Harry Potter és a Varázslók Háborúja 17.

17. fejezet
Árnyék-mágia

- A nagymamád? – hüledezett Ron. – Rose Montgomery komolyan a nagymamád?
- Igen – bólintott mosolyogva Harry. – És Dumbledore fogadta örökbe, mikor találkozott vele.
Harry, barátai és a Főnix Rendje beavatott tagjai a griffendél klubhelységében gyűltek össze – legalábbis látszólag. Ahol a nevezetes portrélyuknak kellett volna lennie, ott most egy csillogó tükör foglalta el a bejáratot.

Mikor Harry délután visszatért a Roxfortból, köré sereglettek a főhadiszállás lakói és aggódva kérdezgették tőle, hogy miért lett rosszul. Harry jól sejtette, a baglyok tényleg jelentették Muriel néninek, hogy összeesett a domb aljában. Harry nagy nehezen tudta csak megnyugtatni annyira a sopánkodó Hermionét és Mrs Weasley-t, hogy későbbre halassza a beszélgetés ezen részét. Ez egyáltalán nem elégítette ki társai aggódását, s Mr Weasley baglyokkal azonnal összehívta a Főnix Rendje néhány tagját.
Lupin, Tonks és Mordon meg is érkeztek, alig egy órával később, s a társaság félrevonult a dolgozószobába, ahol Harry nyomban megnyitotta a tükröt, aminek rejtekében biztonságosan megtárgyalhatták a történteket.
- Ez azt jelenti, hogy megint zsákutcába jutottunk – mondta letörten Hermione.
Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Lupin töprengő arcot vágott.
- Különös - szólt. – Lily sosem beszélt az anyjáról… Sem Dumbledore. Sosem találkoztam vele, még Jamesék esküvőjén se.
- Nem ment el a lánya esküvőjére? – döbbent meg Tonks. – De hát…
- Petunia szerint beteg volt – szólt közbe hirtelen Harry. Lupin felvonta a szemöldökét. – A nagynéném elmesélte nekem, mielőtt eljöttem otthonról…

Azzal beszámolt mindenről, amit Petunia néni mondott neki tizenhetedik születésnapja reggelén.
-… és azt is mondta, hogy az édesanyja nem beszélt neki a betegségéről – biztos anyának se beszélt róla. Lehet, hogy valami nagyon rossz betegség volt.
- Ezek szerint meghalt? – kérdezte Mr Weasley.
Harry sóhajtott egy mélyet, mielőtt válaszolt.
- Nem tudom. Dumbledore se tudja. De ha a horcrux ép – márpedig az -, akkor még valamilyen formában élnie kell… Igazság szerint én azt hiszem, hogy pontosan az történt vele, mint Voldemorttal.
- Test nélkül bolyong valahol? – recsegte Mordon.
Harry bólintott.
- Meg akarom találni – közölte Harry barátaival. – Nem most, de egyszer… Nagyon szeretnék találkozni vele valamikor. Ő többet tudna mondani Voldemortról, mint bárki más. Petunia talán el tudna vezetni hozzá…
A többiek hallgattak, de Hermione pár pillanat után megszólalt:
- De nem csak Voldemort miatt akarsz találkozni vele, igaz?
Harry némán bámult maga elé, s azon tűnődött, vajon mit mondana, ha egyszer találkozna a félig halott-félig élő nagymamájával. Rá kellett jönnie, hogy valószínűleg nem mondana semmit. A halott rokonai, szülei, a múlt, azt hitte, már lezárult, mikor Godric’s Hollow-ban szembesült a lerombolt házzal. De most Rose Montgomery, vagyis Rose Evans újra felszínre hozta benne ezeket a régi dolgokat, melyeket már jobb szeretett volna elfelejteni.
- Ő az utolsó a… - Harry elharapta a mondatot.
- Értem – bólintott Lupin, s mindenki újra elcsendesedett.
A némaságot ismét Lupin törte meg, arca nagyon komoly volt, de minden szigorúság nélkül.
- Harry, kérlek, mondd el, mért estél össze a domb aljában? – kérte a férfi, s Harry azonnal válaszolt.
- Mert átléptem a vonalat… (- Oh, persze! – szólt közbe Mr Weasley, mikor eszébe jutott Harry előző rosszulléte) A mágikus határvonal kizárja Voldemortot, és hát… a sebhelyem miatt kapcsolatban vagyunk egymással, ezért…
- Talán finomítanom kellene a vonalon – jegyezte meg Mordon, tőle szokatlan aggódó arccal.
Harryt meglepte, mennyire lényeges kérdésnek tartják egy vacak kis rosszullétét.
- Ne! – szólt Harry. – A vonal így jó, ahogy van. Kibírok ennyi fájdalmat, két éve sokkal rosszabb volt. Más dolog zavar…
- Micsoda? – kérdezte egyszerre mindenki.
Harry leült a griffendéles kanapéra és keresztbe fonta karjait.
- Voldemort beszélt hozzám – bökte ki végül, s szavai sokkolták a többieket.
- Hogyan?!
- Miért?
- Mit mondott?

Harry megelégelte a döbbent kérdéseket, és felemelte a kezét. Mindenki azonnal elhallgatott. Harry megint meglepődött.
- Mikor megfájdult a sebhelyem - magyarázta, miután összeszedte gondolatait -, Voldemort hangját hallottam. Érdekelte, hogy miért lettem rosszul. Biztos ő is mindig érezte, ha átléptem a vonalon… Aztán azt mondta, hogy hiába próbálkozom az elpusztításával, mert már végleges győzelmet aratott. Azt mondta, már senki nem állíthatja meg.
Ron és Hermione borzongva összenéztek.
- Lárifári – legyintett Mordon. – Ezek a fekete mágusok mind ezt csinálják. Ez csak egy trükk.
- Valószínűleg az – hagyta rá Lupin. – Blöffnek hangzik a dolog.
Harry nem értett egyet velük. Ők nem hallották Voldemort hangját, nem érezhették a megvető gúnyt, ami a szavaiból áradt.
- Szerintem komolyan kellene vennünk – mondta Ron, mintegy kitalálva Harry gondolatait. Hermione szaporán bólogatott. – Egy blöff miatt nem kockáztatta volna, hogy jelentkezik Harry fejében…
- Így van! – értett egyet Harry barátjával. – Tudja, hogy veszélyes a köztünk lévő kapcsolat, feleslegesen nem legilimentált volna.
- Akárhogy is, nem ártana utána járnunk – fogalmazta meg a feladatot Mr Weasley.
- Csak az a probléma – szólalt meg Tonks hosszas hallgatás után -, hogy a halálfalók mostanában nem hemzsegnek semerre.
- Visszavonultak? – ráncolta a homlokát Hermione.
Tonks bólogatott.
- De hát miért? – csapott a térdére Ron.
- Nem tudom Ron, honnan is tudhatnánk? – sóhajtotta Mr Weasley. – De sietnünk kell a horcruxokkal, hogy megszoríthassuk Tudodkit. Lupin, Tonks, Mordon és én egyfolytában Hollóháti ruháját keressük. A lehetséges birtokosai száma már tízre csökkent.
- Az a baj, hogy ezek többsége külföldi varázsló – vette át a szót Mordon -, egyikük Kínában, a másik meg a Namíb sivatagban él. Az ördög tudja, mit keres ott…
Lupin megköszörülte a torkát, és felállt a kandalló előtti kényelmes fotelból.
- Azt javaslom, hogy maradjatok a főhadiszálláson, biztonságban, és ne menjetek semerre – Harry, a nagynénéd látogatása is várhat még magára.
Harry kénytelen-kelletlen bólintott, s a megbeszélést ezzel lezártnak tekintették. Harry megnyitotta a tükröt és kiléptek a Prewett ház kékes dolgozószobájába.

*

Gyorsan múltak a napok a főhadiszálláson, a november röpült, s közeledett a december. Az idő csodával határos módon kellemes volt. A szélviharok alább hagytak, a nap is kisütött néha, a jégverések egyre ritkábban borzolták a kedélyeket.
Harry azonban társaival ellentétben baljósnak érezte a kellemes időjárást. Olyan hangulata volt tőle, mintha érezné, hogy ez egy átmeneti állapot valami szörnyű dolog előtt. Hermione kivételével mindenki egy kissé paranoiásnak tartotta Harryt – néha még maga Harry is. Hermione azonban egyet értett vele, bár míg Harry csak a puszta megérzésére támaszkodva hangoztatta, hogy a szép idő valami rossz előjele, addig Hermione ezt meg is tudta magyarázni, többé-kevésbé. A lány véleménye szerint nem lehet véletlen, hogy a dementorok ennyi idő után, miközben annyit romboltak és pusztítottak, egyszerűen visszavonuljanak, ráadásul épp most, hogy közeledik a fagyos, zord tél, amit ezek a teremtmények még fagyosabbá, még zordabbá tudnának tenni. Szerinte az Anglia szerte szétszórt dementorokat az aurorok könnyedén elűzhetik, de ha összevonják őket, és egyszerre zúdítják az emberekre, egy ilyen roham megállíthatatlan.

Ron egyszerűen azon a véleményen volt, hogy Voldemort nem akar fagyoskodva harcolni ellenfeleivel, ezért vonta vissza erőit.
Az első hó is leesett, s Harryék gyakorlatilag ki se tették a lábukat a főhadiszállásból. Naponta szerepeltek az újságban a hírek a koboldlázadás fejleményeiről – azonban mindenkinek szembe ötlött Voldemort és a halálfalók rejtélyes eltűnése. Visszavonultak a dementorok, nem támadtak meg újabb varázslókat, boszorkányokat, nem került égre a Sötét Jegy.
Az egyetlen folyamatosan napirenden lévő dolog a Gringotts és a Minisztérium közti sárdobálás és pocskondiázás, melyet néha „megfűszerezett” egy-egy letartóztatás – mindkét fél részéről. Volt, hogy aurorok ejtettek fogságba gyanús koboldokat, akik kihallgatás után rögtön az Azkaban celláiba kerültek; koboldok is ejtettek fogságba mágusokat, de nem aurorokat, inkább a Minisztérium hivatalnokai (Tonks szava járása szerint „papírtologatói”) szerepeltek az elrabolt személyek listáján.

Mrs Weasley aggodalma emiatt tovább halmozódott az elmúlt hetekben, nemcsak Bill, de Mr Weasley és Percy is a kobold-varázsló ellentét kellős közepébe került. Harry gyakran azon kapta magát ezekben a napokban, hogy a fejét töri, miként segíthetne a családon – a családján, ahogy gondolt rájuk. Megpróbálhatná felvenni a kapcsolatot Ampókkal, hogy ne bántsák a három Weasley-t. A kobold talán hallgatna rá, ha más nem, hát kérne érte valamit. Harry pedig bármit megadott volna érte, hogy a vörös hajú családot biztonságban tudhassa.
Akkor is ezen járt az esze, mikor egy decemberi estén a szalon padlóján ült törökülésben, s Ront nézte, amint Mordon utasításait követve gyakorol egy almán. A feladat az volt, hogy az alma felrepüljön a levegőbe, és ropogósra süljön.
Hermione és Paulina a szalon kopott, kék kanapéján ültek és figyelték a mutatványt – a kislány közben Hermione gubancos, barna hajfürtjeit fésülgette egy ezüstszínű fésűvel. Ennek az lett az eredménye, hogy Hermione kezdett egy madárijesztőre hasonlítani égnek álló, torzonborz frizurájával.

Ron a gyümölcsre szegezte varázspálcáját, majd felrántotta – a gyümölcs felemelkedett a földről. A varázspálca a mozdulat végén kis, csigavonalszerű ívet írt le a levegőben, s az alma egy hirtelen villanással lángba borult, és…
PUKK!
A szétröpülő darabkák beterítették a fiú arcát, aki morogva törölgette képéről a sült almát. Paulina és Hermione hangosan kacarászott.
- Nagyon vicces, mondhatom, Tarajos Sül Kisasszony! – mordult Ron a lányra.
Hermione elhallgatott.
- Nem is rossz, Ronald – jegyezte meg Mordon, és sebhelyes szája sarkában mosoly bujkált. – Kicsit heves, de nem rossz. Látható javulást értél el. Ha így folytatod, akár még auror is válhat belőled.
Ron arca úgy felragyogott, mintha azt mondták volna neki, hogy megnyerte a Trimágus Tusát.
- Csak nehogy elmondd Mollynak, hogy említettem, mert kitolja a szemem – tette hozzá az öreg.
Ron eltüntette arcáról az almalevet, és zsebre dugta pálcáját. Elégedetten leült Mordonnal szembe a dohányzó asztalhoz. Paulina tovább folytatta Hermione madárijesztővé változtatását, s ezt olyan eredményesen tette, hogy bűbájjal se csinálhatta volna jobban. Hermione ezt szó nélkül, mosolyogva tűrte, csak néha szisszent fel, ha a kislány véletlenül meghúzta a haját.

Harry továbbra is a falat támasztotta, de gondolatai immár visszatértek a jelenbe és az aurorok körül forogtak. Emlékezett arra, mikor az öreg varázsló – azazhogy hasonmása, az imposztor Barty Kupor először ajánlotta neki az auror-hivatást. Tudta, hogy a fekete mágus vadászok közé a legtehetségesebb, legélesebb elméjű varázslók kerülhetnek, s tavaly még olyan közelinek tűnt ez az álom! Mostanában azonban, hogy letett roxforti tanulmányai befejezéséről, esélye sem volt, hogy bekerüljön az auror képzőbe. S a jelenlegi minisztériumi vezetés mellett erre már nem is vágyott annyira.
- Miért vonultál nyugdíjba? – érdeklődött Ron, miután kényelmesen hátradőlt a karosszékben.
Mordon horkantott egyet, ami nála a nevetés és bosszúság sajátos keveréke volt.
- Nézz a képemre és megérted – válaszolta Ronnak.
Ron elvörösödött és lehajtotta a fejét, nem akart tapintatlan lenni. De Mordon nem vette annak, sőt, folytatta:
- Már közeledett a vége felé a háború… talán ha egy évvel Tudodki bukása előtt történt. Dumbledore megneszelte, hogy Voldemort végezni akar egyik pribékjével – azzal a korcs Pitonnal.
- Micsoda? – kapta fel a fejét Ron.

Harry és Hermione is Mordonra irányították minden figyelmüket.
- Dumbledore azt mondta, hogy ne engedjem, hogy megöljék Pitont, mert szükségünk lesz rá… - Mordon rosszallón megcsóválta a fejét. – Szóval oda mentem. Spinner’s End, koszos kis lepukkadt környék. Nem mondhatom, hogy könnyű dolgom volt…
- Hány halálfalót kaptatok el akkor? – kérdezte Ron, látható csodálattal tekintve Mordon minden szavára, ahogy az öreg régi munkásságáról mesélt.
- Kettőt, meg három másik meghalt… - mondta homlokráncolva Mordon, ahogy felidézte a megkopott emlékeket, és az ujjain számolta a neveket. – Ott volt Wildung* – az a nyavalyás tette tönkre a bal kezemet. Kénytelen voltam áttérni a jobbkezes pálcahasználatra… Aztán ott volt Travers, Davidson, és Vurston – ők meghaltak; meg egy ütődött szőke kölyök, aki mindenfelé átkokat kiabált, mikor meglátott minket, ész nélkül, mintha meggárgyult volna – róla később kiderült, hogy az Imperius-átok hatása alatt volt. Na meg ott volt Piton. Ő nem is ellenkezett, mikor letartóztattuk. Úgy tűnt sokkos állapotban volt… ami nem is csoda, azok után, hogy látta mi lett Wildunggal, mikor ellenkezett… ma is viseli a nyomát a féreg. Persze gondolhatod, most már kicsit bánom, hogy az öreg Piton pajtás akkor nem állt ellen.

„Igen, ez beleillik a képbe” – gondolta Harry, s megvetően horkantott egyet – „Piton ritkán bocsátkozik tisztességes harcba, inkább meghúzza magát, mint egy koszos kígyó…”
- Volt ott egy nő is – morogta elgondolkozva az auror. – A nevét nem tudtuk meg, mert halott volt – biztos a dulakodásban találta el egy átok… De fekete csuklya volt rajta, a halálfalókkal volt, szóval, ha engem kérdeztek, nem kár érte.
Harry elgondolkozva bólogatott. Mordon tovább morgott ilyesmiket, hogy: „… minden halálfaló ezt érdemelné…” meg „… méghogy tárgyalást nekik…”
- És ez után kiléptél az aurorok közül? – kérdezte Ron.
- Neeem, dehogy! – felelte Mordon. – Gyáva dolognak éreztem volna, ha kilépek a játékból. De ekkor fordult meg először a fejemben, hogy elegem van az egészből, és talán megérdemelném a pihenést… De hát látjátok, hogy az nem nekem való. Vénségemre se bírok megülni a fenekemen. Így van ez velünk, aurorokkal…

Harry félig-meddig csalódottan állt fel a földről – semmi fontosat nem tudott meg Pitonról, pedig remélte, hogy az öreg auror szolgálhat egy-két érdekesebb részlettel. Roppantul érdekelte volna, ha újabb információkat kaphat róla, s legfőképp: valami bizonyítékot arra, hogy Dumbledore szavai igazak voltak. Őszintén szerette volna, ha öreg igazgatója megingathatatlan bizalma nem fordul nevetség tárgyává. Egy ilyen becstelen halál után, amiben Dumbledore-nak része volt, Harry már csak abban reménykedhetett, hogy nem hullik darabokra az öregről alkotott kép, sem az ő, sem a többiek szemében.
December közepére Muriel néni egy új ötlettel állt elő, hogyan segíthetné jobban a három jó barát tanulását. Harrynek kicsit déjá vu érzése volt, mikor december tizenharmadikán belépett a szalonba, s ott ismét egy csillogó mágikus tükör fogadta. Muriel néni sugárzó arccal fogadta őket, szinte mániákus izgatottság tükröződött a szemében.
- Gyertek, gyertek – sürgette őket a néni a tükör elé. – Remek ötletem támadt!
Harry, Ron és Hermione közelebb léptek, és az járt a fejükben, hogy vajon a zseniális Muriel néni egy újabb varázslatot eszelt ki a tükrökkel, vagy csak a tükörnyitó-bűbájt fogják gyakorolni újra.

- Szép tükör – jegyezte meg Ron az aranykeretes, cirádás műremekre pillantva. –… De kicsit torz a képe…
- Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé** – legyintett mosolyogva a néni. – Ronni, gyere, állj a tükör elé – de csak te!
A vörös hajú fiú engedelmeskedett, néhány percig szemlélte saját képét, majd szemei látványosan elkerekedtek, ahogy kiült rá a felismerés.
- Harry! Hiszen ez Edevis tükre! – kiáltott fel Ron, két barátja nem kis meglepetésére.
- Micsoda?! Biztos vagy benne?
- Persze itt van a…
- Ti ismeritek Edevis tükrét? – ráncolta a homlokát Muriel néni.
- Igen, már hat évvel ezelőtt láttuk a Roxfortban – nem is egyszer – magyarázta Harry, s a néni arca újra felderült.
- Ennek igazán örülök – válaszolta az öregasszony. – Még sose volt alkalmam gyermekeknek is megmutatni azt a csodás darabot, pedig rendkívül érdekes kísérlet lenne megfigyelni, hogyan változnak egy ember vágyai, ahogy felnő…

Harryék arcán újra az elképedés jelent meg, de most Hermione volt az, aki a leggyorsabban szavakba foglalta meglepődésüket:
- A néni készítette azt a tükröt?
Muriel néni büszkén kihúzta magát, ahogy „tanítványaira” tekintett. Csak úgy ragyogtak barna szemei.
- Szép kis varázslat, nem igaz? – mondta. – Utolsó roxforti évem során készítettem bűbájtanra. Ez egy olyan külön feladat volt, tudjátok… Aztán, mikor Dumbledore igazgató lett, a kinevezése alkalmából neki ajándékoztam. Ezek szerint, azóta is a Roxfortban van… bár a temetés után lehet, hogy már máshoz került. Dumbledore minden vagyonát szétosztotta.
Harry, Ron és Hermione csodálkozással vegyes tisztelettel néztek Muriel nénire.
- Akkor ez nem az igazi Edevis tükre? – érdeklődött Hermione, s ő is közelebb lépett a tükörhöz. Ron udvariasan átadta a helyét.
- Neeem, ezt most csak úgy sebtében dobtam össze a régi feljegyzéseim alapján – felelte a néni. – A segítségével talán jobban elmélyülhettek kicsit az érzelem alapú varázslatokban. Ezeknek ugyanis a legfontosabb feltétele, hogy ismerd önmagad.
Eközben Hermione egyre csak a tükörképét bámulta, megigézve, s még ő maga is ábrándozva mosolygott. Se Harry, se Ron nem vette a bátorságot, hogy megkérdezze tőle, mit lát valójában.
- Én régen, még tizenegy évesen azt láttam a tükörben, hogy a halott szüleim és rokonaim itt vannak velem – mondta Harry, Muriel nénihez fordulva.
– De ez változott később – folytatta. – Olyan képet is mutatott már, amiben megszerzem Voldemort elől a Bölcsek Kövét.
A néni komolyan bólintott, majd kezével a tükör felé intett. Hermione felocsúdott álmodozásából, és azonnal ellépett előle. Harry a helyére ment és várakozva tekintett képmására.

Pár másodperccel később Harry alakja változott: fekete pulóvere és farmere, melyek patyolat tiszták voltak – hála Mrs Weasley gondoskodásának – most piszkosra, szakadtra változtak, s Harry arcán egy-két horzsolás jelent meg, arcvonásai ennek ellenére büszke, diadalmas kifejezést öltöttek. Úgy nézett ki, mint az után, hogy ép bőrrel feljött a Titkok Kamrájából.
Harry mögött megjelent Ron, Hermione, Ginny és a többi barátja képe, köztük a Rend tagjaival. Sorban jelentek meg, előbb Lupin, aztán Tonks, Mordon, Mr és Mrs Weasley, aztán Ron testvérei, és így tovább. Harry már várta, mikor bukkan fel a mosolygós kék szempár és ezüstös szakáll, de halott igazgatója nem jelent meg a tükörben.
- Különös… – ráncolta a homlokát.
- Mit látsz, Harry? – kérdezte kíváncsiskodva Muriel néni.
- Azt hittem, hogy Voldemortot fogom látni holtan. De csak magamat látom, kissé sebesülten… és titeket – tette hozzá barátaihoz fordulva. – itt vagyunk mind, életben. A Főnix Rendje, a szüleitek, mindannyian… kivéve Dumbledore. És Sirius sincs itt.
Ron és Hermione arca kifejezéstelen volt, nem úgy Muriel nénié, aki most lekapta hosszú, görbe orráról apró szemüvegét és törölgetni kezdte szürke talárja szélével, s közben fel-alá sétált.
- Azt mondod, azelőtt a szüleidet láttad? – kérdezte Muriel néni.
- Igen.
- Akkor azt hiszem, ez ékes példája annak, hogyan válik valaki szép lassan felnőtté, és hogyan tűnnek el a gyermeki álmai – mondta az öregasszony. – És ez még sokkal többet is jelent annál, bizony!
- Nem értem…
- Azt mondtad, Tudjukkit vártad, hogy majd látod a holttestét, igaz? – a néni meg se várta, hogy Harry válaszoljon, rögtön folytatta. – Helyette azt láttad, hogy itt vagytok mind, életben, s a jelekből ítélve, a győzelem után.

Harry, azt hiszem, Dumbledore professzor most nagyon büszke lenne rád, ha hallaná ezt.
- Miért? – tárta szét nevetve a karját Harry. Kissé viccesnek tartotta, hogy egy egyszerű, hétköznapi vágyálom miatt – a puszta túlélés egy háborúban – bármiféle büszkeségre adna okot.
- Az, hogy nem Tudjukkit láttad holtan, azt jelenti, hogy nem egy ember halála az, amire a legjobban vágyik a szíved.
- De hát én akarom, hogy Voldemortnak vége legyen! – kardoskodott Harry.
- Természetesen – bólintott Muriel néni. – mind így vagyunk ezzel.
De ha a halálát látnád a tükörben, az azt jelentené, hogy minden, de minden ezen a világon fontosabb számodra Tudjukki halálánál. Harry, amit most láttál, az azt mutatja, hogy a barátaid élete fontosabb neked, mint az ellenségeid pusztulása. Ez nagyon lényeges különbség! Ez azt jelenti, hogy maga az élet fontosabb neked a halálnál!
- És miért nem láttam Dumbledore-t, és Siriust?
Muriel néni mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.
- Ez azért lehet, mert már sokkal felnőttebb vagy, mint mikor először néztél a tükörbe. Most már, gyanítom fel tudod fogni, mivel jár a halál. Mennyire megmásíthatatlan és végleges – és ezzel együtt kinőttél a gyermekkorból is. Már nem lehetetlen dolgokra vágysz, nem az elhunyt ismerőseidet akarod visszakapni, hanem olyasmire áhítozol, amiért tenni is képes vagy. Ez igen dicséretes, Harry.

Harry csendben nézte a varázsos tükör által mutatott boldog jövőképet. Vajon ilyen lesz, ha egyszer túl lesz mindenen? Vajon pont ilyen boldogan fognak egymás mellett állni a barátaival? Vagy az elhunytakat fogják siratni? Harrynek egy gyomorszorító érzése támadt: talán nem is marad senki, aki sirathatná az elhunytakat?
Ekkor nyilallt agyába a felismerés, hogy mennyi minden más lett azóta, hogy először nézett a tükörbe. Egészen eddig csak élte a megszokottnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életét, változott együtt a barátaival, s változott körülötte minden. De ez a változás csak most tudatosult benne igazán, csak a mágikus tükörben látott képmás ébresztette rá Harryt, hogy a múlton töprengeni értelmetlen. Idegennek tetszett előtte önmaga emléke, az a tizenegy éves fiú, aki hosszú éjszakákat virrasztott át Edevis tükre előtt ülve, s a múlt rabja volt, míg Dumbledore fel nem rázta.

Olyan érzés volt, mint mikor az ember egy öreg fotóalbumot nézeget, s a róla készült régi képek egy vadidegen arcát mutatják, akinek halvány sejtése sincs afelől, hogy miken fog keresztül menni az eljövendő években.
Harry szülei, nagyszülei, s köztük Rose is, visszamerült a múlt sötét árnyai közé, a feledésbe, a gyász nélküli rideg elfogadásba. S csodák csodájára Harry megkönnyebbült. A tükör varázsa feledtette vele az értelmetlen, röpke vágyat, hogy minden erejével kapaszkodjon Rose Evans-be, a – Petunia néni mellett - talán utolsó élő rokonába.
Újra barátai, társai, az élő szerettei, és feladata foglalta el az első helyet Harry szívében, s végre megértette önmagát is. Megértette, hogy miért haltak meg körülötte a hozzátartozói.
Sokáig nem bírta felfogni, miért kellett Siriusnak meghalnia, miért tölthettek olyan kevés időt együtt. Most már tudta, hogy Sirius sorsa nem az volt, hogy a Harry szívében tátongó űrt töltse be, miután megismerkedtek és összebarátkoztak. Sirius sorsa, a feladata a Voldemort nagyúr elleni háborúban, a leglényegesebb szerepe az volt, hogy meghaljon. Hogy a halálával ő, Harry elszakadjon mindentől, ami a múlthoz köti. Hogy képes legyen beteljesíteni a jóslatot.

- Nos… most, hogy ezen is túl vagyunk – szólt Muriel néni, s hangja visszarántotta Harryt gondolataiból -, a tükörben látott képet őrizzétek meg magatokban, a szívetek mélyén! A tükör mostantól végig itt lesz, de erősen javaslom, hogy ne keressétek fel újra, meg újra, nehogy a rabjává váljatok… De azt hiszem, ti már bölcsebbek vagytok ennél – mosolyodott el az öregasszony.
- Jövő héten elkezdhetjük az érzelem alapú varázslatokat, ami hetedéves bűbájtan anyag a Roxfortban. Ahogy sejtem, ezerszer meg fogjátok bánni az iskolakerülést, mert szigorú tanár vagyok ám! – nevetett Muriel néni, s vele együtt Harryék is.
- De ma még folytassuk a kombinált varázslatok gyakorlását! Ronni, te kezded – adta ki az utasítást a néni. – A feladat a következő: kavarj forgószelet, emeld fel vele ezt a széket, és egyidejűleg kösd béklyóba tüzes kötelekkel, s roppantsd is össze velük.
- Atya ég! – nyögte Ron, de engedelmesen előhúzta pálcáját.

A délelőttöt a szokott menetrend szerint gyakorlással töltötték. Ron, Hermione és Harry egymás után próbálkoztak a nehéz feladat végrehajtásával, de mire a Land’s End-i templom harangja egy órára kongatott, csak Hermionénak sikerült a teljes varázslatot végrehajtania – s neki sem ment gond nélkül. Minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy a kellő pillanatban a megfelelő mozdulatot hajtsa végre pálcájával. Kitartása meghozta gyümölcsét, egy látványos pálca-lengetés után a szék elszenesedett maradványai potyogtak le a szalon túlsó végében.
- Gratulálok, Hermione! – örvendezett Muriel néni, a lány pedig büszkén kihúzta magát. – És mindezt non-verbálisan, ez rendkívüli volt, kis drágám!
- Köszönöm – mosolygott Hermione.
- Jól van – csapta össze a tenyerét Ron. – Korog a gyomrom, szerintem tartsunk egy kis szünetet.
- Az evőgép működésbe lépett… - jegyezte meg csípősen Hermione és kiérdemelt egy lesújtó pillantást a fiútól.
- Jó, mehettek – egyezett bele Muriel néni. – Én itt majd összepakolok.
Ron már indult is, nyomában Hermionéval, Harrynek azonban nem akaródzott mozdulnia. Szemét újra a tükörre függesztette, és a felderengő képet nézte. A sorban megjelenő varázslók és boszorkányok közt volt egy alak – egy sötét, baljós arc, aki csak most keltette fel Harry figyelmét.
- Piton… - sziszegte Harry fogai közt a gyűlöletes nevet.
- Mondtál valamit Harry? – kérdezte Muriel néni, miközben pálcájával rendbe hozta a törött bútordarabokat.
- Nem… semmit – hazudta Harry, s elfordult a tükörtől.
Fejében kavarogtak a gondolatok. Mit keresett Piton a boldog képen? Hiába bizonygatta Dumbledore, hogy a bájitalok mestere Voldemort nagyúr elkötelezett ellensége, Harry képtelen volt félretenni megvetését és haragját volt tanárával szemben. Akkor miért szerepelt a barátai közt?

Sóhajtott egy mélyet és elindult Ron és Hermione után, hogy Mrs Weasley ínycsiklandozó sültjével kiverje fejéből nyomasztó gondolatait.
- Harry, várj egy percet – szólt utána Muriel néni.
Harry engedelmesen megállt és a nénihez fordult.
- Szeretnék adni neked egy ajándékot. Egy érdekes könyvet – magyarázta a néni.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Még három hét van karácsonyig, Muriel néni – tárta szét a karját a fiú, de a néni rá se rántott.
Bő talárja hatalmas zsebéből elővett egy barna papírba csomagolt tárgyat, s mosolyogva Harry felé nyújtotta.
Harry átvette az ajándékot.
- Köszönöm… de miért…?
- Ez egy igen érdekes könyv. Tele van olyan varázslatokkal, amikhez szerintem, megvan benned a tehetség. De igen nehéz bűbáj mind, kevés ember van, aki mindet végre tudja hajtani belőle.
- Jól kezdődik… - motyogta Harry, s elvigyorodott.
Muriel néni nevetett.
- Tégy vele egy próbát! – javasolta az öregasszony. – Ártani nem árthat.
- Rendben – egyezett bele Harry, és lehúzta a kötöző madzagot a csomagolásról.
- De ne maradj sokáig, mert mindjárt ebédidő – jegyezte meg Muriel néni, majd kiment a szalonból.
Harry kíváncsian letépkedte a papírt a könyvről, s megpillantotta annak díszes borítóját. Nagyon szépen megóvott könyv volt, mindössze egyetlen aranyszínű felirattal a címoldalán:
Az ősi és titokzatos
Árnyék - mágia
Nemes Nagykönyve
Harry felvonta a szemöldökét, majd érdeklődve belelapozott a könyvbe. A megsárgult oldalakon sok-sok tömény szöveg volt, nem olyan volt, mint egy szokásos bűbájtan-varázskönyv, ahol egymás után szerepeltek a varázsigék, s utána fél, vagy egy oldalas leírásokkal. Az Árnyék-mágia nagykönyve – bármi is legyen az – nagyrészt elméleti tudománynak tűnt Harry számára, s ez máris csökkentett a vonzerejéből.
Ennek ellenére leült a kanapéra és beleolvasott a könyv első fejezetébe.

„Az nemes és nagybecsű árnyék mágia az idézéseknek tudománya. Természeténél fogva az mágikus élet minden területén nagy vívmányokat érhet el vele az hozzáértő magiszter, révén nem szükséges körülményes transzformációhoz folyamodnunk, ha lehetőségünk van megjeleníteni magát az kívánt tárgyat-lényt.
E csudás ága az varázsos tudományoknak sosem örvendett oly nagy népszerűségnek, mint az átkok s bűbájolások diszciplínája. Az árnyékok mágiájának egynémely ágát a közhiedelem gyakorta az fekete tudományokkal (gyilkos és kínzó átkokkal) azonosította. Minő oktalanság! Az, ki elmélyed az nemes tanokban, csakhamar ráérez, hogy ezen idézésekhez sokkal inkább szükségeltetik tiszta szív, s erős érzelmek, mintsem emésztő gonoszság. Ezen elidegenedés visszavezethető az botor fekete mágusok közkedvelt varázslataihoz, melyekkel fennen hirdették az szenvedély s nyílt harag fegyverként használását.

Az árnyék mágia nem csupán közönséges tárgyak megidézésére szolgálhat, az varázsló mágikus erejének segedelmével képessé válhat kivetíteni saját érzelmeit, gondolatait az valóságba. Az megidézett – tárgy, bestia, s egynémely esetben növény – az idéző varázsló szellemével egylényegű, s olykor roppant erővel bír. Ily lényeket használhat fegyverként is az magiszter – mint az be csudás patrónus bűbájt önnön védelmére az sötét fenyegetéssel szemben.
Az árnyék mágia neve természetéből eredeztethető: e pompás megidézettek ugyanis koránt sem tartanak örökké, nem maradandóak, csupán időlegesek, mint az gondolat, vagy az árnyék maga, mely csupán addig látszik, míg van fény, mi táplálja őt.
Jóllehet, bűbájosok sokasága zárkózott el e misztikus tanoktól, fellelhető néhány egyszerű árnyék mágia, mely az mindennapokban is használtos, úgymint közönséges tárgyak előhívása, az ádáz dementorok elleni védekezés, továbbá…”

Harry érdeklődve hümmögött. Most már nem tűnt olyan érdektelennek számára a dolog, elméleti volta ellenére sem. Nem is tudta, hogy a patrónus bűbáj, melyet már tizenhárom éves kora óta rendkívül jól képes elvégezni, az árnyék mágia témakörébe tartozik. Muriel néni nem véletlenül adta ezt a könyvet – gondolta Harry. Tudta, hogy jól ért a patrónus bűbájhoz, és a tükörnyitó bűbájjal bebizonyította, hogy fogékony az érzelem alapú varázslatokra.
Ez lenne a varázslásnak az az ága, amihez igazán tehetsége van? Lupin azt tanácsolta, hogy keresse meg, mi az, amihez a legjobban ért.
„Az megidézett az idéző varázsló szellemével egylényegű…”
– A szellememmel egylényegű? – gondolkozott hangosan Harry.
A patrónus bűbájjal kapcsolatban ez világos volt, mint a nap, de egy egyszerű tárgy - mint egy szék – is rendelkezne a megidéző személyiségével?
- Archisellium! – mondta ki magában a varázsigét Harry, miután pálcáját maga előtt a padlóra szegezte.

Nyomban megjelent egy vörös-zöld csíkos, párnázott karosszék, majdnem olyan szép, mint amilyet Dumbledore professzor szokott varázsolni.
Harry figyelmesen körbejárta a karosszéket, de fogalma sem volt, mire kellene figyelnie. Megérintette a karfáját, hátha súgnak valamit az érzései, ahogy Mr Weasley tanította a zsupszkulcsokról – de semmi. A karosszék teljesen közönséges karosszék volt. Se több se kevesebb, s Harry semmiféle jelentést nem talált benne.
Eltüntette a széket, s újabb idézésen törte a fejét, melyet ismert. Régi emlékek jutottak eszébe, mikor másokat látott megjelentetni valamit a semmiből.
Elsőnek az az emlék jutott eszébe, mikor Draco Malfoy egy kígyót varázsolt elő, s Harry ekkor tudta meg magáról, hogy párszaszájú. A varázsige halványan derengett neki, de nem merte próbálgatni anélkül, hogy a pontos szavakat tudná. Flitwick professzor ezt alaposan beleverte a fejükbe a legelső bűbájtan órák alkalmával. Bizarr dolgok születhetnek abból, ha valaki rosszul mond ki egy varázsigét.

Következőnek Dumbledore varázslata jutott eszébe, mikor több hálózsákot varázsolt elő a Roxfort nagytermében – de varázsigére itt sem emlékezett.
Emiatt nem aggódott különösebben, mert közben tovább lapozgatta a becses könyvet, s fejezetenként talált egy-egy varázsigét, melyek hatását hosszú oldalakon át taglalták.
Emlékezett azonban egy szóra, melyet évekkel korábban egy erdő közepén hallott, s mely magát a halálfalók Sötét Jegyét küldte a magasba, hogy megfélemlítsék az embereket. Harry azonban messzemenőkig elzárkózott tőle, hogy kipróbálja ezt a varázsigét, így végül úgy döntött, puszta nosztalgiából megidézi szarvas alakú patrónusát.
Erősen koncentrált, hogy felidézze magában a pillanatot, mikor megtudta, hogy Roxfort lesz az otthona a Dursley-ház helyett, s egy új élet, új jövő vár rá, majd megsuhintotta pálcáját. A pálcából csattanás kíséretében ezüst füstfelhő tört elő és fényesen kavargott Harry előtt – de alakot nem öltött.

- Most mi van? – ráncolta homlokát Harry, s újból elvégezte a patrónus bűbájt.
A szarvas megint nem jött elő, csak a gyengécske felhő lebegett a szeme előtt.
Nyugalom, biztos csak rossz emléket választottál – nyugtatgatta magát Harry, s most behunyta a szemét, és minden erejével a Siriusszal és Weasley-ékkel eltöltött boldog pillanatokra koncentrált.
- Expecto Patronum! – mondta ki most hangosan a varázsigét, de az eredmény ugyanaz lett.
- Mi van velem?! – fakadt ki Harry, a megmagyarázhatatlan kudarc felidegesítette.
Még háromszor végezte el a bűbájt, de egyszer sem sikerült inkarnálódott patrónust létrehoznia. A felhő csak kavargott-kavargott, néha kezdett formálódni, de nem ért el teljes sikert.
- Gyere már, az ebéd itt az asztalon! – hallatszott Ron hangja a lépcsőház felől, de a hívás nem jutott el Harry agyáig.
Zsibbadtan állt a szalon közepén, pálcája ernyedt kezében lógott. Harry komolyan megijedt. Mi lesz, ha jönnek a dementorok, és nem tud ellenük védekezni? Hogyan magyarázza ezt meg a barátainak, a Főnix Rendjének, és Muriel néninek, aki épp most ajánlotta neki az árnyék mágia tanulmányozását? És legfőképpen: mi történhetett, hogy képtelen végrehajtani azt a varázslatot, amit már tizenhárom éves kora óta jobban tud, mint bárki más, akit ismer?

-----------------------------
*Wildung: gonosz lovag neve a Wolfdietrich-mondában.

**: nem tudom, hányan tudjátok – valószínűleg mind, de hátha mégse -, hogy az Edevis tükrén olvasható értelmetlen felirat értelmes, csak visszafelé kell olvasni. Ezt jelenti: Nem arcod tykre ez hanem a sivede (edevis amen ahze erkyt docr amen). Kicsit régies, de értelmes.
Akik ezzel tisztában voltak, azoktól bocsánatot kérek az okoskodás miatt. :-)