Csillagtalan - I. rész

Sötét éjszaka volt... a telihold ősöreg lámpásként lovagolta meg az égboltot, tudva tudván, hogy onnan őt le nem szedi soha senki. Fénye elhanyványította a csillagokét, s olybá tűnt, mintha azok nem is lennének odaszögelve az égboltra. Valójában több millió fényévre ragyognak innen, s talán már nem is léteznek, mire halovány, pislákoló fényük ideér, hogy boldogságot okozzon csendes, együttérző pislogásával az utca népének, akik koszhodt takaróikba burkolózva remegve merednek a sötét éjszakába, kezükben markolva olcsó lőréjüket tartalmazó mocskos üvegüket. Egymástól nem tartanak, csak a hideg éjszakától, és a sötétben bóklászó punkoktól, kóbor kutyáktól...
Nem tudják, hogy van valami sokkal veszélyesebb is az utcákon...
Két panelépület közti sikátor mélyén hatalmas árnyék moccan. Legalább három méter magas. Sötét van, nem látni semmit, csak fenyegető morgás és karmok kaparása az aszfalton az, ami riadalmat kelt az arra járókban. De talán...talán nincs is ott semmi...

Talán tízéves. Szőke copfjai vidáman verdesik vállait, ahogy hóna alatt a kenyérrel iparkodik hazafelé. Édesanyja küldte le a kislányt. Szegény családból származik, de ez boldoggá teszi. Az ő barátai nem csak a pénzért a barátai, hanem azért, ami ő valójában. Egy kislány. Aki most áthalad a sikátor előtt...
Vicsorgó, morgó hang, majd valami moccan... a kislány megtorpan, mosolya lefagy az arcáról, ahogy lassan arrafelé fordul. Szemét erőtetve mered a semmibe, kicsi szíve körül a jeges félelem árad szét. Talán a kutya a szomszéd házból, az a hatalmas fenevad... csak az lehet...
A kislány figyelő tekintete előtt magasan - sokkal magasabban, mint Dumber, a hatalmas kopó szemei - két vérbenforgó szempár pattan fel. Karmok csikordulnak, majd a telihold fénye borotvaéles agyarakon villan meg...
...a következő pillanatban hátborzongató ülvöltés kél. A Luna megremeg odafenn, Gaia figyelő tekintete mintha megtorpanna végtelen égi vándorútján egy harcosának kiáltására...
A földre eső kenyér puffanása beleolvad a kislány sikolyába...

A nevem Gábor. Igen, magyar vagyok. De hívhattok Gabriel-nek is. Számtalanszor elökörködtem azon, milyen jól hangzik a nevem angolul. Tony G. Moris. Sokkal jobb, mint magyarul. De, szüleim ezt a nevet adták nekem, s én nem lázadozom...
Érdekes, hogy nevem teljesen független jellememtől. Isten fia...Isten harcosa. Pedig...egy teljesen más faj gyermeke vagyok. Nem ember. Nem Isten saját képére teremtett bábja vagyok...
Ezt, természetesen, nem tudja senki. És nem is fogja. Az iskolában cukkolnak, én pedig hagyom magam. Eleinte, mikor a suliba érkeztem, páran talán megérezték az állati vonást bennem, de aztán egy nagydarab, bunkó fazon, a suli réme, engem heccelt ki magának. Vissza sem ütöttem... nem lett volna értelme. Csak még többet kaptam volna. Vicsorogtam, vinnyogtam a földön, és azt kívántam, bárcsak én lennék a legerősebb...a leggyorsabb...a legvadabb...
Legyőzhetetlen!

Aznap töltöttem a 16-ot. Aznap este az ágyamban feküdtem, arcomon borogatással, és kifelé bámultam a ködös, téli éjszakába...
Váratlanul történt...és véletlenül. Az ablakom előtt lebegő Holdanyácska finoman félretolta szégyenlős arca elől a felhőtakarót, a ködöt, mintha elfújták volna. Összekapcsolódott a tekintetünk... szembogaramban visszfényt fert a Luna ragyogása, s én végre megértettem...meghallottam Gaia hívó szavát. Elmondta nekem, hogy sosem tartoztam az emberek közé. Farkas vagyok... kemény, mint a tél, fürge, mint a vidra a vízben, gyors, mint a nádasban surranó egér a róka elől menekülve...
És veszélyes. Mint a sötét sikátorban megvillanó alkarhosszú, pengeéles farkasagyar. Mely hozzám tartozik...
Mert farkas vagyok.
Vérfarkas.
Éreztem, ahogy megroppan a testem. A fájdalom kínba rántotta az arcom, aztán mámorító boldogság terült szét rajta. Az első roham után jött a kellemes bizsergés. Kellemesen áradt szét végtagjaimban, éreztem, ahogy csontjaim megnőnek, majd bőröm szőr lepi el, ahogy felállok, hogy megháromszorozódó súlyom alatt ne törjön össze az ágy. Megnőtt csontjaim köré izmok fonódtak, kemények és ruganyosak, erősek, fogaim agyarakká, körmeim karmokká változtak, arcom helyén farkaspofa nőtt... élvezetes volt. Az első metamorfózis...
A legendák farkasembereivel ellentétben az átalakulás nem fájdalmas, s nem is ugrálva, pattogva megy végbe, mint a filmekben. Szépen...lassan. Folyamatosan...
Mire befejeződött, egy majd három méteres, csupaizom vérfarkas állt a szobám közepén...felemeltem a kezeim, és ránéztem a hatalmas karmokra. Tudtam, hogy ez csak álom...hát ki akartam használni.
Ez az éjszaka az enyém.
Most kemény lehetek.
Veszélyes!

Első áldozatomra egy sikátorban bukkantam rá. Egy hajléktalan volt. Nem élmény... vadászni akartam, futni, kergetni, űzni, hajtani a vadat, hogy végül a kimerültségtől essen össze, én pedig rávethetem magam... Miközben elhaladtam a papírdoboz mellett, amibe a csöves fészkelte magát, megéreztem az ammónia jellegzetes szagát, ahogy bevizelt félelmében - mire odanéztem, már nem volt magánál.
Nem öltem meg. Nem vad volt...dög.
A második áldozatom egy kislány volt...mosolyogva szaladt haza a boltból, bal keze alatt egy kenyérrel. Lehunytam szememet, és négykézlábra süllyedtem, majd mikor elhaladt a két panelház között, felmordultam. Ő megtorpant, majd lassan felém fordult. Nem látott. Holdanyácska döbbenten nézett le ránk, majd sikoltva vont vaskos felhőtakarót arca elé. Félig lehunyt szemekkel fürkésztem az ártatlan gyermek képét, aki idült mosollyal meredt a sikátorba, keze tétova verébfiként lebben, mintha nyugtatna valakit...vagy valamit...
Kinyitottam a szemem. Láttam a meghökkenést, majd a félelmet a tekintetében. Ez már vadászat. Zsenge hús...fiatal...mint egy őzgida...
A Vadászat Himnusza zengve hagyta el torkomat. Közvetlen közelről vonyítottam a kislány arcába, aki erre elejtette a kenyeret, és ő is felsikoltott... Kinyúltam érte, és az összerogyó testet elmarva berántottam a sötétbe. Felmordulva, hatalmas szökkenésekkel indultam hazafelé zsákmányommal. Talán hogy elfogyasszam...?

Tíz perc sem telt el, és két, sötét bőrkabátot viselő alak lépet pontosan arra a helyre, ahol nem sokkal ezelőtt még a vérfarkas állt. Felemelték a fejüket, és beleszimatoltak a levegőbe, aztán sötét tekintetük összevillant, és jobb kezük egyszerre süllyedt el a bőrkabát mélyére... sápadtfehér arcuk lassan körbefordult, majd a sötét szemek ismét össztalálkoztak...
- Újabb tévedt a városba.
- Nem baj. Legalább lesz kire vadászni.
Az, aki először szólt, elmosolyodott. Két hosszú metszőfogán megcsillant a Luna fénye...

Ágyba fektettem a húgomat. Anyánk a szomszéd szobában nézte a tévét, s nem hallotta, mikor megjöttem. Kicsit nehezen paszíroztam be magam az ajtón, de végül sikerült a halál angyalaként nesztelenül osonva elérni Rebeka szobáját. A kenyeret az asztalra tettem, majd távoztam. Még előttem állt az éjszaka...vadásznom kell.
Csak azt nem tudtam, kire...?
Vagy...mire?!
De éreztem...tépni akarok, marcangolni...érezni a hús ízét, a vér fémes szagát és a leszakadó végtagok hangját hallgatni...
Üvölteni fogok...
Tombolni...
Nekem szabad...