha te is megértenéd! –Ért oda hozzájuk a férfi.
- Nem… Létezett! Velem volt! –Roan felsegítette Livrát. A lány figyelte Roan szemei egyre könnyesebbek lettek.
- Mondanom kell neked valamit… - hebegte a férfinak, de még mielőtt folytathatta volna, az elengedte, és ismét futásnak eredt.
- Állj meg Roan!- Iramodott utána a férfi. Livra is futni kezdett a páros után.
„Azt kéne mondanom Vicnek hogy nem találtam meg… De hisz ez a Roan megcsalja!” –Futott tovább, majd hirtelen megállt. A két férfi ott veszekedett az utcán.
- Gyere, és felejtsük el ezt az egészet! Roan, velem boldog lehetsz! –Tárta szét karjait a férfi, mire Roan megrázta a fejét.
- Engedd hogy utánamenjek…
- Miről beszélsz?
- Tudom hogy Victum halott…
Roan ránézett. Még Livra is megkövült a tekintetétől. Mintha Victum nézett volna vissza rá.
- Ajaj…- Kezdett el közelíteni a fiú felé Livra. –Ez a nézés nem sok jót jelent…
- Nekem ő volt a minden… és ezt senki sem pótolhatja…! - Éppen egy autó fordult be az utcába. Roan számító pillantásokat vetett a szeme sarkából majd kicsordult egy könnycsepp a szeméből.
- Szeretlek… de úgy mint egy barátot… - Azzal lelépett a patkáról.
- Ne! –Livra megfeszítette az izmait, és felre lökte a férfit de magát már nem tudta menteni…

A lány teste felfutott a szélvédőre, majd legurult a földre. Livra csak egy reccsenést hallott, majd érezte, hogy megfájdul a feje, és minden elsötétül körülötte…
- Kislány… ébredj… - Fájdalmas hasogató érzésre nyitotta ki a szemét. Ott volt Roan karjaiban. Most már értette hogy miért vonzódik ennyire hozzá Victum. A férfi ölelése bár most fájt számára, nagyon kellemes volt, aggódással, és szeretettel teli.
- Victum él… - Nyöszörögte, érezte a férfi megmerevedett.
- Te… te… ki vagy?
- Az most nem számít… A fő azt hogy tudd hogy él… és szeret…- Minden egyes szó külön erőfeszítésébe tellet
- És most hol van? –Roan arca kivörösödött.
- Valahol a parkban… Szétváltunk… és félő hogy valami baj történt vele…
- Mi? –Roan felállt. –Ki kell hívnom a mentőket… vagy… te sem akarod?
- Ne! Ne hívj mentőt! –Nyöszörgött a lány.
- Mondd te valami rokona vagy Vicnek? Barátnője?
- Nem… De siess…! –Livra úgy érezte pihennie kell. Ezért lecsukta a szemeit, és mintha csak elaludt volna…

Roan lefektette egy padra Livrát, és felegyenesedett. Mivan ha a lány hazudott? És mi van ha nem? Rohanva elindult a park felé…
Victum teljesen meztelenül ébredt fel az egyik bokor mögött. Remegő tagokkal felállt, majd valaki hirtelen sebességgel ölbe kapta.
- Annyi helyen kerestelek már! –Az ismerős illat, az ismerős hang… És az érzés, amit Victum annyira várt. –Mi történt veled? Teljesen meztelen vagy? Victum te vagy az?
Vic meg se tudott szólalni, csak bólintott.
- A hajad… szép piros hajad… - Roan sajnálkozóan megrázta a fejét, majd megcsókolta a fiút. Fel sem fogta hogy megtalálta. –Most így hogy viszlek haza? –Szorosan magához szorította a fiút.
- Nem tudom… Honnan tudtad hogy itt vagyok?
- Egy kislány mondta…
- Ő jól van?
- Hát történt egy kis baleset… .- Roan elvörösödött, mire Victum elfehéredett.
- Mi? –Kiugrott Roan kezéből, és futni kezdett.
- Victum várj! Meztelen vagy!
- Még ez sem akadályozhat meg abban hogy megkeressem Livrát!

- Ki az? A barátnőd? –Fogta meg Victum vállát a férfi.
- Dehogyis…
- A testvéred?
- Fogjuk rá…
- Mi az hogy fogjuk rá? Igen vagy nem…?!- Roan bontogatni kezdte az ingét, mire Victum összeráncolta a homlokát.
- Te még most is csak erre tudsz gondolni!?
- Félreérted… Nem mászkálhatsz meztelenül… és sietnünk kell nehogy megfázz! –Terítette Roan Victum vállára az inget.
- Oh köszönöm… és bocsánat…
- Nincs semmi baj… - Roan magához húzta a fiút.
„Könyörgöm Roan, ne… Már így is… Kész vagyok a látványodtól… hát még ha…” Victum nem bírt parancsolni a tudatának. Sőt annak sem hogy az ágyéka lüktetni kezdett egyre kíméletlenebbül. Valahol tudta hogy ez lesz, de nem számított rá, hogy a férfi puszta látványa is a végtelenségig felizgatja. Roan is észrevette a változást.
- Victum jól vagy?
- Igen… - A fiú vágyakozva nyelt egy nagyot, és eltolta magát Roantól. „Elég ebből… Nem támadhatom le most rögtön… Meg kell találnunk Livrát… Addig nem nyugszom…” Előzte meg a férfit. „Csak ne legyek a közelében.” Ért oda Livrához.
- Hékás minden rendben? –Tört át a tömegen majd ő is a karjaiba emelte az eszméletlen lányt. –Livra… Ébresztő…
- Találkoztatok? –Nézett rá a lány.
- Igen… - Mosolyodott rá Victum. –Most hazamegyünk hozzá… és pihensz egyet jó?
- Terhetekre leszek…
- Nem…- Victum felemelte a lányt, és Roanra nézett. –Mehetünk…

Az éjszakai szél lassan felemelte a fákat, és megfosztotta néhány levelétől. Végigsöpörte a sacramentói utcát, ahol csupán csak néhány fiatal csatangolt, alkohollal a kezükben. Olyan Victummal egyidősek lehettek. De Vic soha nem randalírozott. Bárcsak azt tette volna…
Victum az ablakból nézte a nevetgélő csapatot. Élvezik amit csinálnak? Az egyik vele egykorú fiú meghúzta a sörösüveget, majd megcsókolta a balján lévő lányt.
„Bárcsak olyan lennék mint ők…” –Támasztotta a fejét az ablaknak. Kezében egy forró teát fogott, ami felmelegítette az őszi hidegtől átfagyott meztelen testét. Sóhajtott egy nagyot, és elrejtette narancsos tekintetét a világ előtt. Mögötte a szobában Livra aludt, egy pólóban, és jól betakarva. Victum gondosan lefürdette a kicsit, majd lefektette. Mintha az apja lenne. Nem is tudta mi történt akkor vele. Hirtelen ösztönt érzett arra, hogy a szárnyai alá vegye Livrát.
- Victum… - Törte meg a csöndet egy rekedtes hang.
- Igen? –A fiú meg se fordult a távolodó fiatalokat nézte.
- Hiányoztál… - Hallotta a vallomást a füle mögül, majd érzett egy arcot, ami belefúródik a vállába.
- Nekem is hiányoztál…
- Hol voltál? Mit csináltak veled?
- Sehol, és semmit… Csak időre volt szükségem…
- Időre? Miért?
- Meg kellett bizonyosodnom hogy tényleg szeretlek e…
- És mire jutottál?
- Hát erre! –Victum megfordult, és megcsókolta Roant. Másodpercek alatt eljutott a tudatáig az ismeretlen illat… Eltolta magától a férfit, aki értetlenül nézett rá.
- Mással voltál… - Közölte fájó tekintettel Victum.
- Honnan veszed…?
- Érzik a csókodban…
- Azt hittem soha nem jössz vissza…
- Látszik mennyire szeretsz… - Kapta el a fejét Victum. –Én meg majdnem megdöglöttem érted… Jobb is lett volna… - Fordult el, de Roan megfogta a karját.
- Victum én téged szeretlek… Seberre csak egy… tárgy…

- Neve is van? –Nézett rá szúrós tekintettel a fiú. Túl fáradt volt ahhoz hogy mérges legyen. Most csak fájdalmat érzett.
- Meg akartam ölni magam érted… - Magyarázkodott Roan.
- Nem hiszem… És legalább keféltetek egy jót? Vagy talán többet is?! –Victum felemelte a hangját.
- Nem feküdtem le vele, csak megcsókolt…
- És ezt el is hiszem neked?! Mit képzelsz!
- Lehet, hogy nekem nem hiszel… De ennek hinned kell… - Roan hátrahúzta Victum állát, és megcsókolta a fiút. Victum ellenkezni próbált, de Roan ismét erősebb volt. Úgy pászította a száját a fiúéhoz, hogy az végül beadta a derekát. Hevesen táncot járt mindkét nyelv, mintha szertartásos rituálén táncoltak volna a tűz körül.
- Oh istenem de hiányoztál… Csak a kislány előtt nem akartam… - Simogatta végig Roan a tenyerével Victum testét, majd ismét megcsókolta a fiút, és belemarkolt a fenekébe. –Minden vágyam csak te voltál… Hogy tudtalak volna kiverni a fejemből te srác?
- Akkor miért kellett… Azzal a …. –A férfi nem hagyta hogy Victum válaszoljon. Hevesen kiszívta a fiú szájából a levegőt, közben marcangolta a kezeivel. Vadul kirángtatta a fiút a szobából, és bezárva az ajtót, mindeközben folyamatosan csókolta őt. Az egyik pillanatban felemelte Victum lábait, és ráültette a konyhában lévő szekrényre.
- Fáradt vagyok… - Szorította mellkasához Victum Roan borzos barna fejét. Mennyire vágyott erre. És most mégsem esik jól neki.

Folyton az a másik motoszkált a fejében. „Vajon szereti őt is? Vagy tényleg csak engem szeret?” Gondolkozott el. Egyikük sem akart mozdulni.
Livra időközben magához tért. Nagyon fájt mindene különösen a feje, és az oldala.
- Hol vagyok –próbált felülni. –olyan homályos.. nem emlékszem semmire... Ki is vagyok? –fogta a fejét a lány. –Livra –jutott eszébe. De más nem. Nem emlékezett arra, hol van, hogy micsoda ő, az égvilágon semmire. Csupán emlékfoszlányokat látott a fejében
- Miért kellett megcsókolnod?! –Tolta el Victum magától Roant.
- Nagyon zavar? Nem kell hogy zavarjon! –Indult neki ismét a férfi, de Vic leugrott az asztalról.
- Nem megy… Livra bármelyik percben felébredhet… Nem tudom most megtenni…
- De délután még…
- Délután még nem tudtam hogy smároltál egy másik férfival…
- Victum… Ne hülyéskedj! Mintha nem tudnád hogy szeretlek!
- Hát nem tudom! –Victum otthagyta a férfit, és bement Livra szobájába. Mikor megpillantotta a két csillogó szempárt a sötétben elvörösödött. –Mindent hallottál?
- Vic?
- Igen?
- Ugye ez a neved?
- Igen… Miért kérdezed…? –Victum nem sejtett semmi komolyabbat.
- Nem emlékszek semmire…
- Hogy? –Ült le az ágya szélére a fiú.
- Nem emlékszek semmire… Te a testvérem vagy?
- A testvéred?! –Victum narancssárga szemei megvillantak a sötétbe. –Ó igen persze… A testvérem vagy… Vagy valami ilyesmi…
- Hol vagyunk?
- Öööö… Itthon…

Ekkor hirtelen berontott hozzájuk Roan.
- Victum ha nem adod ide, én veszem el azt amit akarok! –Mérgesen közeledni kezdett a fiú felé, Livra viszont ijedten markolta meg Victum derekát.
- Hagyj most… Másnak komolyabb szüksége van rám… - Ölelte át Victum, Livrát. –Miért nem hívod fel a barátodat? Bocs, nem tudnál átjönni egy menetre?!- Ekkor egy pofon csattant az arcán. Livra felsikoltott, és még jobban megszorította Victumot. A fiú behunyta a szemét majd mérgesen nyitotta ki.
- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen! Egyedül voltam és teljesen szét voltam esve! –Üvöltötte teli torokból Roan.
- Keféljél csak azt akit akarsz… Engem viszont hagyj békén…! –Fordította el a fejét. –Ezt nem óhajtom a gyerek előtt megbeszélni, és ha még egy újjal is hozzám mersz nyúlni…!
- Egyedül csak azért hagyom hogy itt maradj mert nem akarom hogy a kicsi bánja meg amiért ennyire seggfej vagy!
- Nincs szükségem az engedélyedre! –Emelkedett fel Victum, és farkasszemet nézett Roannal.
- Hiba volt téged hazahozni… - Vetette oda neki a férfi.
- Hiba volt téged szeretni… - Válaszolt Victum, és lefeküdt a földre.
- Miért nem alszol az ágyban?
- Ott Livra alszik… És nem akarom megrémiszteni…
- Igazad van… Egy szörnyeteg vagy… Egy vonzó szívtelen szörnyeteg…- Fordult ki Roan a szobából.
- Felőlem feljöhetsz Vic! –Válaszolta a lány.
- Köszönöm Livra… De ezt az éjszakát inkább a földön tölteném… Meg kell szoknom a talajt… - Nyelte le a könnyeit Victum.
- Bántott ez az ember…?
- Nem… Dehogy bántott… csak… megmutatta milyen érzés az amit eddig én műveltem az emberekkel… Aludj csak nyugodtan… szép álmokat!
- Neked is…

Másnap reggel rettenetesen szakadt az eső. Victumot felkeltette az ablakra eső cseppek koppanása, megnézte Livra hogy van- e. Sikíthatnékja támadt, de túl száraz volt a torka. Kirohant a mosdóba, ivott, megmosta az arcát majd visszarohant. Nem hallucinált....
- LIVRA! –üvöltötte. A lány ágya üres volt, vérnyomok látszottak benne. Az ablakig tartottak majd ott tovább mentek. A kicsi megszökött. De így?
- Mi baj?
- Livra odakint van egyedül! Ez is miattad, van!
- Hogyhogy miattam?! –Roan szemei nagyra nyíltak.
- Mert megrémisztetted te lökött marha!
- Te ordibáltál előtte! Ha megértenéd, amit mondok!
- Megcsaltál! Én soha nem csaltalak meg!
- Meg akartam halni!
- Egy két búcsú szex után?
- Livra miattam sérült meg idióta!

- Mi van? - Victum hirtelen elkapta Roan torkát. Ez még önmagát is meglepte. Nem hogy Roant.
- Öngyilkos akartam lenni, de ő félre lökött a kocsi elől. Viszont magát nem tudta menteni.- Victum elengedte Roan torkát.
- Elmegyünk!
- Nem az én hibám... nem akartam!
- Az a lány jogosan fél tőled!
- Mert a jótét Victumtól nem lehet félni igaz?
- Azt a lány megerőszakolták! Nem emlékszik, de a lelkében ott van! És most megkeresem mert neki, szüksége van még rám.
- Micsoda?! –Roannak elkerekedett a szeme, és mielőtt még Victum megmoccanhatott volna, megragadta a karját. - Mégis hogy hagyhattad!?
- Nem lehetek ott mellette minden egyes percben…! Nekem is volt életem! Eddig… - Komorult el Victum arca.
- Engedd hogy segítsek!
- Te?! Ne!
- Victum… - Roan erőszakosan átölelte a fiút. –Én szeretlek…
- Én gyűlöllek… - Sziszegte a Victum.
- Hazudj ha most jól esik… De engedd hogy segítsek..
- Nem engedem mert már így is sok bajt okoztál… Nem is tudom hogy képzelhettem hogyha ide visszajövök boldogan élünk majd…
- Csak rajtad múlik…
- Elrontottad a rólad alkotott képet…
- Engedd hogy jóvá tegyem! –Roan közelebb lépett Vichez. A fiú tétován rápillantott, majd elindult.
- Jó, de semmiképpen sem most… Most meg kell keresnem Livrát… - Indult el. Roan utána futott és megfogta a kezét.
- Meg kell engedned… Ha kell így megyek végig veled az utcán, hogy végre rájöjj hogy szeretlek…
- Ez nem nehéz, mert a fél város azt hiszi hogy nő vagyok… - Válaszolta Victum a férfira sem nézve.
- De nekem az vagy…férfi…
- Neked…. Ez nevetséges… - Rántotta el a kezét Victum. –Egyszerűen szánalmas vagy… Te, és az emberi szokásaid…

- Miért te talán nem vagy az?!
- Nem nagyon… - Csúszott ki Victum száján, de Roan mintha észre sem vette volna nézett rá.
- Na persze… Tökéletes vagy, akárcsak maga az ördög…
- Azt mondod? Akkor viszont menekülnöd kell mert a haragom legyőzhetetlen…
- De szerelmed is… - Mosolyodott el Roan, majd megpróbálta átölelni Vicet, de az eltolta magától.
- Nem haverkodunk…! –Szaporázta meg a lépteit.
- Így soha nem fogjuk megtalálni…
- Te csak ne beszélj… - Victum ismét ellenséges lett. Valójában fogalma sem volt hogy hol keresse a lányt. Elméjét eltakarta féltékenység, hogy Roan mást csókolt, és mást ölelt. Nem bírta ki, hogy ő hazatérjen. Pedig mennyire várta már… Mennyire el akart szökni…. Csak azért hogy a férfival lehessen…
- Szerinted merre keressük? –Kérdezte Roan.
- Őszintén szólva fogalmam sincs… Bár csak fiút csinált volna Melinda…
- Kicsoda?
- Ó senki… - Legyintett a fiú, és az egyik kirakat felé tekintett. Gyűlölte ezt a külsőt. Olyan akart lenni mint régen… Vörös…
Roan észrevette az elmélyült szempárt, odasétált a fiú mögé és átölelte.

- Drágám mi a baj?
- Nem vagyok a drágád… - Vic felemelte a fejét, de nem mozdult. Igazából szüksége volt erre az ölelésre. Megnyugtatta…
- De… - Roan megsimogatta a bársonyos nyakat, és a fiú vállára tévedt a keze.
- Egyébként is meg kell keresnem Livrát… Szükségünk van egymásra… - Hebegte Victum mikor a férfi egész testét megérezte a hátán. –Nem vagy abban a helyzetben hogy… - Felsóhajtott. Roan olyan helyet simogatott végig amit nem tudott szó nélkül tűrni. –Ne fogdoss… - Fújta ki a levegőt.
- Azt csinálom amit te is szeretnél… Livra keresésére pedig nincs alapos terved….
- Hülyeségeket beszélsz! –Victum elugrott tőle, és eliramodott a park felé. „Majdnem elcsábultam…” Futott át az agyán miközben csillapítani próbálta legyőzhetetlen izgalmát.
Mikor biztos távolban volt a férfitól térdre rogyott és zokogni kezdett.
„Egész életemben arra vártam hogy szerethessek… Vagyis hogy legyen valaki aki iránt képes vagyok érezni valamit… Erre itt ez seggfej… Aki az első körben smárol egy idegennel… És érzem a vérében hogy hazudik! És pont őt szeretem!” –Vágta be a fejét a betonba. „Szeretem egyáltalán!? Igen… ilyet még soha nem éreztem…Vágyom rá… És az előbb majdnem odaadtam magam!„ Keservesen felzokogott.
- Ó hogy dögölnél meg! –Borult vissza a földre. –Bárcsak ne léteznél! Nem kéne szenvednem amiatt hogy ennyire szeretlek… És azért sem mert smároltál azzal a… nem tudom kivel… Gyűlölni akarok! –Hirtelen felnézett, majd elvörösödött a szégyentől. Mindenki őt nézte. Vett egy mély levegőt, és felállt. Megigazította a ruhát a nyakán megköszörülte a torkát és elindult. Belül szinte felemésztette egy ismeretlen érzés. Nem akarta hogy Roan mással legyen… Legyen csak vele… Csakis vele… A másik fele Livráért aggódott… Akaratlanul is megkedvelte a lányt, komolyan hiányzott a kötekedő, de ugyanakkor megértő társaság. „Meg tudnám ölni azt az ismeretlent!” - Szorította ökölbe a kezét. Hiába terelte másfelé a gondolatait mindig egy kép villant fel a fejében. Roan, és az ismeretlen… Aki az álmában csókolta meg a férfit… Szemeivel kutatta az elkallódott Livrát, de sehol sem találta.
„Ha egyszer előkerül nem teszi zsebre amit tőlem kap…” –Ült le egy padra.” Mi vagyok én?

Mi lett belőlem? Egy fülig szerelmes bébicsősz… Az emberiség fegyveréből…”- Nézett a tenyerére.
- Livra! –Kiáltotta el magát teli torokból. A név végigsüvítette a várost, a szellővel együtt. Sacramentóban megállt az élet, minden ember meglepetten nézett körül. Ki lehet az akinek a nevét a szél távolról hordozza magával egészen idáig.
- Ez Victum! –Livra egy padon aludt. Éber volt, csak a szemét pihentette és ahogy meghallotta a nevét mint az űzött vad pattant fel. Már késő volt, valaki megragadta a karját, és felrántotta a padról. - Engedjen el! –A lány fel sem nézett, kapálózni kezdett. –El kell tűnnöm!
- Vic égen földön keres… - Válaszolt egy nyugodt hang, mire a lány felsikoltott.
- Engedjen el!
- Nem értek én ezekhez a büdös taknyosokhoz… Főleg a magadfajtához… - Térdelt le Roan elé. –Mondd bántottalak?!
- Maga gonosz ember! –Sikítozta a lány, remegni kezdett, és sírni. –De hozzám nem nyúl!
- Eszem ágában sem volt… És Vicet sem akartam bántani…
- Na persze…
- Livra, neked fogalmad sincs az egészről!
- Victum egész éjszaka szívet tépően zokogott… - Üvöltötte Livra egyre vörösödő fejjel. Kék szeme acélvillámokat szórt a vele szemben meleg barnás szemekbe. –Gondolom nem a pofon miatt!- Jegyezte meg élesen.
- Nem…
- És amiket egymás fejéhez vágtak, azokból egy dologra tudok következtetni…
- Nem úgy van, mint ahogyan te azt elképzeled!
- Azt gondoltam csak simán összekaptak… - Tekintett a semmibe a lány. –Mondja maga tényleg ennyire? Nem látja hogy Victumot majdnem megöli a féltékenység… Mellesleg megjegyzem jogosan…
- Olyan vagy mint a bátyád… Persze hogy az ő pártját fogod…
- Hogy tudott ilyen undorító dolgot művelni…? Látom…
- Mit láthatsz te?!
- Az igazságot… azt látom… - Tekintett rá komolyan a lány. Már lenyugodott.
- Mit csinálsz már megint Roan? –Rohant oda hozzájuk Vic. Mint egy aggódó anya úgy tapogatta végig Livrát, akinek látszólag nem tetszett a dolog de tűrte. Victum ránézett, majd pofon vágta. –Mondd mire volt ez jó?! Mondd, mire?!
- Hogy végre felébredj! Teljesen kiszolgáltatod magad a szerelmedért… Egyszerűen szánalmas vagy…

- Miket beszélsz te itt?! –Kezdett el üvöltözni a fiú is.
- Szó nélkül hagynád hogy Roan… - Livra sokat mondóan ránézett, mire mindkét fiúnak elkerekedett a szeme.
- Egy ujjal sem ért hozzám! Nehogy azt hidd hogy csak úgy odaadom magam!- Kezdett el Livrával viaskodni.
- Csupán a büszkeséged és az önuralmad tartott vissza… Hogy én ne lássak semmit… De tessék eljöttem, hogy nyugodtan élvezhesd a gyönyört…Vagy azt a mocskos dolgot ami neked örömet okoz…
- Az érzéseimet nem is fogom megtagadni!
- A féltékenységedet sem?
- Kuss!
- Nekem te ne magyarázz!
- És ha megteszi akkor mi van? Nem neked fog fájni hanem nekem!- Tört ki Victum. –Igenis szeretnék kefélni vele! Ezt akartad hallani?! Hm? Most összeomlik a világ?! Én vagyok az egyetlen aki így érez? Nem hiszem, de akkor miért büntetsz!? –Hallgatott el. Roan és Livra meglepett tekintettel követték a reakcióját, ahogyan végigsimítja kék haját.
- Köszönöm a vallomást… Igyekszem ehhez tartani magam… - Nézett rá Roan, de arca nem tükrözött boldogságot.
- Örülnöd kéne… - Kulcsolta össze Victum a kezeit.
- Nem örülök… Igyekszem magam az önuralmadhoz, és a büszkeségedhez igazítani… - Jegyezte meg a férfi komoran, mire Victum elvörösödött. –Én vártam rád…Azt hittem hogy félsz, vagy valami kézenfekvő magyarázata van annak hogy nem akarsz… - Roan elhallgatott. –De pusztán csak a gőg, és a természetellenesség sikít belőled… Semmi más…
Victum meredten ránézett. Ez a mondat teljesen összetörte a szívét. Pislogni kezdett, remélte hogy ez csak egy álom és hogy hamarosan felébred. De nem… Ez volt a valóság…
- Roan… Ne haragudj… Nem úgy gondoltam…
- Hallottam hogy gondoltad, és csak annyit fűzök hozzá, hogy… - A férfi lenyelte a könnyeit.
- Nem értem most mit problémázol… Én szeretlek…
- Egy frászt…
- Csak nem tudom kimutatni…- Victum lehajtotta a fejét, mintha rossz jegyet kapott volna, és a fenyítést várja.
- Ne játszd nekem az ártatlant… Menjünk… - Intett Livrának.
Victum odament a lányhoz és megfogta a vállát.

- Remélem most boldog vagy… - Lehelte könnyek között a fülébe. –Tönkretetted… Az egészet… Mikor már így is veszekedtünk…
- Magadnak köszönheted…
- Egyáltalán miért mentél el?!
- Semmi közöd hozzá! - ripakodott rá a lány.
- Livra ebben nincs igazad… - Fojtotta a fiúba a szót Roan. –Ma reggel miattad is rendesen összevesztünk… És kíváncsi vagyok volt e értelme azt az embert bántani a szavaimmal akit a legjobban szeretek…
- Ne avatkozzon bele!
- Jogom van hozzá, csakúgy mint Victumnak…! Ő szeret téged, és én meg őt!- A férfi idegesen nézett Livrára.
- Nem megyek haza…! –Makacsolta meg magát Livra. –Victum nem töltötte be a 18- at ezért nincs joga ítélkezni fölöttem…!
- Viszont közelebb állok ahhoz a bűvös számhoz.. Nem úgy mint te… Most pedig hazajössz és megígérem hogy nem fogok Roannal veszekedni, és visszafogom magam…
- Ezt sajnos te sem gondolod komolyan… Ne nézz hülyének!
- Nem nézlek hülyének, csak ígértem valamit… Nem kell minden egyes próbálkozásomat támadásnak venni.. –Victum megbotlott, és elesett a földön
- Hé, jól vagy? –Roan egy szempillantás alatt visszaugrott a fiúért.
- Igen minden rendben csak…- Victum felállt. Livra meglepetten nézett rá. –Csak azt ne mondd hogy nem tudod miért volt ez…
Ő nagyon jól tudta mi az oka. Már régen nem szívott lelkeket, és egyre jobban gyengült. Erre jött még az elég kemény fizikai megterhelés és a lelki fájdalom amit Roan okozott.
Egyszóval a halálos ítélet volt az orra előtt. De ahányszor csak áldozat után nézett mindenhol csak Roan villant fel a fejében, és a vele dúló fájdalom percek alatt a felszínre tört, és feltépte a frissen beforrt sebeket. Tehát egy ideje abbahagyta a gyilkolást és szenvedett… Emberi ételekkel csupán napokat képes kibírni.
„Egy ember ötvennel szemben…” –Zengte körül a fejét a mondat. Tehát neki az a sorsa hogy meghaljon.
- Roan? –Sétált a férfi mellé, és mintha mi sem történt volna nézett rá.
- Igen?- A férfi azt hitte hogy bocsánatot akar a fiú kérni.
- Mi lenne ha hirtelen eltűnnék, és nem jönnék vissza soha, de soha többé?
- Miről hadoválsz?
- Komolyan kérdeztem! Ha meghalnék vigyáznál Livrára?
- Ilyet még csak viccből se mondj… Rád emlékeztetne… Veled akarok lenni… Mindazok ellenére hogy összetörted a szívem…

- Ez így nem helyes! Én… Én… - „Én nem vagyok ember” sikította Victum magában.
- Te?
- Nem lényeg úgysem értenéd!
- Ez nem válasz! Nekem legalábbis nem!- Hirtelen magához húzta a férfi.
- Livra előtt ne…
- Nekem békések a szándékaim…! –Roan megcsókolta Victum nyakát, mire a fiú kifeszítette a fejét. –De te csak bántasz és kínzol..
- Mert erre kényszerítesz! –Victum kipördült Roan karjaiból.
- Nem… neked ez jelent örömet…
- Nem igaz!
- De ma már minden más lesz… Uralkodni fogok rajtad… Én leszek a gonosz, a gyönyör… És a végén könyörögni fogsz hogy az enyém légy… Zokogni fogsz értem… - Megcsiklandozta a fiú nyakát majd elmaradt. Victum ránézett, és megrázta a fejét. Nem hitte el…
- Már megint mit mondott? –Lépett hozzá Livra.
- Semmi érdekeset…- Victum lehajtotta a fejét, narancssárga szemei amelyekben most vörös gőz keringett elrejtve fénylettek a kék haj mögött.
Livra folyamatosan őt nézte, szinte percek alatt elmerült Victum gondolataiban. Victum lelkében szinte tárt karokkal fogadták a félelmek, és a féltékenység… és egy teljesen új dolog… a gyengeség! Victum valamiért nagyon legyengült… A mozgása, és reakciója… A szervezete. Livra haját felkapta a szél. Percekre képes volt lemásolni Victum érzéseit. Bár ez volt az első alkalom hogy ilyennek kínozta a fiút, a kísérlet tökéletesre sikerült. A rettegést tökéletesen átérezte. Ránézett Roanra és bizsergés fogta el. Mi is rejtőzhet vajon a ruha alatt… Tökéletes izmos feszes test… Illatozó bőr…”Kívánlak….Imádlak… Akarlak…” Livra megrázta a fejét. Ismét visszatért a saját lelke. Ránézett a férfira, de az érzés elmaradt… „Tehát Victum tényleg szerelmes… És megfáradt…”
- Victum… - Köszörülte meg a torkát. –Miért nem teszed meg ha ennyire akarod? Ha ennyire jól esne…?

- Mi? Merre? Hol? –Victum mintha egy álomból lépett volna ki. –Szóltál Livra?
- Miért nem …fekszel le vele… megmutathatnád mennyire szereted… Tudom, és érzem hogy így van…
- Ez egy hosszú történet…De legyen elég annyi hogy nem akarok neki rosszat!
- Mi rossz van abban a szeretkeztek?
- Abban semmi… De nem akarok erről beszélni…
- Én igen…
- Tessék?
- Te magad mondtad hogy kívánod őt!
- Ezt nem tagadom… De túl bonyolult ez ahhoz hogy megértsd… Talán egyszer elmondok mindent…
- Attól félsz hogy elszabadul benned a pokol?
- Nem is tudod mi lakozik bennem. Egy démon! De megfertőztek néhány emberi érzéssel…Menthetetlen vagyok!
- És ha ti ketten együtt lennétek ez kiszabadulna?
- Attól félek hogy tudtom nélkül kiszívom a lelkét… Rólam beszél az egész város… Én voltam az aki szívta a lelkeket, de Roan felnyitotta a szemem… Nem lehet ennyire önző…!
- De akkor te…
- Akkor meghalok.. –Mosolygott Livrára a fiú. –Végleg…
- Képes lennél? Victum ez szart sem ér!
- De ér! Nekem sokat jelent!
- És mi lesz velem? És Roannal?
- Az már nem az én dolgom…
- De igen… Utánam jöttél felelőséget vállaltál értem! Megmutattad hogy egy démon is képes szeretni!
- Hazudtam… nem tudok szeretni…
- Ebből elég! Most hazudsz Victum! Most!
- Jó legyen ebből elég! Én gondom! –Sóhajtott Victum.
Aznap este ismét a társaságot nézte. Vágyott a lelkükre. Livra viszont nem aludt, ott állt mellette.
- Tedd meg… bíztatta, és felemelte a fiút.

- Tegyél le… Nem szabad megtennem!- Victum akadékoskodni kezdett. –És mi lesz ha Roan meglát!?
- Nem fog… - Livra a következő pillanatban lehajította a fiút a lépcsőn. –Tessék… Kifelé…
- Ezt még megbánod… - Victum a földön fekve maradt. Fájt minden tagja az eséstől, most meg pláne hogy nem volt kedve lelket rabolni. A lány viszont nem hagyta kilökte az aszfaltra.
- Még szerencse hogy nyitva volt az ajtó… - Nézett le a fiúra, aki mérgesen kinyújtotta a nyelvét, indult volna vissza, amikor hirtelen elkapta a fejét. Livra összeszűkítette a szemét. Valaki megszólította. Percek múlva egy szőke dúskeblű lány masírozott Vic felé, aki rémülten pillantott felé. Livra nevetni kezdett, Victum úgy tűnt nem találkozott még igazi nővel, mert most úgy bámulta a szőke „szépséget” mintha szellemet látott volna. Annak meg tetszett hogy hatásos volt a belépője, a következő pillanatban Victum pólója alá siklott a keze, és rátapadt a fiú szájára. Victum rémülten felnézett mikor megérezte az agyonrúzsozott ajkakat. Legszívesebben elmenekült volna, de vonzotta a lány… Nem a kinézete hanem a lelke… Ezért átkarolta az új barátnőt, és sötét sikátor felé kezdte tuszkolni.
- Ez meg mit csinál? Nem erről volt szó! –Livra számára is úgy tűnt hogy Victum csak meg akarja dönteni a lányt. Ők akkor már el is tűntek a szűk utcában. Megjelent két barna bombázó is, és a szőkét követték be az utcába. –Hazug! –Sikított fel Livra. –Ezért megölöm! –Indult lefele a lépcsőn. –De hol van Roan?! Mindegy! –Már kint is volt, és egyenes Victum felé trappolt. A sötétben csak halk sóhajokat hallott, ezektől a hangoktól egyre mérgesebb lett. Hirtelen három fehér csóva tört elő, és szét akartak repülni. De mintha egy gömbbe lettek úgy ütköztek vissza egyetlen egy helyre. Felvillant Victum teste, egy ideig vibrált a fénytől. Livra látta a fiú elmosolyodott egy pillanatra, majd fokozatosan halványodni kezdett a fényburok mígnem el nem tűnt. Victum szemében kialudtak az utolsó csillanások, majd a táj ismét fekete lett. És haláli csöndes. Vic felsóhajtott. Érezte tele van energiával, és ezekkel a lelkekkel talán három hónapig is kihúzza. Viszont bántotta hogy Livra utána jött. Visszahúzta a nadrágját, és az ingjét amit a lányok téptek le róla, majd elindult.

- Nem bízol bennem… - Fogta meg Livra kezét, és a szemét kereste.
- Azt hittem… Hogy… - Dadogta a lány. –Úgy nézett ki… mintha…
- Igen, mások is mondták elég fura módszereim vannak…
- Tényleg azok vannak…
- De még ez sem ok arra hogy utánam gyere…
- Szerettem egy fiút, aki mást szeret –morogta Livra majd elindult a ház felé.
- Ki az a szemét? –kérdezte Victum. Közben fura érzések járták át, mintha valami nem stimmelne démoni énjével.
- Lényegtelen.. –Livra sóhajtott. De néha már élni sem akarok az érzéstől.
- Menj be a házba –mondta Victum lassan, és tagoltan. Livra értetlenül nézett rá. –MENJ MÁR! –üvöltötte, de a lány mozdult. Vagyis, nem tudott mozdulni. Fájt az oldala, és ez így hirtelen tört rá.
- Nem tudok. –a lány a földre zuhant. Victum szemei vörösen kezdtek izzani, Livra teste, pedig felemelkedett.
- Mi ez? –a lány Victum szemeibe nézett –Jaj ne.
Démoni énje felszínre tőrt, arca eltorzult, és teste átalakult. Szájában agyarak voltak, és a fiú dühösen fujtatott. Ezt Livra hozta ki belőle, véletlenül megnyitott, egyet a fejében lévő gátakból. –Victum nyugodj meg! –Livra visszalépett a földre, és Victumot emelte fel. - Mi lesz ha Roan meglát?
Victum fulladozni kezdett. –Sajnálom… Változz vissza! - A fiú szemei könnyekbe borultak de nem változott vissza. Helyett morogni kezdett, mint egy kutya. Bőre vörösödni kezdett, szemei elfeketedtek, a lábain pedig sarkantyúk nőttek.
- Livra… Menj, és keresd meg Melindát… - Nyögte ekkor valaki Livra fejében. –De először kergess el… Ne lásson így Roan!
- Miről beszélsz? –Kezdett el a saját fejében vitatkozni a lány Viccel.
- Kergess el, meg kell keresnem Melindát… De neked meg kell nyugtatnod Roant… Hogy visszajövök… Kérlek!

A démon felemelte a fejét, szemeiből legördült egy- egy könnycsepp a földre.
Livra is könnyezni kezdett leengedte a kezét, amiből folyékony fényesség kezdett el csurogni, majd egy ostor alakját vette fel.
- Ezt akarod? Hát takarodj! - csapott a démon felé, aki erre hátrálni kezdett. Livra lépett egyet, mint egy idomár, és egy jól irányzott csapást mért Victum hátára. Ekkor Vic megtántorodott, és megfordult, de még mielőtt futni kezdett volna visszanézett.
- Köszönöm.. - Livrát a belső hang hallatán rázni kezdte a zokogás.
- Livra? –Rohant ki Roan a házból. –Mi van mi történt. A lány a démon felé nézett de az már nem volt ott.
- Victumnak el kellett mennie… De majd jön… Csak… Gondolkozik… - Motyogta összetörten. –Azt üzeni hogy szeret… És hogy ne haragudj rá…
Roan fel sem fogta hogy a kedvese megint eltűnt. Hisz alig találta meg. Vajon Victum tényleg szereti?
A fiúból alakult mutáns eközben már messze járt. A talpa nem érte a földet siklott a talaj fölött alig pár milliméterrel. Mikor meglátta az ismerős helyet, valahol elmosolyodott. „Megjavít engem, és már mehetek is vissza…” –Kezdte el kaparni a földet, ekkor érezte hogy egy kötél feszül a nyakára, és hátrahúzza őt.
- Hova hova? –Nézett rá Leonóra. –Egyáltalán ki vagy te?
- Leo? –Victum érezte lassacskán tagjait is körbefogja a kötés és fullasztó szorítást mér rá.
- Victum? –A lány azon nyomban odarohant hozzá. –Te vagy?
- Én… - Victum arca kezdett kisimulni, de még mindig szörnyetegnek festett. –Én nem tudom mi történt velem… Egyszerűen elragadott valami…
- Fel tudsz állni? –Nézett rá Leonóra aggodalmasan.
- Nem… - Victum visszahajtotta a fejét. Az agyarak eltűntek a szájából a bőre is visszaváltozott, de a szeme, az sötét maradt. –Rosszul vagyok… Ez nem én vagyok… - Felordított.
- Mi van…? –Leonóra.
- Szúr az oldalam… annyira szaladtam… elviselhetetlen ez a fájdalom! –Victum megmarkolta a lány karját.
- Victum, vigyelek Melindához? Ő tud ezen könnyíteni?
- Igen… igen… - Victum könyörögve tekintett a lányra, akinek rémült pillantása minden érzelmet tükrözött a fiú iránt. Ő is Roan mellé került. Szerelmes lett Victumba. Egypercnyi habozás után felemelte a fiút, és elővett egy szerkentyűt. Megnyomott egy gombot, és el is tűntek mind a ketten.