A csomagolás

Nagyon sok szeretettel üdvözlöm, Kedves Olvasó! Igazán megtisztelő, hogy az ezer forrásból ránk törő információ patakokból, pont ebből az írásból kortyol párat. Hálámat kifejezve mindent megteszek cserébe, hogy ne bánja meg ezt a választását.
Eljött az este, az alkotás ideje, fejemen fejhallgató ontja a nyugtató heavy metal zenét, induljunk hát el innen, ebből a világból. Mint mindig, elkalauzolom Önt „egy másik világba, egy ugyanilyenbe, csak egy egészen másba.” (Beatrice) Igen, ugyanilyenbe, hiszen csupán pár km-t teszünk meg lakhelyünktől, sőt, gyakran még erre sincs szükség. Egészen másba, mert olyan utakat járunk be a megszokott terepen, melyet kevesen használnak.

A történet egészen 2005. augusztus 13-án, reggel 4 óra 20-ig nyúlik vissza. Szombaton ugyanis bekövetkezett sokak számára a rémisztő jelenet. Bekapcsolt az előző este gondosan előkészített ébresztő és a komoly hanghatás kirángatott, kicibált az álmok birodalmából. Az ember ilyenkor bágyadt képpel bámul maga elé, és nem hiszi el, hogy mi értelme van felkelni az éjszakában. Mikor békésen szunyókáló menyasszonyomtól búcsú puszival elköszöntem, egy kósza gondolat is megfordulhatott fejemben, a visszaalvás halovány reménye.
A 651 éves város fényeiben sétálva már könnyen azonosulhatunk a koránkelés értelmével. Miként surranó halkan kopog az üres, csöndes utcákon, pumpálja belénk a lelkesedés nem ritkán túlcsorduló érzését. 5 óra magasságában felcsendült Simson motor szabadságának hangja is. Az 50 cm3 gép békésen zakatolt és megfelelő sebességbe helyezve el is indultam a hétköznapok során oly sokat várt útra. Mosonmagyaróvárról kiérve Feketeerdőnek vettem az irányt. Muszáj volt tempózni, hiszen 5. 50 körül várható volt életünk csillagának színre lépése, mely igazából az Öreg Duna partjáról szemléletes.

Amint sikerült átlépni a város kapuit, szinte meghatódva éltem át, miért kellett korán nadrágot húzni. A természet nagy színpadán ugyanis még az álommanó uralkodott. Mindenhol csend, mozdulatlanság honolt. Szántóföldeket elfedve az egyre fogyó, zsugorodó, vékonyodó ködréteg hevert. Az úszó tejszínhab, mint egy pihe-puha lepel karolta át az idős fák törzseit és csupán a lombkoronájuk, mint holmi fejecskék lógtak ki alóla. Gondosan elrendezett takaró idillikus képben tüntette fel a bóbiskoló élő világot. A jelenet látványa pillanatok alatt hatása alá kerítheti az embert, csoda hát, ha nehezünkre esik ilyenkor az előre eltervezett programot tartani? Ettől függetlenül, ha lassabban is, de át kellett gurulni az álomban ringó meseszép tájon, hogy pár perc múlva már a nagy Duna partjának kavicsos útjait koptathassuk. Természetesen ilyenkor már gyalogszerrel érdemes tovább indulni, hiszen a valódi élmények begyűjtését szinte csak két lábon lehet megvalósítani. Ki is siettem hát egy ideális partszakaszra és vártam, hogy a jelenet szemtanúja lehessek. Az izzó vörös gömb méltóságteljesen emelkedett fel a látóhatárba nyúlva, de lelki szemeim előtt a hajnali köd feloszlásának idillikus képei is megjelentek. El tudtam képzelni, miként a természet egy hosszú szívószálat nyújt le az égből, és ezzel szürcsöli ki a hűs tejszínhabot az ébredő táj alól.

Persze nem sokáig ábrándoztam gondolataim közt, hiszen egy szürke gém tiszteletet parancsoló, lassú, ám de határozott mozdulatokkal úszott át a felkelő nap fényében. Képzelje el, Kedves Olvasó, miként ott áll az öreg folyó partján szélcsendben. Egy fűszál sem mozdul. A 10 fokos hőmérséklet frissre és üdére hangolja testét, lelkét. A kifeszített víztükörben csillog a csillag. Az ébredő Nap sugarai simogatják meg tátva maradt száját. Egyszer csak behúzott nyakkal, vízszintbe hozott lábakkal halad el Ön felett a természetvédelem címermadarának unokatestvére. Szó szerint irigylésre méltó állapotba került, és ha nem is kap a TV által kreált hipergigantikus sztároktól egy-egy ellopott pillantást, mégis boldog, mert részesült a természet által nyújtotta, nem mesterségesen felkeltett igényű érzésből. Most nem a legújabb fényképezni, játszani, birregni, cserregni, tudó minden funkcióját maradéktalanul kihasználó telefon tulajdonosa lett, sőt, még a hulladékhegyeket tornyosító széles termékek bővülő eszközéből sem vásárolt egyet. Csupán ott van a vízparton, nincs benne biznisz, nem lett ettől másnak haszna és még más embertársai sem fogják irigykedő tekintettel, félig elismerően (de valljuk be őszintén vészesen bosszúsan) nézni. Nem lehet vele dicsekedni. De ettől függetlenül tudom, hogy érti a lényeget. Jó kint. Ennyi. „Nem értik miért és mitől vagyok boldog, mi nekem elég az, másnak nem sok.” (Ossián)

Tudja mit, Kedves Olvasó, inkább sétáljon vissza velem a halrekesztőhöz és figyelje, miként a víz összeütközik az eléje gördített sziklákkal. Az átlátszó folyadék heves sebességgel közeledett az akadályához szemtől szemben. Ment, ment megállíthatatlanul, félreállíthatatlanul. Egyszer csak, durr, útját állta valami kemény éles tárgy. A szürke sziklák porrá zúzták a nemrég még egységbe vonuló erőt. Ütközéskor apró permetté szakadtak szét és a levegőbe csapódott. Piciny kis töredékek aprósága borította el a kövek feletti részt. Az egyre erősödő Nap sem tétlenkedett sokat. Meglátva a kínálkozó alkalmat, hamar aranysárgára festette a csöppnyi vízcsöppöket és ebből kreált látnivalót. Talán észrevette ezt egy kárókatona is és tesztelni akart? Nem tudom. Elém evezett fekete tollaival az éj mélykék egében, és mint mindig, most sem bírtam ellenállni neki. Nem szeretnék ismételtem a témába erősebben bebonyolódni, elég az hozzá, hogy őt az egyik legdekoratívabb tollasnak tartom. Többször sikerült már egy-egy jó képet készíteni róla, amin ez a csodálatos lény, szinte írólapnyira kifeszített gerinccel, nem ritkán ebbe a síkba simuló szárnyaival siklott a számunkra saját erőből alig elérhető közegbe. Aki nem szeret gyűlölködni, nézze meg nyugodtan. Higgyék el felemelő érzés szeretni őt. Úgy gondolom, valami természeti csodát értékelni nemesebb tett, mint holmi felsőbbrendűségi gőggel gyűlölködni.

Horgas csőrű tollas barátunk tovarepült, így hát mi is induljunk vissza az ártér erdői felé.
Átsétálva az erőmű hídján sárgalábú sirályt sikerült szemügyre venni. Ott ült egy világító oszlop tetején, békésen lustálkodott. A nagytestű madarat gyakran lehet látni itt, akár csak a kistestű ragadozót. A hegyes szárnyait gyorsan mozgató predátor, már a hűvös reggelen is tanulmányútra indult, hol épp a képzeletbeli asztalára kerülő csemegék feltérképezésére vállalkozott. Ennek persze nem örültek a környék rágcsálói. Ők biztos el tudták volna képzelni életüket a vörös vércsék nélkül. A természet viszont nem kérdezte meg a véleményüket, vagy ha mégis, a válaszukat nem vette számításba. Így a vércsék, ahogy elő is van írva, rettegésbe tartották a környék cincogóit.

Induljunk el hát az erdőbe a lehetőségek területére. A fák megviselt lombjai csendben rejtegették szótlan tollas barátaink seregét. Rég elmúltak már azok az idők, amikor akusztikus élményáradatban sodródhattunk a poros utak mentén. Madaraink nagy része már hangtalanul trónolt a levelekkel elbarikádozott ágacskákon, csak ritkán szólalt meg, pl. egy fekete harkály klű klű klű csatakiáltással. Lelki szemeink előtt ilyenkor hamar megjelenhet a madár, hiszen egy kevés gyakorlattal hamar megkülönböztethetjük őt a zöldküllő hangjától. És ha már beazonosítottuk a hangadót, hát könnyen elképzelhetjük, miként a 45 cm-es harkály talpig feketében épp egy fatörzsre megérkezvén körbeszemlél, és ha finomságra lel a kéreg repedéseiben, hosszú véső csőrével megpecsételi áldozatának sorsát. Többek között ez is gyönyörű a természetfigyelés szerte ágazó ismeretei közt. Egy kis odafigyeléssel hamar megtanulhatunk tollas barátaink nyelvén és ezek után még élvezetesebb az erdő járása. Egy-egy sárgarigó strófáinak felismerése hatalmas élményadagban részesíthet minket. Nem kell megvárni a ritkán beteljesülő vizuális érzékelést.

A dallamok ismerete azonban nemcsak a felismerésben, hanem az azt megelőző megtalálásban is nélkülözhetetlen szerephez jut. Főként apró madarainkat árulják el magukat jellegzetes hangjukkal, de egy-egy távolabbi tollgombóc beazonosításában is nélkülözhetetlen.
Augusztus közepén sétálva már nem meglepő, ha jellegzetes, mással össze nem téveszthető prü-työk töltik be a légtér csatornáit. Aki ilyenkor meghallja ezt a hangot, érdemes felnézni az égre. A levegőben ugyanis Európa egyik legdíszesebb, legtarkább papagájszínekben pompázó madara teljesíti be az ősidők óta számára előírt áthághatatlan törvényt. A 27 cm-es tollas tündöklő rozsdavörös kapucnis kabátkát visel, mely a hosszú, enyhén lefelé hajló csőréig ér. Fekete szemsávja alatt virított a citromsárga partedlije. Mellénye, hasa egészen a lábáig óceán kékben fürdött. A trópusi színű szárnyas méltán csábítja el a természetbe járó nagyközönséget. Nem találkoztam még olyan emberrel, kit érzéketlenül hagytak volna a gyurgyalagok harsány, látványos megjelenései. Nem csoda hát, ha közkedvelt küllemével kedvenc célpontjává válik a természetfotósoknak. De nemcsak szépsége, hanem viselkedése is hozzájárul a felülmúlhatatlan vonzalmához. Van egy tulajdonsága, mely kezdetben mosolyra, később bánatra hajtja a nagyérdemű arcát.

Aki ugyanis meghallja augusztus közepi prüttyüket, érzi, tudja, eljött a pillanat. Hölgyeim és Uraim! Mélyen Tisztelt Olvasó! Van szerencsém felkonferálni a következő műsorszámot. A természet nagy színpadán megkezdődik a sok millió főszereplős jelenet. Elkezdődik hát a sokak által várt, de olykor kissé elszomorító beköszöntés, az ősz első ígéretének haloványsága. A gyurgyalagok kezdik meg a sort, kik még nyár végén csapatokba rendeződnek és elindul a nagy madárvonulást! Egy picit torokszorító pillanat, miként a levegő mestereinek fejecskéjében a továbbutazás gondolatai realizálódnak. Megható ott állni a poros út szélén és figyelni miként tollas barátainkat képzeletbeli bőröndjükben gondosan elhelyezik az útravalókat. Persze mielőtt még a későbbi írásokban is mélyebben boncolgatnánk a témát, érdemes pár sort a jelenet varázsára áldozni.

Ha ott állunk a vándorok szárnyainak árnyékában, úgy érzem fontos átélni, minek vagyunk valójában szem- és fültanúi. Tollas barátaink felnevelték fiókáikat és a sok száz – nem ritkán több ezer – km-es út előtt tetemes tápanyagmennyiséget halmoznak fel törékeny testükben, hogy engedelmeskedhessenek az áthághatatlan törvénynek. Szárnyat bontanak és megkezdik útjukat a messzi dél felé. Nem szabad azt hinni, hogy kéjutazásra indulnak. Ők ugyanis egy próbatétel előtt állnak, mely egyben rosta is. Számunkra elképzelhetetlen energiával kell rendelkezniük az indulás pillanatában, hogy le tudják darálni a gigantikus távot. Nem lehet felülni a vonatra, buszra, hajóra, esetleg repülőre. Ha valamelyiküknek fogytán van az ereje, nem bír a többiekkel együtt tartani, kiszáll és az enyészet réme, csattog majd feje felett. A szakirodalom több példát említ, miként a hullára fáradt égi harcos a végsőkig kitartva emésztette fel maradék erejét, és mint egy darab kő hullott ki a vonulók sorából és landolt magatehetetlenül a rideg földön.

A vonulás számukra egy könyörtelen, kőkemény játszma, melyben csak az erős példányok továbbszállását engedélyezik. Sajnos, nem csak a szinte áthidalhatatlan távolságok leküzdése jelenti az egyetlen akadályt. Riasztóan hangzik, de igaz, hogy olykor sörétes puskák ólomdarájától is rettegniük kell a kimerült vándoroknak. E mellett a viharok, erős szelek is próbára teszik erejüket. Sorolhatnánk még a rájuk váró viszontagságokat (szokott pihenő helyeik megszűnése; élőhelyük felszántása; elpusztítása; mérgezés), de úgy gondolom, a fenti sorok is meggyőzően bizonyítják, hogy mekkora erőpróba előtt állnak féltve őrzött kincseink. Ha Kedves Olvasó feltekint az égre és szeme sarkában egy csapat madár teszi meg a számukra kijelölt utat, érdemes belegondolni, mit is jelent valójában. Minek is lehetünk szem- és fültanúi. Márpedig ha tudjuk, miről is van szó, ha érzékeny szerveinket a természet lüktetésére hajtjuk és azonosulunk a rájuk nehezedő nyomással, megérthetjük, miről szól a madárvonulás, miként a királyok hegyeket, völgyeket átszelve, a Földközi-tengeren átkelve, a szaharai sivatagot túlélve repülnek tőlünk egyre távolabb a messzi Afrikába…

Madárbaráti üdvözlettel:

Nagy Kornél