Utolsó mondat

Ketten ülünk a padon, hátunkat egymásnak támasztjuk, nézzük a holdat, de egyikünk se szól a másikhoz. Mindketten azon gondolkodunk, hogy hol rontottuk el, innen már nincs visszaút, ez az utolsó randink, ezt mindkettőnk tudja. Pedig olyan szép volt minden, volt, amikor mindent megtettünk volna a másikért, volt, amikor apróságokon veszekedtünk, de azért mindig szerettük egymást. Te is, én is tudom, hogy mire gondol a másik, ismerjük már annyira egymást, hogy érezzük, ha elveszítjük a másikat, mi se tudunk boldogok lenni. Akkor mégis miért kell mindez? Miért hazudtunk, ha most mégis szükségünk van a másikra? Végül Te töröd meg a csendet.
- Szeretlek
- Én is szeretlek
- Akkor miért kell mindez?
Erre már nem tudok válaszolni. Miért? Tudom, hogyha sikerül is újra járnom Veled, az inkább szenvedés lenne, mint az az igazi, mindent elsöprő nagy szerelem. Akkor minek vagyok még mindig itt? – fut át az agyamon. Sose fogjuk elfelejteni egymást, de már vége.
Lassan felállok, tudatosan cselekszem, de mégis úgy érzem, mintha a halálomba sétálnék.
Odafordulok Hozzád, és még kapsz egy utolsó búcsúcsókot, aztán megfordulok, és elindulok az éjszakába, magam se tudom hova, de innen mennem kell.